A végtelen dallam

2016. október 18.

Richard Wagner: Trisztán és Izolda – HD-közvetítés a Metropolitan Operából. Az október 8-i előadásról KONDOR KATA írását olvashatják

Trisztán: Stuart Skelton (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

Trisztán: Stuart Skelton (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

Az idei szezonindítással biztosra ment a Metropolitan Opera: bár a Trisztán és Izoldát nem sorolhatjuk a slágeroperák közé, népszerűsége kétségbevonhatatlan. A főszerepekre csupa elsőrangú énekest sikerült találni, a karmester igazi sztár, a rendező és csapata pedig bő másfél évvel ezelőtt egy alaposan átgondolt, részletesen kidolgozott produkcióval már bizonyított. Ilyen feltételek mellett az lenne a csoda, ha csalódtunk volna, de talán annyit elárulhatunk előre: nem így történt.

Mariusz Treliński rendezése igen nyomasztó, dominánsan szürke közegben játszódik, és ez a színtelenség erősen militarizált világot tár elénk: a férfi szereplők mind katonaruhát viselnek – habár Kurwenalt fizimiskája alapján inkább nézném gerillának, mint reguláris harcosnak (a díszlet Boris Kudlička, a jelmezek Marek Adamski munkái). Egy flashback erejéig láthatjuk, hogyan végzett Trisztán Morolddal – egyszerűen főbe lőtte a bekötött szemű foglyot –, de az erőszak kultusza és az ebből táplálkozó halálvágy a férfi főszereplőt már gyermekkora óta kíséri – amelyről az első két felvonás talányos képkockái és látomásszerűen színre lépő néma szereplője után később igen sokat megtudunk. Trisztán apja öngyilkos lett, és a pisztoly szüntelenül kísérti a férfit, mígnem a második felvonás végén a később halálosnak bizonyuló sebét is ezzel okozza magának, ha nem is fejbe lőve magát, ahogyan az apja tette. Különösen emlékezetes az a jelenet az első felvonásban, melyben Izolda fegyverrel fenyegeti Trisztánt, még ha akkor még nem is értheti pontosan a néző, miért is irányítja az a pisztoly csövét a szívéről a fejére.

A rendező a cselekményt valós és szimbolikus tér határán mozgatja, és ehhez néhány látszólag egyszerű, ám többértelmű motívumot kapcsol. Az első felvonásban vetített radarkép és háborgó tenger eredeti kontextusától megfosztottan tér vissza újra és újra, és válik a véget nem érő nyugtalan keresés szimbólumává, előbbi kör alakja miatt pedig a szintén újra és újra felbukkanó napfogyatkozás képéhez is kapcsolódik, amely a mű fény-sötét ellentétpárját összekapcsolja. Ugyanígy reális helyszínnek tűnik a második felvonás elején szereplő irányítóközpont, ahonnan Izolda kifigyelte a vadászok távozását, míg az a veszélyes anyagok tárolására szolgáló csarnok, ahol együttlétük folytatódik, már kevésbé tűnik valószínű randevúhelyszínnek, a harmadik felvonásban pedig a Kurwenal által Kareolnak hazudott börtöncellában Trisztán emlékeinek és vízióinak egész sora elevenedik meg.

Jelenet az előadásól (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

Jelenet az előadásól (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

A produkció képi világa egészen lenyűgöző: nem csupán a moziközvetítés és a számos vetítés miatt érezhettük úgy, mintha filmet néznénk, a jelenetváltások, a fénnyel való trükközés egyik pillanatról a másikra új helyszínt tárt elénk, mintha csak egy vágással kerülnénk egyik térből a másikra. A korábbi Treliński-produkciót ismerve ezen senki nem lepődhet meg, ám ezúttal a korábbinál is nagyobb szükség van a tér és az idő kitágítására – és ezzel el is érkeztünk a produkció egyetlen problematikus pontjához. A rendezőt ugyanis szemlátomást az érdekli legkevésbé, ami a színpadon az adott pillanatban történik; miközben mindenfelé gondolatok, érzések képi megfelelőit láthatjuk, és szimbólumok, valamint múltbéli események gazdagítják a jelentéshálózatot, a szereplők közötti interakció nem mindig kellően kidolgozott, különösen a szerelmi jelenetekben (persze akad itt is néhány remek megoldás, mint az említett pisztoly-jelenet, vagy Trisztán állandó játéka a tűzzel – öngyújtójával). Természetesen mindenki maga döntheti el egyéni értelmezésének függvényében, mennyire kell a Trisztánnak a maga konkrétságában szólnia egy szerelemről, és mennyire vonatkoztathatjuk el a darabban megjelenő vágyakat, megszállottságot, elvágyódást a cselekményben leírt érzelmektől. A magunk részéről hajlanánk elfogadni ezt az általánosítást, ha az nem járna együtt egyes kulcsjelenetek – a szerelmi kettős vagy a zárójelenet – színpadi értelemben vett megoldatlanságával.

Trisztán és Izolda: Stuart Skelton és Nina Stemme (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

Trisztán és Izolda: Stuart Skelton és Nina Stemme (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

Elsőre szintén meglepőnek tűnhetett Simon Rattle dirigálása is, ám ő sokkal hamarabb meggyőzött interpretációja érvényességéről. A karmester ugyanis a produkció minden zenei tényezőjét egységesen művészi koncepciójának rendelte alá, a Metropolitan Opera Zenekara, a hangszeres szólisták és az énekesek előadásán is érződött az egy kézben összefogott, egy központi elvnek szentelt zenei megközelítés. Rattle keze alatt a muzsika egyetlen monumentális tömbbé állt össze, akár a hullámzó tenger, miközben sosem hagyott alább az óriási zenei ívek intenzitása. A dirigens akár még a pontosságot is feláldozta ezért a hangzásélményért: a nyitány közben volt néhány kisebb szétcsúszás, ám néhány perc alatt indokolttá vált ez a fontossági sorrend, a Wagner-zene ilyen fokú izzása szinte transzállapotba sodorta a hallgatóságot.

Hasonlóan magas színvonalú dallamformálás jellemezte az énekeseket is. Még a legkiválóbb produkciókban is ritka, hogy a szereplők ilyen mértékben énekelik Wagnert, sőt, érzékeny és kifinomult, szinte egy dalhoz illő hajlékonysággal, líraisággal teszik azt. Szerencsére mindez nem ment a szöveg érthetőségének és a kifejező előadásmódnak a rovására, nem estek abba a hibába, amibe a Wagnerben kevéssé járatos előadók szoktak, hanem éppen ezeknek a nehezen összehangolható tényezőknek az együttese tette különösen nagy élménnyé a produkciót. Amihez ki kell emelni egy hangszeres közreműködő szerepét is, ahogyan azt nagy örömünkre a Met is megtette a szünetbeli interjúk során – az angolkürtszólót játszó Pedro R. Díaz ugyanis egészen kivételes művészi képességekkel bír, valószínűtlenül hosszú frázisairól úgy érezhettük, ténylegesen egy sosem látott, másik világból szóltak.

Jelenet az előadásból (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

Jelenet az előadásból (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

Stuart Skelton egyike azoknak a ma aktív énekeseknek, akiknek adottságai legközelebb állnak a Trisztán hangjáról való elképzeléseinkhez, drámai ereje, kiegyenlített hangképzése a szerep szinte eszményi megformálójává tette. Csupán néhány magassága sikerült kissé erőltetettre vagy nazálisra, ugyanakkor érzékeny dallamformálása, hangjának hajlékonysága különösen nagyhatásúvá tette vokális produkcióját. Mivel a rendezés fókuszpontjában a férfi főszereplő áll, a tenoristának színészi képességeiről is számot kellett adnia, és bár arcjátéka nem ütötte meg azt a szintet, amelyet a HD-közvetítés kívánna, különösebb problémánk ezen a téren sem lehetett vele.

Nina Stemme valamelyest világosabb hanggal rendelkezik, mint amit Izolda alakítóitól megszoktunk. Természetesen ízlés dolga, hogy ezzel valaki mennyire képes megbarátkozni, ám az énekesnő számtalan árnyalatot képes megszólaltatni, kidolgozott, érzékeny alakítást hallhattunk és láthattunk tőle. Különösen emlékezetesek maradtak azok a lírai finomságú részletek, amelyek hozzájárultak a mély lélekábrázolásához, és amelyek még a harmadik felvonás végére sem koptak meg. Lenyűgöző volt hallgatni a Szerelmi halál éteri pianóit, melyet ráadásul az énekesnő fekve kezdett előadni.

Izolda és Kurwenal: Nina Stemme és Jevgenyij Nyikityin (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

Izolda és Kurwenal: Nina Stemme és Jevgenyij Nyikityin (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

Jevgenyij Nyikityin produkciója is egészen magával ragadó volt Kurwenal szerepében, különösen az első felvonás sistergősen energikus jeleneteiben tett mély benyomást. Hangja ugyan kissé durva, ám ennek ellenére képes a lágyságra, pianókra, így a harmadik felvonásban is nagyon szép teljesítményt nyújtott, még ha ott vissza is kellett vennie egy kissé karizmatikus kisugárzásából, hogy teret adjon a főszereplőnek.

Jekatyerina Gubanova teljesítménye csupán a Met-színvonalhoz és kiváló partnereihez képest bizonyult egy árnyalattal halványabbnak: magasságai szépen szóltak, ám a mélységei kissé fakók és jellegtelenek. Sajnálatos módon Brangäne legszebb zenéje, az őrködés-jelenet sem sikerült makulátlanra, a dallamív csorbát szenvedett, a hang kissé egyenetlenné vált.

Marke és Trisztán: René Pape és Stuart Skelton (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

Marke és Trisztán: René Pape és Stuart Skelton (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

René Pape is meglepetést okozott a szereppel kapcsolatos korábbi elképzeléseinkhez képest. A karakternél jelentősen fiatalabb basszista ugyanis meg sem próbálta magára húzni a bölcs öregember figuráját, ehelyett azokra a tulajdonságaira helyezte a hangsúlyt, amelyekkel ténylegesen rendelkezik, így kulturált és kifejező, minden pillanatban tökéletesen kontrollja alatt tartott énekével sikerült elérnie, hogy jelenete talán minden általam korábban hallottnál szomorúbb legyen.

Ha cinikusak lennénk, mondhatnánk, hogy a Metropolitannek könnyű, az ottani adottságokkal mindent és mindenkit meg lehet szerezni, ami egy jó előadáshoz kell. Ez azonban nem kisebbíti a művészi teljesítményt és a nézői élményt sem, így inkább csak örülünk a lehetőségnek, hogy megmártózhattunk a végtelenül hömpölygő Wagner-muzsikában.

Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera

Hasonló bejegyzések