Afro-Amerika

George Gershwin: Porgy és Bess – a Fokvárosi Opera vendégjátéka a London Coliseumban, 2012. július 12. KŐRY ÁGNES írása

Porgy: Otto Maidi (fotó: Helen Maybanks)

Mióta az örökösök nem engedik, hogy fehér énekesek is játszhassák Gershwin remekművét, európai színpadi előadásra (tehát nem csak koncertelőadásra) ritkán kerül sor. Ezért is nagyon jó, hogy a Fokvárosi Opera (Cape Town Opera) társulata megint eljött Londonba Porgy és Bess-produkciójával. Először és mindeddig utoljára 2009-ben hozta a Porgyt Londonba (továbbá Edinburgh-ba és Cardiffba) a tizenhárom évvel ezelőtt alakult társulat, de akkori londoni előadásuk a Royal Festival Hall-ban, tehát koncertteremben volt hallható. Jelenlegi héthetes, júniusi-júliusi turnéjukon, tizenkét előadásban és három szereposztásban állították színpadra a Porgyt a London Coliseumban (vagyis az Angol Nemzeti Opera otthonában).

A produkció legfeltűnőbb sajátossága a realizmus: amit látunk, teljesen életszerűnek, nem színpadi előadásnak tűnik. A kivétel nélkül feketebőrű énekesek miatt úgy éreztem, hogy turistaként figyelem az élet mozzanatait egy számomra ismeretlen országban. A Gershwin-család ragaszkodik ahhoz, hogy az opera – DuBose Heyward és Ira Gershwin szövegkönyvével, továbbá Ira öccse, George Gershwin zenéjével – csak fekete énekesek előadásában adható elő. A Fokvárosi Opera társulata tovább lépett: megváltoztatták az eredeti cselekmény idejét és helyszínét. Christine Crouse, a Fokvárosi Opera művészeti vezetője és az előadás rendezője a cselekményt időben a korai XX. századból az 1970-es évekbe, a helyszínt pedig a dél-karolinai Charlestonból a dél-afrikai Sowetóba helyezi. Crouse párhuzamot állít a dél-afrikai városrész és Catfish Row, egy képzeletbeli charlestoni lakónegyed közösségének élete között. Crouse szerint mind a szövegkönyv, mind a zene tökéletes a dél-afrikai élet bemutatására. A rendező valóban mély problémalátással és érzékenységgel ábrázolja az átültetés következtében sowetóivá lett cselekményt.

A Fokvárosi Opera énekesei valamennyien dél-afrikaiak – néhányan egyenesen Sowetóból származnak –, és inkább élik, mintsem előadják szerepüket a színpadon. A világ más operaházaihoz hasonlítva kórusuk kicsi, de energiájuk lenyügöző. Mindjárt az előadás legelején nagy lendülettel kezdenek, és ezt az intenzítást mindvégig megtartják. Gershwin ritmusai teljesen természetesek mind a szólisták, mind a kórustagok számára. Úgy mozognak, ugranak magasba és táncolnak, mintha az ilyen mozdulatok mindennapi életük részei lennének. Valóban azok is; Sibonakaliso Ndaba koreográfiája nagyszerűen épít e természetes elemekre.

Michael Mitchell díszlete egyszerű, és nem változik az egész előadás során. Egyemeltes ház részletét látjuk, de az épület voltaképpen nem lényeges. A színpadon fennmaradó sok üres teret rengeteg mozgással és tánccal töltik meg. Az állandó, vagyis mozdulatlan díszlet ellenére a produkció mindvégig mozgást ábrázol.

Porgy: Otto Maidi (fotó: Helen Maybanks)

Otto Maidi (Porgy) megható színészi alakítást és megdöbbentően jó zenei teljesítményt nyújt. Erős hangja, muzikalítása és színpadi jelenléte dicséretére válna bármelyik operaháznak, sok szerepben. A műsorfüzet szerint már szerepelt is különböző amerikai és európai operaházakban, de főleg Dél-Afrikában lép fel. Nem értem, hogyan sikerült Maidinak az egész produkció alatt térdenállni, s ráadásul időnként majdnem akrobatikus mozdulatokat is tenni. És még kevésbé értem, mi a poén az állandó térdenállásban. Tudjuk, hogy Porgy nyomorék, de a szövegköny szerint egy kecskefogatú kordéban jár. Crouse rendezői koncepciója itt nem csak megnehezíti a Porgyt éneklő művészek dolgát, de a realizmusnak is ellent mond. Az opera megható és optimista vége – Porgy elindul New Yorkba, hogy megtalálja Besst  – így komikussá válik. Nem valószínű, hogy Porgy térden mászna a dél-karolinai Charlestonból New Yorkba. Még olyan kerekeken guruló fatákolmányon sem, mint amilyet Crouse produkciójában látunk.

Sibongile Mngoma (Bess) nagyon jó énekes, erős hanggal. De az én Bess-értelmezésem szerint félreérti szerepét. Mint drogos Bess, prostituáltakra emlékeztető mozdulatokat alkalmaz – pedig a kábítószer, nem a prostitúció a darab közponi problémája –, és Mngoma ábrázolásában nem igazán érezhető, hogy Bess szereti Porgyt. Persze lehetséges, hogy csak rendezői utasításokat követett.

Arline Japhta (Serena) minden szempontból megdöbbentően jó volt. Hangi kontrollja a férje (Robbins) halálára énekelt sirató utolsó crescendójában szinte hihetelennek tűnt. De mindegyik szólóénekest dicséret illeti: Mandisinde Mbuyazwe (Crown), Nozuko Teto (Clara) és Tshepo Moagi (Sporting Life) egyaránt kitűnőek, és a kisebb szerepeket is magas színvonalon hallhattuk. Az Eper-dal és a Rák-dal nagy lelkesedéssel szólalt meg Siphamandla Yakupa és Vuyisile Hlaka előadásában. A legszórakoztatóbb énekes Gloria Bosman (Maria) volt – persze az ő szerepe adja a legtöbb alkalmat humoros mozzanatokra, és Bosman minden alkalmat meg is ragadott.

Bess: Sibongile Mngoma (fotó: Helen Maybanks)

Furcsa látvány volt a teljesen fekete énekesgárda egy teljesen fehér zenekarral – a Walesi Nemzeti Opera (Welsh National Opera) Zenekara – és karmesterrel (Albert Horne). De a fehér zenészek megértették a műfajt, és kitettek magukért.

 Se a „Dr Jesus” kórus, se a végső „Oh, Lawd, I’m on my way” kórus nem lehetett volna jobb, se szebb. Szívből eredtek, erőteljesek és valódiak voltak: a sowetói emberek hangja szólalt meg bennük.

Fotók: Helen Maybanks