Wolfgang Amadeus Mozart: Così fan tutte – koncertszerű előadás február 7-én a Zeneakadémián. Részlet MONA DÁNIEL személyes levelezéséből
Drága Barátném!
Összességében sajnálhatod, hogy nem tudtál velem jönni a Cosìra. Lehet, hogy Te is azok közé tartoztál volna, akik a szünetben elmennek, ti. nagyon-nagyon hosszú volt az előadás, de az a helyzet, hogy Mozart zenéje már magában majdnem elegendő ahhoz, hogy ez ne legyen akadály. Jó előadásban azonban – ha rövidebbnek nem is tűnik – élvezet végighallgatni ennyi óra operazenét. Furcsa dolog ez a koncertszerű előadás… Egyrészt (és ne haragudj, hogy így csapongok a gondolataim közt, de hidd el, oka van) az előadók csaknem mind zeneakadémisták. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem mindenkori hallgatóiból álló zenekar, illetve kórus, valamint a szólisták többsége még az egyetemre jár. Fókuszáljunk a szólistákra! Megkapják tanulmányaik egyik legnagyobb lehetőségét: komoly szerepeket énekelhetnek egy Mozart-operában. De csak énekelhetik, mert rendezés nincs, tehát színészkedés sincs. Ez azonban akkor is egy opera, s ez a műfaj sokkal komplexebb annál, mintsem hogy kimerüljön a zenében. Jelen van a költészet, az iparművészet, az építészet és legfőképp a színészet, ami ki kell egészítse a szöveget ahhoz, hogy cselekményt formáljon belőle. Tehát a szólisták nem állhatnak csak ott, a kottatartó mögött, mint egy oratórium éneklésekor. Reflexből jön néhány mozdulat, egy-egy gesztus, kézfogás, egymásba karolva kisétálás, de minimum sok egymásra nézés. Ugyanakkor már nem fér bele, hogy Ferrando és Guglielmo (a két férfi főszereplő) műbajszot ragasszon magának. Szegény szárnyaikat bontogató énekeshallgatók pedig színészkednének, vagy csak énekelnének, de nemigen tudnak mit kezdeni ezzel a „hozzak ajándékot, meg ne is” helyzettel.
A koncertszerű előadás másik örök kérdése a hangzásarányok felborulása. Tudod, milyen jó a Zeneakadémia nagytermének akusztikája, de csodát azért egy építész sem tehet: ha a zenekar nem árokból, hanem a színpadról szól, az bizony gyakran el fogja nyomni a szereplőket hangfajtól és – az ordenáré kiabálást leszámítva – hangerőtől függetlenül. Jaj, már megint csak fecsegek, inkább beszéljünk a zenéről, hiszen nyilván arra vagy igazán kíváncsi! Kezdem a zenekarral, ha már szóba kerültek. A Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara pontosan úgy viselkedett, úgy szólt, amilyen: tehetséges egyetemi hallgatók együttese. Kezdjük a gyengébb paraméterrel – hallgatók. A zenekar tagjai technikailag mind a kifogásolhatatlanság kapujában állnak. A professzionális zenészekhez képest két dolog hiányzik belőlük: a rutin és a kondi. És mindkettőn segítenek az évek. Nagyon jó lehetőségnek tartom, hogy ilyen korán ilyen sok zeneakadémistának megadatik, hogy a Nagyterem színpadán játsszon egy ilyen volumenű projektben. Még sok ilyen élményt kívánok nekik, és akkor meglesz az elegendő tapasztalat, illetve az erőnlét is. Utóbbi egész egyszerűen azért fontos, hogy bő két óra muzsikálás után még ne fáradjanak el, hanem bírják a darab végéig. (Pláne, hogy ott sűrűsödnek be igazán az események, s ezzel a zenei anyag.)
Most untatlak néhány részlettel, de ha nem érdekel, ugorj a következő bekezdésre! A zenekar legelső megszólalása igencsak bizonytalanra sikerült. A nyitány első tutti akkordjain valahogy átbotlottunk, aztán az oboa erőtlen, s néhol ritmikailag pontatlan sora következett. A bevezető ütemek utáni Prestóban még inkább egyértelművé vált, hogy az oboista nem melegített be rendesen az előadásra. Összeugró, elhaló végű motívumaira a fuvola fényes, lágyan zakatoló, pontos taktusai feleltek. A fagott is szép hangképzéssel szállt be e duó játékába, majd lassan mintha felhúzták volna a kurblit, beindult a zenekar, és megismerhettük az „egyetemi hallgatók” „tehetséges” oldalát is. Precíz belépések, tudatos hangzásarányok, ügyesen kivillanó szólófrázisok és a kíséret–főszerep kettősség megfelelő érzékelése és használata jellemezte az együttest a továbbiakban – egészen a már említett elfáradásig.
A magyarországi régizene-játék egyik fő alakja, Vashegyi György dirigálta az előadást. A legtöbb zenésznek ez örömhír lehetett, mert minden bizonnyal rengeteget lehet tanulni tőle a próbák alatt. Határozott, szinkronban való belépéssel meghálált mozdulatokkal, önnön színpadi, vizuális szerepét egy pillanatig sem túljátszva vezényelte az együttest és az énekeseket. Ennek a nyugodtságnak is köszönhető talán, hogy a zenében sem találkoztunk kiugró, túlzó megoldásokkal, a hangzás mindvégig tiszta, még inkább letisztult maradt. Hallottál már natúrkürtöt? És natúrtrombitát? Nos, szerintem ők (elsősorban az előbbiek) voltak a koncepció nagy vesztesei. Míg a többiek* modern hangszereken játszottak, a rézfúvók korabeli kürtöket és trombitákat fújtak, amelyeken köztudottan nehéz (értsd: szinte lehetetlen) tisztán játszani. S még nem is lenne akkora a probléma, ha Mozart nem írt volna olyan szemét kürtszólamokat, amiket bizony leírt. Csak sajnálni tudtam azt a sziszifuszi küzdelmet, amit elsősorban a darab második felében a pontos intonáció reményében vívtak a kürtösök. (És a legkevésbé sem tudom őket hibáztatni, hogy ezt többször bukták el, mint nyerték meg.)
* A continuót néhol váratlan (de többnyire jólesően váratlan) passzázsokkal megszólaltató Szokos Augustin egy fortepiano-kópián játszott, így ő is csatlakozott a zenekar régizenei szekciójához.
Az Alma Mater kórusról túl sokat nem tudok Neked írni, ugyanis a Così nem hemzseg a kórustételektől. Fegyelmezetten és kitartóan ülő, de a szükséges pillanatokban gazdagon és fényesen megszólaló karról van szó. Teteje több van neki, mint alja, igaz, ebben a darabban a férfikar még annyi lehetőséget sem kap, hogy igazán domborítson.
