A zene mindenkié

Kodály Zoltán: Székely fonó – BÉKEFI TEODÓRA írása a Bakáts Feszt augusztus 26-i előadásáról

A Kodály-emlékév egyik legizgalmasabb budapesti eseményének ígérkezett a Romvári Gergely rendezésében és Cakó Ferenc homokanimációjával a Bakáts Feszten színpadra állított Székely fonó, mely előző nap Pécsett, a Kodály Központban került először bemutatásra. A premieren részt vett a zeneszerző özvegye, Péczely Sarolta is, aki elmondása szerint rengeteg feldolgozását látta már a daljátéknak, de „ezen az estén Kodály Zoltán leült közénk”. Hogy Kodály szellemisége mennyire áthatotta az egész estét, már a Bakáts tér Tompa utca felőli sarkánál megéreztem. A körútról a templom felé sétálva egyre tisztábban lehetett hallani, ahogy a zenekar, majd a gyermekkórus próbált a nem sokkal később kezdődő koncertre. „Ha tényleg ezek a nóták lesznek, én biztos meghallgatom a koncertet!” – ütötte meg fülemet a mondat. Úgy tűnt, a négyfős, középkorú férfiakból álló társaság inkább dohányozni és iszogatni verődött össze a Bakáts téren, mintsem Kodály-zenét hallgatni. Mégis megragadta őket a népdalok ismerőssége, ami legalább akkora siker, mint egy teltházas előadás utáni tapsvihar.

Jelenet az előadásból (fotó: Ferencváros Újság)

Ezek után még nagyobb várakozással néztem a koncert elébe, melynek első részében a Bakáts Téri Ének-Zenei Általános Iskola kórusa énekelt. Az iskola különösen tehetséges tanulóiból összeállított együttes repertoárjában a népdalfeldolgozásokon és egyházi kórusműveken túl kortárs szerzemények is szerepelnek, a koncertműsort is ennek megfelelően állították össze. Természetesen nem maradhatott el Balázs Árpád Bodzavirág című műve, mely Deák Kristóf Oscar-díjas Mindenki című filmjének kulcsjelenetében is elhangzik a kórus előadásában. Kiemelendő még Rossini Macskaduettje, melyet ugyan négy kórista adott elő, de közülük a darabnak megfelelően ketten énekeltek igazán sokat. Jelmezben, a macskák „vitáját” eljátszva énekelték el a darabot;

az általános iskolás gyerekek profin mozogtak a színpadon, és a hangosítás ellenére is csak egy-két hamis hang csúszott előadásukba.

Ez egyébként az egész kórusra jellemző volt, pedig nem lehetett egyszerű dolga a teremhez, esetleg stúdióhoz szokott együttesnek a szabadtéri nagyszínpadon. Molnár Mónika karvezető arra is ügyelt, hogy szinte az összes kórista énekeljen szólót, távol tartva a Mindenki című filmben is megjelenő teljesítményközpontú versenykórus nyomasztó hangulatát. A muzsika hangjából ismert Do-re-mi–kórusban például a gyerekek nagy részének jutott szólószerep, miközben nem mellékesen épp a szolmizálásról, a Kodály-módszer egyik alapeleméről énekeltek.

Kriszta Kinga és Horváth István (fotó: Ferencváros Újság)

A gyermekkórus műsora után kezdődött a Székely fonó előadása. A daljáték színpadra állítása nem könnyű feladat, ugyanis a dalokból kihámozható cselekmény ahhoz túl egyszerű, hogy önmagában közvetítse a mű sokrétűségét, ahhoz meg túl bonyolult, hogy a néző számára is mindig érthető legyen, mi történik. Ennek áthidalására vonták be Cakó Ferencet, aki egy alulról megvilágított üveglapon készítette el az előadás alatt filmszerű homokképeit, amit a színpad mögött elhelyezett kivetítőn követhetett a közönség. Ez azért nagyon jó megoldás, mert a képzőművészet bevonásával a zenemű absztraktabb jelentésrétegei is megjeleníthetők.

A képek segítettek a cselekmény jobb megértésében (a színpadon kívüli történések, például a bujdosó viszontagságainak megjelenítésével), de sajátos metaforájukkal és motívumvilágukkal izgalmas értelmezését is adták a műnek – miközben az maga is önálló műalkotást hozott létre, nemcsak kíséretként funkcionált.

