A vita öröme

Giuseppe Verdi: Simon Boccanegra – a Szegedi Nemzeti Színház április 27-i előadását BÓKA GÁBOR nézte meg a Primavera-fesztiválon

Boccanegra és Fiesco: Kelemen Zoltán és Altorjay Tamás (fotó: Csibi Szilvia)
Boccanegra és Fiesco: Kelemen Zoltán és Altorjay Tamás (fotó: Csibi Szilvia)

Idén két Verdi-opera recenziója jutott osztályrészemül a Primavera-fesztivál kínálatából. Elképzelni sem lehet nagyobb kontrasztot, mint ami a két előadás között mutatkozott: míg a Győri Nemzeti Színház Rigolettója, mint arról pár napja beszámoltam, színpadi és zenei tekintetben egyaránt lehangoló volt, addig a Szegedi Nemzeti Színház Simon Boccanegrája egy sokra hivatott társulat elmélyült műhelymunkájának eredményeképpen még a kétségtelenül meglévő hibákat, gyengeségeket felülírva is magasrendű művészi élménnyel ajándékozta meg a sajnálatosan kis létszámú (mindössze félháznyi) közönséget. Hogy lehetséges ez? Mi az, ami másként működik Szegeden, mint Győrben? Bennfentes háttérinformációkon való csámcsogás nélkül, mindössze a látható-hallható eredményekre koncentrálva próbálok választ találni a kérdésre.

Mindenekelőtt le kell szögeznem: még a látszatát is kerülném annak, hogy a két színházat egymás ellen szeretném kijátszani, s hogy a szegediek fogadott prókátoraként kritikátlan dicséretet akarnék zúdítani a társulatra. A korábbi években nem egy szegedi premierrel kapcsolatban voltam kénytelen éles bírálatot megfogalmazni, elsősorban Pál Tamás rendezői ténykedésével kapcsolatban – s a kiváló karmester neve most is ott szerepel a plakáton a színpadra állítóké között. A Boccanegra bevezetőben említett gyengeségei ezúttal is e területen, a rendezés-színpadra állítás alapelvei körül keresendők, melyeket Pál Tamás a premiert megelőzően terjedelmes írásban ismertetett a Színház c. folyóiratban, majd a negatív kritikai visszhangot követően egy blogbejegyzésben vett védelmébe. A szépen hangzó elképzelés, a művet a maga eredeti tisztaságában felmutatni kívánó szándék ellen természetesen semmiféle elvi kifogás nem támasztható: jelen sorok írója híve a konzervatív rendezéseknek, ha azok nem merülnek ki a díszletek és a jelmezek dekorativitásában, hanem a realista színjátszás nemes tradícióinak alapos ismerete és alkalmazása jóvoltából realizálódnak.

Amelia és Gabriele: Kónya Krisztina és László Boldizsár (fotó: Csibi Szilvia)
Amelia és Gabriele: Kónya Krisztina és László Boldizsár (fotó: Csibi Szilvia)

A szóban forgó előadás alapötlete, vagyis rekonstruálni a Boccanegra 1881-es második változatának Scala-beli ősbemutatóját, elvben termékeny is lehetett volna, ha nem rekedt volna meg a szcenika újraélesztése és a színpadi mozgások körülbelüli beállítása szintjén. De megrekedt, és így hiába legeltetjük szemünket a valóban festői szépségű díszletegyüttesen – mellyel kapcsolatban azért megjegyzendő, hogy 1.) az Erkel Színházban jóval nehézkesebbek voltak az átdíszletezések, mint Szegeden, s ez kínosan lelassította az előadást; 2.) hiába vendégszereplés, a pontos illesztésekre, összeszerelésekre illett volna jobban figyelni, hiszen így éppen az lepleződött le, aminek a valóságot utánzó illúziószínpadon még véletlenül sem szabadna, vagyis a díszlet díszlet volta; 3.) akárki is tervezte a Scala díszletegyüttesét, az sem látványban, sem térkihasználásban és funkcionalitásban a nyomába sem ér Oláh Gusztáv hajdani szcenikájának – egyszóval hiába temetkezünk bele a látványba, ha előtte csupán jelmezes koncertet látunk. Mert ne tévedjünk: az, hogy ki honnan jön be, és ki merre megy ki, még akkor sem rendezés, ha az eredeti rendezői példány mindössze ennyit tartalmaz; s noha készségesen elhiszem, hogy a bemutatót megelőzően hosszas elemző próbák során magyarázták meg a szereplőknek, hogy ki kicsoda és mit miért csinál a darabban, ez még csak irodalomóra, de megfelelő rendezői véna híján mindez aligha realizálódik a színpadon. Most ez történik – jobb sorsra érdemes énekesek ágálnak és énekelnek bőszen, mi pedig teljes gőzzel elvonatkoztatunk. Még szerencse, hogy bőven vannak olyan összetevői az előadásnak, melyekért megéri.