És akkor térjünk rá végre az énekes szólistákra, mert már fárad a kezem. Három nő, három férfi – ilyen szimmetrikus a Così. Három női zeneakadémista, három meghívott férfi vendég – ilyen szimmetrikus a szereposztás. (Engedtessék meg nekem ez a szépítés, mert igazából a Fiordiligit éneklő Estefania Avilés Fernández csak Erasmusszal van itt, a Zeneakadémián.) Ahogy a koncert kísérőfüzetében László Ferenc leszögezi, az est zeneakadémista előadói „énekeltek már Vashegyi György intésére ügyelve”. ((Vajon mitől intette őket?)) Viccet félretéve: ez csak azért fontos, mert hallatszott, legfőképp Molnár Anna (Dorabella) előadásában. Bevallom, először úgy tűnt, Fernández és az urak le fogják énekelni őt, de nagyon hamar beláttam, hogy a kiegyenlített teljesítménynek és az okos energia-beosztásnak megvan az eredménye. A mezzoszoprán egyedi operai karaktert nélkülöző vagy csak óvatosan kiaknázó hangja az előadás egyik megnyugtatóan biztonságos pontja volt. Elsősorban a Fernándezzel közös kettősökben mutatkozott meg, milyen érett zenei felfogással, kamarapartneri attitűddel és biztos technikával állt színpadra. Fegyelmezettség – ezzel a szóval jellemezhetném, és ez értendő a karmester iránti figyelmére, de leginkább arra a megoldásra, mikor leheletfinom hangon, de a Nagytermet betöltve, nem elveszve, de hagyva szoprán társát érvényesülni, tercelt Fernández szólama alá. Fernándeznél már sokkal kevésbé éreztem ezt a fegyelmet és a biztonságot, kiegyenlítettséget. Éneklése ingadozó volt, hol unalmas, hol gyönyörű. Mintha ő is küzdött volna a darab hosszával és szólama drámai töltöttségével. Minél előrébb haladtunk a műben, úgy lett egyre kacifántosabb a cselekmény, összetettebb a szerep, s úgy váltak egyre ritkábbá a kirobbanó, elkápráztató pillanatok.
Nem tudom, Téged el tudott volna-e csábítani ez a két fickó, Ferrando (Megyesi Zoltán) és Guglielmo (Najbauer Lóránt). Komoly erősségük, hogy megtalálták az ízléses határt a koncertszerűség és a bohóckodás között. Volt kapacitásuk a határozott éneklést fizikai és vokális tréfákkal színezni. Megyesié volt az est orgánuma: erős, karakteres, változatos. Olykor túl súlyosnak éreztem, de ez inkább arra ösztönzött (főleg akkor, amikor megtudja, hogy az ő kedvese elbukott a próbán, míg Guglielmóé nem), hogy elgondolkozzam kicsit, mennyire vígopera ez, s milyen mélységei vannak. Najbauer nagyon sokat fejlődött az elmúlt években. Ha alkalomadtán be is szorul hátra a hangja, és éneklése veszít fényéből, összességében játékos, vidám, de képzett baritonja van.
Nem írtam még Neked a két, cselekményt előremozdító szereplőről. A Don Alfonsót alakító Blazsó Domonkosról azért nem, mert nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e. Bár a hangjába aligha tudnék belekötni, hallottam már rafináltabb, erőszakosabb, hangosabb, kimértebb, lekezelőbb – egyszóval karakteresebb Don Alfonsókat. Theodora Raftis (Despina) viszont nagyon sok kérdést vetett fel bennem. Ebben a lányban minden ott van, amire később szüksége lesz, de szerintem még nem tudja, mit kezdjen az erejével. Teljesen egyértelmű, hogy játszi könnyedséggel oldja meg a szerep technikai akadályait, pedig nem kevés van belőlük. Az is világos, hogy Despina a legbevállalósabb szerep, ezért nem szabad megriadni egy-egy hangeltorzítástól vagy más „zenén kívüli” gesztustól. De érzésem szerint – csak hogy kedvelt kifejezésünkkel éljek – ezt most túltolta. Túl sok mindent szeretett volna megmutatni, és a klasszikus „kevesebb néha több” csapdájába esett. Egy jó szövegrészre való orrhangosítás hatásos lehet, de a hosszú percekig tartó affektálás inkább zavaró. Ettől függetlenül, bár nem voltam teljesen elégedett vele mint Despinával, olykor (mit olykor? gyakran!) tátott szájjal figyeltem, milyen lazán szórja a legvirtuózabb hangokat.
Csak hogy lekerekítsem mondandómat: tényleg nagyon hosszú volt így az opera (nemigen hallani ilyen terjedelemben, mindössze egy-két számot, ha húztak belőle), de annyi mindenkire figyelhettünk, és ez az annyi mindenki olyan sok szép pillanatot adott nekünk, hogy soha rosszabb koncertélményt. Csak egy valaki hiányzott: Te. Na, de inkább mesélj, Veled mi újság!
Szeretettel: Dani