A madár mint az ember, főként a szerelmes ember metaforája például az egyik legmeghatározóbb kép Cakónál (a nyitó- és zárókép is a madárból emberré átalakuló pár): sokkal hangsúlyosabban van jelen, mint a zeneműben. A halál-motívum kibontása azonban teljes mértékben a Kodály-művet szolgálta, hiszen a daljátékban a halál szinte fajsúlyosabban jelenik meg, mint a szerelem. A két fogalom kapcsolata folyamatos mozgásban van a mű során: hol a halál hozza el a szerelmet, hol a szerelem a halált. Görög Ilona balladájában („Bizony csak meghalok, anyám, édesanyám…”) Bertelaki László végül úgy nyeri el szerelme kezét, hogy eljátssza saját temetését, melyen a gyászoló Görög Ilona is megjelenik. A Tetemre hívás Bárczi Benőjéhez hasonlóan Bertelaki is már majdnem belehal a szerelembe, de végül a halál imitálása is elégnek bizonyul a lány szerelmének elnyerésére. A fiatalokat alakító Kriszta Kinga és Horváth István nem először szerepel együtt, ami talán nem véletlen: nemcsak szakmailag kiegyenlített a két tehetséges énekes kettőse, de kifejezetten jól is áll nekik a szerelmespár szerepe.

Sárkány Kázmér (fotó: Ferencváros Újság)

Görög Ilona történetével szemben A rossz feleség balladájában („Jaj! Jöjjön haza édesanyám!”) a férj úgy hal bele a betegségébe, hogy felesége sem a betegágyához, sem a temetésére nem megy haza a táncból; a halál ezúttal nem a házasság kezdetét, hanem a végét jelenti. Wiedemann Bernadett előadásában a dal egyszerre volt drámai és szívszorító, a lány és az anya szólamának ellentétét nagyon érzékenyen jelenítette meg.

A daljáték kerettörténete jól végződik: a bujdosó legény hazatér szerelméhez, és egymáséi lesznek. A viszontagságok során azonban több történet is elmesélésre kerül, komikusak és tragikusak egyaránt, a fonó tehát egyfajta „színház a színházban”-ként van jelen a műben. A rendezésnek talán az volt az egyetlen gyenge pontja, hogy ezzel nem kezdett szinte semmit, sőt,

néha kifejezetten nehezen volt követhető, mi is történik a színpadon. Ez nem nagy probléma annak, aki ismeri a művet, de aki először találkozik vele, annak fejtörést okozhat a cselekmény követése.

Az énekesek játéka, mimikája egyébként izgalmasan változott a különböző hangulatú tételek közt, és sokszor azt is jelezték, hogy a karakterük érzéseit, vagy egy másodlagos szerepet játszanak éppen. Legmarkánsabban az egymás után következő Szomorú fűzfának harminchárom ága és az Én elmentem a vásárra című dalok közt jelent meg ez a különbség, amit Gál Erika frenetikusan jelenített meg. A szerelme után síró asszony helyett néhány pillanat alatt a fonóban felszabadultan bolondozó lánnyá változott, aki nevetgélve játssza el a piaci történetet.

Cakó Ferenc (fotó: Ferencváros Újság)

Zeneileg kevés kifogásolnivaló volt tehát az előadásban, a közreműködő művészek mind magas színvonalú teljesítményt nyújtottak, egyedül a nem mindig működő hangosítás okozott időnként meglepetést az énekeseknek. A Misina Néptáncegyüttes nélkül a színpadi játék elképzelhetetlen lett volna, jelenlétük legalább annyit adott hozzá az előadáshoz, mint Cakó Ferenc homokanimációja. A Kodály-mű ilyen színvonalú megszólalása azonban elsősorban a MÁV Szimfonikus Zenekar, a Honvéd Férfikar és Kocsár Balázs színvonalas munkájának volt köszönhető.

Amikor épp nem ragadott teljesen magával a Székely fonó zenéje, megpróbáltam magamat, magunkat kívülről elképzelni: a zenészeket, a magyar és a külföldi nézőket, az előadást kintről hallgatókat, a mögém leültetett, izgő-mozgó kóristákat – s közben eszembe jutottak Péczely Sarolta szavai. Utólag igazat adtam neki, mert én is éreztem, hogy a zene legalább ezen az estén mindenkié volt.

Fotók: Ferencváros Újság