A vitatható színpadi megvalósításhoz ugyanis magas színvonalú zenei betanítás és énekesi produkciók társulnak: ezek avatják valóban emlékezetessé a szegedi Boccanegrát. Pál Tamás vezénylése és a Szegedi Szimfonikus Zenekar játéka, ha lehet, tovább érett az őszi előadás-sorozat óta. Nem állítom, hogy a zenekar részéről minden hang minuciózus pontossággal, hibátlanul szólalt volna meg ezen az estén: apróbb összjátékbeli pontosságok, urambocsá’ gikszerek is előfordultak (számuk jóval tűréshatáron belül maradt) – ám ennél sokkal fontosabb, hogy a karmesteri-zenekari produkció mindvégig nagyfokú átéltséget, ihletettséget tükrözött. A Simon Boccanegra második változata nem elsősorban a fiatalosan izzó szenvedélyek operája, s noha Pál Tamás ezeket a részleteket (mint például Adorno áriáját a II. felvonásban) a rá jellemző sistergős zenekari hangzással támogatja meg, mégis emlékezetesebb az a bölcs nyugalom, amellyel a nagy emberi és politikai drámát építi fel, tudván, hogy nem attól lesz valami megrázó, ha harsányan ordít a zenekar – éppen ellenkezőleg. Ez a Boccanegra-interpretáció Pál Tamás korábbi nagyszerű Verdi-vezényléseihez képest is új minőség: reméljük, nem betetőzés, hanem egy új, termékeny éra kezdete csupán.

Boccanegra és Paolo Albiani: Kelemen Zoltán és Réti Attila (fotó: Csibi Szilvia)
Boccanegra és Paolo Albiani: Kelemen Zoltán és Réti Attila (fotó: Csibi Szilvia)

A szereplők közül László Boldizsár Adorno-alakítása áll a legközelebb a Verdi által megteremtett figurához. Nem csak hangmatériája, de technikája, énekkultúrája is egyre magabiztosabban közelíti meg azokat a képzeteket, melyek a „Verdi-spinto” szókapcsolat hallatán felidéződnek bennünk. Éneklése ezen az estén (egyetlen apró megingástól eltekintve) nem csupán mindvégig üzembiztos volt, de egyrészt pusztán vokális eszközökkel is figurateremtő erővel bírt, másrészt – pár nappal korábbi mantuai hercegével összehasonlítva – tanulságos példát szolgáltatott rá, micsoda különbség lehet betanítás és betanítás között, amiből egyenesen következik, hogy egy énekes teljesítményének jelentős része nem a színpadon, az előadáson, hanem a próbaszobában dől el.

