A vallás magva

Richard Wagner: Parsifal – Magyar Állami Operaház, 2012. április 6., 9. VÉTEK GÁBOR kritikája

Nagypénteki varázs: Németh Judit, Kovácsházi István és Albert Pesendorfer (fotó: Tomas Opitz)

Operaházunk húsvéti hagyománnyá vált Parsifal-előadásáról a pünkösdi ünnepeken túl is elmélkedve készen kínálkozik a kérdés: mennyire számít vallásos vagy akár keresztény műnek Wagner utolsó műve, a Weltabschiedswerk néven is aposztrofált Parsifal. A lehetséges megoldáskulcsot az 1880-ban publikált Vallás és művészet című wagneri tanulmány adja, melynek alapgondolata, hogy a létező vallási kultuszok művivé kövesedése miatt mintegy felekezetfeletti hitként a művészet feladata lesz a vallás magvának átmentése. E gondolatra találóan rezonál a Parsifal végszavaként elhangzó szókapcsolat is („Erlösung dem Erlöser”), amelyből mind a vallásos kultuszok, mind a wagneri élet- és gondolatmű súlypontját képező megváltás általánosítása, s egyben dimenzióbővítése olvashatók ki. Ennek során a megtisztulni vágyó egyén egyszerre válik a megváltás alanyává és tárgyává. Az utóbbi általánosításnak az is természetes következménye, hogy a huszadik század végén s a huszonegyedik század elején a kegyes félrefordítással ájtatos ünnepi játéknak, szó szerint színpadszentelő ünnepi játéknak (Bühnenweihfestspiel) nevezett mű konkrét szcenikai megvalósítása lényegesen eltér a Max Brückner és Paul von Joukowsky nevével fémjelzett 1882-es bayreuthi koncepciótól, melynek fókuszpontját a sienai dóm belső tere alkotta. A tőlünk nyugatra, főként német nyelvterületen divatos rendezői színházi interpretációkban a mű archetipikus szimbólumrendszere aktualizáló, vagy éppen prekrisztiánus módon archaizáló formában kerül színpadra, lett légyen szó a Christoph Schlingensief által bemutatott oszló nyúltetemmel és vándorló fókafalkával körített barbár történelemelőttiségről, Christine Mielitz emberáldozatot, Bernd Eichinger kannibalisztikus rítust idéző látomásáról (ez utóbbi asszociációk miatt megbotránkozóknak szeretettel ajánlható Babits Eukharisztia c. költeménye), vagy akár Stefan Herheim történelmi-politikai víziójáról, amelynek végkicsengéseként a megváltói mítosz szubtraktív színkeveréssel a megváltótól való megváltásként kioltásra kerül.

A fenti felsorolásból az is következik, hogy nemzetközi szinten a szabályt erősítő kivételként, kuriózumértékkel bír a hagyományszerű Parsifal-színrevitel, melyre példaként Operaházunk produkciója mellett a welsi Wagner-fesztivált hozhatjuk fel (a konzervatív rendezések fellegvárának tekinthető Metropolitan Opera a jövő évadban mond búcsút Otto Schenk Parsifal-rendezésének, s az új színpadi megvalósítást csupán találgatni lehet); ezért a jelen produkció megfelelő zenei műgonddal való továbbvitele akár nemzetközi közönségpolitikai célokat is szolgálhat. Igaz lehet ez még akkor is, ha a színpadi megvalósítás bizonyos mozzanatait (például amikor Klingsor a Szent Gerellyel a légellenállásba kapaszkodva kavargatja a semmit) ma már banálisnak érezzük.  Ha pedig a hagyományokat idézve a rendezés „muzeális” voltát szemléljük, nem feledkezhetünk el a produkció történetiségéről sem, amely magán viseli egy operaházi korszakot képviselő kreatív csapat, a főrendező Mikó András, a díszlettervező Forray Gábor, a jelmeztervező Makai Péter és a nemrég búcsúztatott balettigazgató, Seregi László munkáját. Másrészt az operaházi Wagner-repertoár szerencsés kitágításának is fontos mérföldköve volt annak idején a még magyar nyelven előadott bemutató (a korszakból visszamaradt anekdoták szerint az aczéli kultúrpolitika Wagner műveinek eredeti nyelvű megszólaltatását még „keletnémet nyelven” sem tette lehetővé).

Jelenet az I. felvonásból (fotó: Tomas Opitz)

Az operabeszámolók esetében megszokott sorrendet megbontva úgy illik, hogy a zenei megszólaltatás értékelését ezúttal a zenekari produkcióval kezdjük. Ennek fő oka nem csupán a wagneri drámaszövetben fontos zenekari szerepben, hanem leginkább a karmesteri pulton álló dirigens, Kovács János személyében rejlik, akinek pálcája alatt a zenekari hangzás térré vált időfolyama többek között az Arturo Toscaninitől Pierre Boulezig terjedő skála szerinti okos arányérzékű tempóválasztással vált élményszerűvé. A méltóságosan hömpölygő hangszeres produkciónak nem csupán ihletettsége, hanem technikai pontossága is példaértékű volt, akár az előjáték szépen kidolgozott vonóshangzására (ahol a ritmikai pontosság hiánya könnyen az unisono megtöréséhez vezethet), akár az ezúttal makulátlanul intonáló fúvós szólamokra gondolunk. Bár egzakt paraméterekkel nehezen határozható meg, mely tényezők tesznek egy karmestert jelentős Wagner-interpretátorrá, sajnálatosan sok példát hozhatunk fel olyan közelmúltbeli budapesti Wagner-előadásokra, ahol a dirigens hóhérbárdként lengette a karmesteri pálcát (az elkövetők nevét hadd fedje jótékony homály). Ezért is külön ünnep, ha e művek a magyar operaélet elrejtett kincse, Kovács János bensőséges interpretációjában szólalnak meg. A benyomásokat összegezve, a Parsifal szellemiségét és a Maestro társulati odaadását tekintve talán nem tűnik túlzásnak a biblikus parafrázis: a bölcs operaházát Kovács Jánosra építi.

Kundry és Parsifal: Németh Judit és Kovácsházi István (fotó: Tomas Opitz)

A beszámolót az énekprodukciók értékelésével folytatva, Kovácsházi István Parsifalként történő hazai bemutatkozását reményteljes várakozással fogadhatta a magyar Wagner-rajongók tábora, s lelkesen állíthatjuk, hogy a remény beigazolódott. A kiművelt énekkultúrájú művész korábbi revelatív Stolzingi Walther-alakítása s a tavalyi Budapesti Wagner-napokon kulturált poézissal megformált Lohengrinje után újból tündökletes alakítással örvendeztette meg közönségét; szerepformálásában sallangmentes hitelességgel jelent meg a Naturbursch és a balga szent egyaránt. Alakítása mindennemű modoros hőstenori pózolást mellőzve a mozarti letisztultság logikus dinamikai továbbfejlesztésének hatott, egyúttal a jól átgondolt énekművészi pályaépítés kiváló példáját is nyújtotta.

Németh Judit Kundry szerepében a tőle megszokott bayreuthi hitelesítésű alakítással egyaránt tükrözte az örök outsider s egyben örök insider szerepének hiszteroid és érzékien csábító oldalát; alakításában ezúttal a második felvonásban ábrázolt freudi értelemben terapeutikus mélység s a Parsifalt a „csók csodájával” részvétre ébresztő bensőségesség volt a leginkább megkapó.

Az Amfortast alakító Perencz Béla a tenor hangfajban eltöltött éveknek köszönhetően dús rezonanciájú felső regiszterével és drámai érzékével ért el átütő hatást. Bár az alakítást nem jellemezte a szerepet gyakorta megszólaltató, s dalénekesi múlttal rendelkező művészek (így például Dietrich-Fischer Dieskau vagy Thomas Quasthoff) oratorikus emelkedettsége, intenzív vokális és színészi produkciójával kompromisszummentesen, megrázó elevenséggel ábrázolta a tündöklő királyból emberi ronccsá aljasult Sünder-Erlöser figuráját.

Gurnemanz: Albert Pesendorfer (fotó: Tomas Opitz)

A Gurnemanz szerepében bemutatkozó Albert Pesendorfer személyében ismét csupán fenntartásokkal illethető vendégművészi produkciót könyvelhettünk el. Bár az átszellemült előjáték után izgalmas ajándékként vártuk az első benyomást meghatározó „He!, Ho! Waldhüter, Ihr!” hangütést, a száraz hangú indítás sok jóval nem kecsegtetve apatikus alakításba torkollott. A problémát nem is a hang színezete jelentette, hiszen távolról sem igaz, hogy Gurnemanzot csupán a Gottlob Frickhez hasonló ősmélységű basszusok alakíthatják hitelességgel, gondoljunk például Kurt Mollra vagy Theo Adamra (utóbbi egyébként a szóban forgó szerep mellett Amfortas hiteles tolmácsolója is volt). A hangszíntől függetlenül egykedvű, hétköznapi narrációvá vált előadás (melyet kirívó példaként illusztrált a puszta időjárásjelentéssé redukált nagypénteki varázs), s Pesendorfer elégtelennek tűnt abban a szerepben, amelynek hiteles megformálója az emocionális töltetű wagneri dikció magasiskoláját kell, hogy nyújtsa. S bár az alakítást ovációval jutalmazta a közönség, keményvonalas wagneriánusok számára, akiknek elméjében Gurnemanz hosszúnak tűnő elbeszélése is mintegy slágerként él, e trivializáló produkció egyértelműen hiányérzetet keltett. Ugyan elismeréssel nyugtázhatjuk, hogy a Deutsche Oper Berlin színpadán Titurelt, Veit Pognert, Hermann őrgrófot és Madarász Henrik királyt alakító művész a papírforma szerint vitathatatlanul a világszínvonalat képviseli, fenntartjuk magunknak a jogot, hogy inadekvátnak érezzük e produkciót azon a színpadon, ahol e szerepet egykoron a szent emlékezetű Polgár László szólaltatta meg.

Kundry és Klingsor: Németh Judit és Berczelly István (fotó: Tomas Opitz)

Klingsor megformálójaként két különböző művészt láthattunk, s a két alakítás rendre a maga módján vetette fel a hangi időtállóság kérdését. Berczelly István fakulatlan acélfényű hangjával a klingsori emaszkuláltság helyett telramundi léptékű frusztráltságot árasztott, korábbi nagy alakításait visszaidézve. Egri Sándor produkciója viszont csupán markírozásként hatott, szomorúan árulkodva egy olyan énekes hangi deteriorációjáról, akit eredendő hangi adottságai Klingsor ideális megszólaltatójává tennének, s akinek sikeres Wotan-alakításai még mindig emlékünkben élnek.
Titurel rövid, de annál hangsúlyosabb szerepe Valter Ferencnél jóval grandiózusabb vokális és művészi alkatú megszemélyesítőt kívánna. E néhány soros szerep ugyanis nem alkalmas rá, hogy a művész a pár évvel ezelőtti Gurnemanz-alakításában megmutatkozó előadói intelligenciával kompenzálja a világos színezetű, súlytalan dinamikájú hangból fakadó hiányosságait.
A kisebb szerepekben örömmel hallottuk a viráglányok csoportjában Váradi Zita és González Mónika üde szopránját. Az énekkari művészeknek pedig külön köszönettel tartozunk a jól fókuszált és átütő dinamikával építkező ensemble-produkcióért. Csupán az első felvonás színfalak mögötti kórushangzása tűnt kissé erőtlennek, ez azonban vélhetően szcenikai, és nem vokális hiányosság.

Záró gondolatként örömünket fejezhetjük ki, hogy az egyébként többrendbeli, bűnszövetkezetben elkövetett Parsifal-rablásként megvalósuló produkció a jövő évadban is fellelhető lesz Operaházunk repertoárján, s nyár elejéről a jövő tavaszi újjáéledést megelőlegezve lelkesen várjuk a folytatást.

Fotók: Tomas Opitz, Magyar Állami Operaház