A vadonban

Pjotr Iljics Csajkovszkij: Jolanta és Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára – közvetítés a Metropolitan Operából. KONDOR KATA írása

Jolanta és Vaudémont: Anna Netrebko és Piotr Beczała (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)
Jolanta és Vaudémont: Anna Netrebko és Piotr Beczała (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)

Szokatlan párosítás az operatörténetben Csajkovszkij Jolantája és Bartók egyetlen operája: a két mű között nincs olyan, a tradíció által szentesített kapcsolat, mint más, jellemzően együtt játszott műveknél. Mégis, a két alkotást nem csak Mariusz Treliński rendezői intenciója, a két műre kiterjedő közös értelmezési kerete kapcsolja össze. Az operákat csupán meghallgatva is világos lehet a köztük lévő összefüggés: értelmezhetők egyfajta női fejlődéstörténetként – az első esetében a fiatal lány a gyermekkor óvó ártatlanságából egy egészségesnek tekinthető kapcsolat kereteiben jut el érett nőiségéig, míg a másik műben az emberi lélek és a szexualitás sötét oldala tárul fel a hősnő előtt.

A két opera közös interpretációs keretéül kínálkozó pszichoanalitikus megközelítést Treliński igen precízen bontja ki, gondosan kimunkált szimbólumhasználattal, mindkét művet egy-egy, az emberi ösztönvilággal mélyebben foglalkozó műfaj keretei helyezve: a Jolantánál ez a mese, A kékszakállú herceg vára esetében pedig a horror lesz. Csajkovszkij operája már önmagában is meseelemekkel operál: az atyai szigor által az erdőbe rejtett leány, akit majd a szerelmes ifjú szabadít ki fizikai és mentális síkon is börtönéből, bármelyik ismertebb tündérmese cselekményére emlékeztethet minket. Ezt a rendező oly módon szövi tovább, hogy a modern mesepszichológia elemzési módszereivel tárja fel a műben rejlő mélyebb jelentéssíkokat.

Judit: Nadja Michael (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)
Judit: Nadja Michael (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)

Az erdő közepén, a vadon fenyegetésétől körülzárt házban élő Jolanta saját felnőtté válásának, saját nőiségének megélésével küszködik. A fiatal lány nem csak fizikailag vak, a sötét és a fény saját eszmélését is jelképezi. A feketébe öltözött apa szigora, korlátozó magatartása és áttételesen a gyermekkori ösztönvilág szorongásai nem engedik a lányt önmagára találni, szexuálisan kibontakozni, így mikor Vaudémont vörös rózsát kér tőle, ő mindig csak az ártatlanságot jelképező fehéret tud adni. Nem véletlen – sugallja az értelmezés –, hogy Jolanta vakságát épp a vörös szín ismeretének hiánya mutatja meg, és az sem, hogy a lány éppen azt nem látja, amit ez a szín képvisel: a szerelmet, a felnőttkori párkapcsolatot. Ahhoz, hogy erre képes legyen, el kell szakadnia az apjától, aki minden alkalommal (jelen esetben szó szerint, szarvas képében) legyilkolja a benne rejlő szabadulási törekvéseket. A külső, fenyegető ösztönvilágtól elzártan, mesterségesen gyermeki állapotban tartott Jolantának azonban éppen a vakságot fenntartó apjával való viszony teszi olyan fenyegetővé a nemiség késztetéseit: a fekete ruhás apának el kell buknia, hogy a tündöklő fehér ruhájú szerelmessel való kapcsolatban valóban megnemesedve, civilizáltan legyenek kiélhetők ezek a vágyak. És bár Jolanta lát, az erdőt átjárja a fény, az utolsóként színen maradó apa alakja az ösztönvilágnak a happy end által sugalltnál problematikusabb helyzetét vetíti előre.

Amit A kékszakállú herceg vára előadása aztán föl is tár. Bár a Jolanta önmagában is értelmezhető produkció, a közös motívumok és utalási rendszer már a második opera legelején átértelmezi a korábban látottakat. A szimbolikus értelmezés ellenére, Csajkovszkij művét lehetett az interperszonális viszonyok felől értelmezni, ám Bartók darabját ebben a felfogásban már nem. Csak egyetlen én van, és annak különböző részei, az ember – a nő – konfrontálódik saját tudatalattijával; ahogyan ennek fényében a Jolanta szereplőhármasát is lehet az én három részeként tekinteni, ahol az apa az Ösztön-én, Vaudémont a Felettes én – mindketten Jolanta énjén belül. Ám míg abban a műben a Felettes én képes kordában tartani az ösztönvilágot, megnemesíteni az Én késztetéseit, A kékszakállú herceg várában az Én drasztikusan szembesül a saját, tudatalattija mélyére száműzött késztetéseivel, és ez a találkozás pusztítónak bizonyul számára.

A Jolanta színpadképe (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)
A Jolanta színpadképe (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)

A kékszakállú herceg várában tehát azt láthatjuk, mi történik, ha az ember túl mélyre merül a saját lelkében. A Jolanta apjának fekete ruháját és fél kesztyűjét viselő Herceg vezeti ezúttal a kutató Ént egyre lejjebb saját magában (amelyet az előadás egy lefelé történő liftes utazással is megerősít, utalva arra a közismerten pszichoanalitikus szimbólumértelmezésre, hogy egy háznak az alapja, pincéje mindig a tudatalatti világa). Ebbe a világba azonban nem lehet következmények nélkül alámerülni, a vadonban tényleg holttestek vannak elásva, a lélek sötét tartalmaival nem lehet cenzúra nélkül találkozni – mikor a Herceg kesztyű nélkül érinti meg Juditot, az számára végzetessé válik, személyisége meghasad, és a fényt megtaláló Jolantával ellentétben, ő maga az örökös éjjel fogja lesz.