Tanácstermi jelenet (fotó: Csibi Szilvia)
Tanácstermi jelenet (fotó: Csibi Szilvia)

Kelemen Zoltán Boccanegrája nem hiánytalan, de nagyon szerethető alakítás. Szerethető mindenekelőtt a perfekt vokális megformálás okán, a sötét, magvas bariton, a kiművelt énektechnika jóvoltából, melyek ma a világ vezető színpadain sem számítanak gyakori jelenségnek. Mind színészileg, mind hangilag hiányzik azonban Kelemenből a nagyság dimenziója: ennek a Boccanegrának nehezen hisszük el a tanácstermi jelenet dörgedelmeit vagy a Békedal himnikus pátoszát. Elhisszük viszont azokat a pillanatokat, amikor már-már összeomlik államférfiúi teendőinek súlya alatt, no és persze az Ameliával közös jelenetek apa-hangját – e bensőséges jelenetek Kelemen Zoltán alakításának, s ily módon az egész előadásnak mintegy fennsíkját képviselik.

Kónya Krisztina Amelia Grimaldija figurálisan pontos, vokálisan korrekt és remélhetőleg fejlődőképes alakítás. Az értékes hanganyag, a dallamformálás nemessége, egyáltalán: a Verdi-muzsika iránti fogékonyság megkérdőjelezhetetlen, ugyanakkor a hang (meglehet, betegség, indiszpozíció következményeképp) ezen az estén csak viszonylag szűk terjedelemben tudta legjobb formáját mutatni: a szólam mélységei és magasságai, noha hiánytalanul megszólaltak, egyaránt veszítettek teltségükből, gömbölyűségükből – szépségükből.

Amelia és Boccanegra: Kónya Krisztina és Kelemen Zoltán (fotó: Csibi Szilvia)
Amelia és Boccanegra: Kónya Krisztina és Kelemen Zoltán (fotó: Csibi Szilvia)

Altorjay Tamás Fiescója ezzel éppen ellentétesen jellemezhető: a voce nem kellően öblös és zengő ahhoz, hogy ideális Verdi-basszusnak nevezhessük, a hanganyag elsősorban terjedelménél fogva alkalmas a kőszikla-ember szólamának megformálására. Az eredmény, akárcsak Kelemen Zoltánnál, itt is az államférfiúi formátum hiánya, melyet Altorjay színészi eszközökkel igyekszik pótolni – kár, hogy ehhez ezúttal (ő sem) kapott rendezői segítséget.

Réti Attilát eltalálta Paolo Albiani szerepe: az énekest gyakran éri bírálat vokális kultúrájának hiányosságai miatt – ezúttal olyan szerepet kapott, melyben kevés a kantábilis részlet, annál nagyobb szükség van viszont az intrikusi eszköztár csillogtatására, mely mindig is erőssége volt Rétinek. Az eredmény a művészi adottságokat lényeglátóan felmérő és kamatoztató, pontos alakítás – a szereposztás egyik erőssége.

Gabriele és Fiesco: László Boldizsár és Altorjay Tamás (fotó: Csibi Szilvia)
Gabriele és Fiesco: László Boldizsár és Altorjay Tamás (fotó: Csibi Szilvia)

Az összkép nem lenne teljes, ha említetlenül hagynánk a Szegedi Nemzeti Színház Énekkarának kiváló teljesítményét (karigazgató: Kovács Kornélia), ami azért is figyelemre méltó, mert a Boccanegra kórusanyaga egyike Verdi legsokoldalúbb megszólalásmódot kívánó partitúrájának. Ezúttal minden felállásban már-már az ideálishoz közelítően szólalt meg az együttes: köszönet érte – miként az egész előadásért. Mert lehet, hogy nem minden pontján értek egyet a produkciót létrehozó elképzelésekkel – ám vitatkozni csak olyan produkcióval lehet, amelynek hátterében vannak elképzelések, még ha ez – mint jelen esetben – a tudatosan vállalt koncepciótlanság is. Sokkal többre becsülöm az ilyen előadást, mint azt, ahol a gondolatnélküliséget a modernkedés álcája fedi – pláne, ha a vitatható, sőt vitatandó színpadra állítást ilyen zenei megvalósítás hitelesíti. Ez szavatolja, hogy Szeged több, mint operatársulattal rendelkező város: operai műhely. Bár az elkövetkező évek új produkciói megerősítenék ezt az érzésünket!

Fotók: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház