Ahonnan senki nem tért vissza

2018. október 17.

Winterreise női szemmel – Baráth Emőke és Razvaljajeva Anasztázia dalestje a Zeneakadémián. KONDOR KATA írása az október 11-i koncertről

A közelmúlt évtizedeiben az emberiség felfedezte a nők nézőpontját. Miközben való igaz, hogy korokon át az emberi lélekről való ismereteinket zömében férfiak közléseiből szerezhettük, a művészet mindig is egy kissé – ha nem is teljesen nem nélküli, de – nemek feletti jelenség volt, melynek éppen az a lényege, hogy az ember el tudja hagyni a születése révén neki rendeltetett kört, és képes legyen más emberi lények belső világába is belehelyezkedni. Ennek megfelelően bőségesen sorolhatnánk azokat a műalkotásokat, amelyekben egy férfi nyújt érzékeny lélekrajzot egy nőről, de az ellenkezőjére is szép számmal találunk példát. Így a „női szemmel” semmivel sem érdekesebb alapfelvetés, mint bármilyen más, egyedi nézőpont.

A koncerten persze hamar kiderült, hogy

ez a megközelítés csupán jól hangzó marketingszöveg volt, ám nem kapott semmilyen hangsúlyosan nőies jelleget Schubert lenyűgöző dalciklusa,

sőt, a nőiesen elvarázsoló oldalát oly sokszor megmutató Baráth Emőke hangját sosem hallottam még ennyire nemi jellegektől mentesen megszólalni. Már az első dalban érezni lehetett, ezen az estén egészen általános emberi tartalmakról lesz szó, ahol az előadók neme csupán abból a szempontból fontos, amennyiben felhívja a figyelmet: mindezekhez az érzelmekhez, lelkiállapotokhoz valamennyiünknek köze van, és az, hogy a vázlatos és jóformán lényegtelen történetben milyen korú, nemű, társadalmi helyzetű, történelmi korhoz tartozó személy szólal meg, olyan esetleges és külsőséges, mint maguk az események – ahogyan egyébként jó pár cselekményes mű esetében is így van, bár ott földhöz ragadtságunkban ezt szintén hajlamosak vagyunk elfelejteni.

Baráth Emőke (fotó: Mudra László / Zeneakadémia)

Az előadás azonban ezúttal nem csak a közreműködő művészek miatt volt különleges. A Winterreise szcenírozott koncerten szólalt meg, jelzésszerű díszletekkel és jelmezzel (a rendezés Novák Eszter, a látványelemek Balogh Balázs, Czakó Zsolt és Zeke Edit munkái). Az előbbiek után gondolhatnánk azt, hogy a külsőségek is elvonják a figyelmet a lényegről, a zenében megjelenő lelki tartalmakról, ám ezúttal a produkció színvonalát dicséri, hogy nem így történt, sőt, a színházi réteg még gazdagítani is tudott a kifejezésen. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a színpadi történés kellően mértéktartó volt, dalonként csupán egy-két fontos gesztusra került sor, amelyek nem szájbarágósan, de mégis egy könnyen dekódolható jelrendszerrel erősítettek rá a pillanatnyi érzésre.

A rendezés fő vonulata, a fokozatos lemeztelenedés akár banális is lehetne, ha helyettesítené, és nem pontosan leképezné a lelki folyamatot, amelynek során az ember a legmélyebb fájdalmaival és félelmeivel néz szembe.

Baráth Emőke pályáján ez az est kétségtelenül mérföldkőnek tekinthető: hallhattunk már tőle vokálisan perfekt produkciót, megismerhettük érzékeny, kifejező énekét és alakítását, ám ez a Winterreise-előadás annyival mélyebbre megy, annyival többet követel a művész lényéből, személyiségéből! A művészi szépség, amely az énekesnő előadói világának olyan fontos jellemzője, nem cél, hanem egy a lehetséges eszközök közül egy nagyon összetett állapot, illetve állapotváltozás kifejezésére. A dalciklus az ő interpretációjában helyenként vadabb lesz a megszokottnál, a női hang magassága és egy jellegzetesen szaggatott előadásmód különösen alkalmas a szabálytalanságok és a bomló elme világának kifejezésére, de éppen ezeknek az eszközöknek a túlzott használata tehetné teátrálissá is a produkciót. Nem így történik, Baráth Emőke megmutatta a mű csendesebb, líraibb oldalát is, helyenként pedig lenyűgöző egyszerűséggel, sallangmentesen énekelt. És milyen jó, hogy színészi eszköztárát is megcsodálhatjuk, ráadásul a Solti Terem intim terében, ahol az első sorból időnként alig egy méterről láthattuk a művész legkisebb rezzenéseit. Így lesz eggyé hang és mozdulat és a kifejezés millió apró eszköze, így erősítik egymást a különböző előadói síkok, nem csupán a mi számunkra; a komplex átlényegülés katalizátorai és velejárói egyszersmind.

Razveljejeva Anastázia (fotó: Mudra László / Zeneakadémia)

A Winterreiséban nincs hierarchia énekszólam és kíséret között, a hangszeres zene épp olyan fontos, mint a vokális, azt kiegészíti, gazdagítja, helyenként pedig egészen különös megvilágításba helyezi ahhoz képest, mint amilyenben önmagában szemlélve állna. A mű interpretációtörténete során nem példa nélküli, hogy zongora helyett más hangszer látja el a kíséretet – csak egy friss, ha nem is teljes felvételre hivatkozva: 2016-ban John Charles Britton gitárkíséretével jelent meg jó pár dal a ciklusból, Philippe Sly előadásában. Mindig meglep ezekben az esetekben, hogy egy jó művész mennyire vissza tudja adni az eredeti hatást, még akkor is, ha a hangszer bizonyos lehetőségei miatt ez nem is jelent száz százalékos megegyezést.

Természetesen akadnak esetek, amikor a hárfa egyszerűen fizikailag nem képes azt nyújtani, mint amit a zongora, ám ezekről igen hamar elfeledkezünk,

Razvaljajeva Anasztázia ugyanis énekespartneréhez hasonlóan érzékeny és kiérlelt interpretációval rendelkezik, ő is a mű vadabb, kíméletlenebb oldalát emelte ki, ily módon is cáfolva a „nőies” előadással kapcsolatos sztereotípiákat.

Egyetlen kifogásunk maradhatott az előadás után: egy ilyen fontos, ugyanakkor ennyire kis befogadóképességű teremben játszott koncertből kétségtelenül többre lett volna szükség; a közönség az emelt árak ellenére is jóformán tülekedett a jegyekért. Annyira nem vagyunk gazdagok, hogy rejtegethessük a kincseinket…

Fotók: Mudra László / Zeneakadémia

Hasonló bejegyzések