Jolanta: Anna Netrebko (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)
Jolanta: Anna Netrebko (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)

A nem valós karakterekkel, hanem szimbolikus tartalmakkal operáló rendezés szokatlan feladatot ró a szereplőkre. Csajkovszkij művében a figurák kevésbé elvontak, így ott több tér jut a hagyományos színjátszás eszköztárának. Anna Netrebko pedig arra a bravúrra is képes, hogy egyszerre jelenítse meg a mesebeli Jolanta szenvedéseit, és közben annyira fontos szereplővé alakítsa a hősnőt, hogy az valóban minden történésnek a központja legyen, minden további figura csak a vele való kapcsolat szempontjából lesz érdekes. Az énekesnő ezt persze nem csupán erős színpadi személyiségével éri el, hangja is teljes szépségében és kifejezésének gazdagságával szól.

Judit és Kékszakállú: Nadja Michael és Mihail Petrenko (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)
Judit és Kékszakállú: Nadja Michael és Mihail Petrenko (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)

Piotr Beczała is nagyon értékes vokális produkciót nyújt, habár kissé fura, hogy a különböző regiszterekben egészen más hangot szólaltat meg. A mélyebb tartományban tenorja sötét, telt, szinte testes, hogy aztán a magasságok sokkal légiesebbek, hajlékonyabbak és ezzel együtt jelentősen világosabbak is legyenek. Ezen a kis anomálián azonban hamar napirendre lehet térni, mivel az énekes varázslatosan szép dallamívekkel örvendeztet meg bennünket, az áriája végi éteri pianóját pedig csak a legnagyobbak képesek megcsinálni. Mindehhez rokonszenves, ha nem is túl árnyalt szerepformálás társul.

Vaudémont: Piotr Beczała (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)
Vaudémont: Piotr Beczała (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)

A további szereplők közül a Jolanta apját alakító Ilja Bannyikot érdemes kiemelni. Az orosz basszista a hangjában előforduló kisebb érdességek ellenére is emlékezetesen formálta meg a királyt, amelyhez az anyanyelvi éneklés hitelessége is hozzájárult. Szintén kedvezőeket lehet elmondani a Robert-t éneklő Alekszej Markovról, aki temperamentumos színpadi egyéniségével és kellemes hangjával is jó benyomást keltett. Sajnálatos módon ugyanez nem mondható el az orvost megformáló Elcsin Azizovról: bár az arab doktor hálás szerep, akit szinte csak sikerrel lehet megformálni, az intonációs bizonytalanságok és az erőltetett hangadás miatt a figura jelentős csorbát szenvedett.

A kékszakállú herceg vára - jelenet az előadásból (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)
A kékszakállú herceg vára – jelenet az előadásból (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)

A kékszakállú herceg vára szereplőit a magyar hallgatók további elvárások elé is állították: természetes, hogy ebben a műben a helyes és érthető szövegmondás, valamint -értelmezés is értékelési szempont lett. Mihail Petrenkóról így is kedvező benyomásaink lehetnek, a fiatal basszista egy-két szövegrontástól eltekintve végig helyesen és érthetően énekel, szólamformálása is igényes, még ha az ötödik ajtónál egy csúnya rontás be is árnyékolta teljesítményét. Szerepformálásáról sem lehetne különösebben rosszat mondani, ám erre a nem kimondottan az ő alakjára koncentráló rendezés némiképp rányomta a bélyegét – egy más felfogású színre állításban talán árnyaltabban tudná alakítani a Herceget.

Judit és Kékszakállú: Nadja Michael és Mihail Petrenko (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)
Judit és Kékszakállú: Nadja Michael és Mihail Petrenko (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)

A Juditot alakító Nadja Michaelről már kevésbé jókat lehet elmondani. Azt még talán elnéznénk neki, hogy az egész előadás alatt egyetlen szavát sem lehetett érteni (ez még némelyik kiváló hazai énekesnőnkkel is megesik), az már kevésbé elfogadható, hogy mind hangi, mind színpadi szerepformálása egysíkú, színtelen és kevéssé érdekes. Nem arról van szó, mintha az énekesnő nem jelenítené meg Juditnak a rendezés által hangsúlyozott legfontosabb vonását, a karakter neurotikus voltát, ám azon kívül semmi mást nem kezd vele, megformálásában a nő leginkább egy nem túl érdekes hisztérika lett.

Judit: Nadja Michael (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)
Judit: Nadja Michael (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)

A Metropolitan Opera Zenekarát és Énekkarát Valerij Gergijev vezényelte. Az együttesek már a Jolantában is magas színvonalon muzsikáltak, színgazdag, élettel teli produkciót hallhattunk. A kékszakállú herceg várában azonban a karmester újszerű megoldásai is feltűnhettek, amelyek a hazai interpretációk ismeretében talán szokatlannak tűntek, ám nem mutatkoztak a műtől idegennek, inkább annak új aspektusait mutatták meg.

A New York-i Metropolitan Opera nem is olyan régen még konzervatív színreviteleiről volt híres. Bár A kékszakállú herceg vára nem tartozik azon művek közé, amelyeket a realista rendezői iskola eszköztárával színpadra lehet állítani, az intézmény Mariusz Treliński produkciójának bemutatásával ezzel együtt is újabb nagy lépést tett afelé, hogy előadásai ne csak a sztárok és a kimagasló zenei színvonal miatt legyenek híresek, hanem a nívós színpadi megvalósítás és az intellektuális igényesség okán is.

Fotók: Marty Sohl / Metropolitan Opera

Írásunk a produkció 2013-as varsói bemutatójáról