A tiszteletbeli

2013. november 1.

Giuseppe Verdi: Requiem – a mű új Decca-felvételéről BÓKA GÁBOR írt kritikát

Verdi: Requiem

Verdi: Requiem

Az elmúlt szűk másfél század során sok zagyvaságot összeírtak arról, hogy opera-e Verdi Requiemje, avagy sem. A felvetés azon a kétségtelen tényen alapul, hogy a darab hasonló zenei megoldásokkal él, mint a Verdi-életmű nagy részét kitevő operák sora – ám ez aligha elegendő ahhoz, hogy operának kiáltsunk ki egy egyházi fogantatású oratorikus művet. Felületes zenetörténeti ismeretekre vall ugyanis, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy az opera (miként horribile dictu a tánczene is) az elmúlt századok során mindig is hatással volt az egyházi zenére – legyen elég csak arra emlékeztetni, hogy bizonyos kortársak még Bach passióit is túlzottan operásnak tartották. Mégis: a napi koncertgyakorlatban a Verdi-Requiem előadása nem kis mértékben operatársulatokhoz kötődik. Halottak napjához közeledve a tematikus műsorszerkesztés bűvöletében igen gyakori vendég egy-egy színház programjában, megfelelő témájú opera híján – s arra is számtalan példát láttunk már, hogy egy-egy reprezentatívabb Requiem-betanulást egyenesen operapremiert helyettesítendő tűzött műsorára valamely társulat (ennek szélsőséges példája a szcenírozott előadások mára talán kiveszőfélben lévő gyakorlata). Jelen sorok írója sem bír ellenállni a csábításnak, hogy (szintén a tematikus szerkesztés bűvöletében) megismertesse az olvasókkal a mű közelmúltban megjelent új felvételét, mely szintén szorosan kötődik egy operaházhoz, méghozzá a milánói Scalához – az autentikus olasz hagyomány legfőbb képviselőjéhez. Másrészt a felvétel karmestere, Daniel Barenboim, illetve a szólistakvartett (Anja Harteros, Elīna Garanča, Jonas Kaufmann és René Pape), noha nem mind Németország szülöttei, mégis elsősorban a német zenei tradíció letéteményesei – ez a kettősség kölcsönöz különös izgalmat az új bejátszásnak.

Megelőlegezhetjük a végkövetkeztetést: Barenboim jószerivel a maximumot hozza ki a Milánói Scala Zenekarából és Énekkarából – s nem csak technikai értelemben: megközelítése eltalálja az arany középutat a jó értelemben vett tradíció felvállalása és az újszerű megoldások keresése között. Interpretációjának jellegzetességét általánosságokban is megfogalmazhatjuk: ahogy minden stílusban és műfajban, úgy a Requiem előadásakor is tartózkodik a túlcsorduló érzelmektől – az előadás nem külső rásegítés jóvoltából válik megrendítővé, hanem kizárólag zenei eszközök érvényre juttatása által. Ezek között természetesen találatunk vitathatókat is: ilyen például a dinamikai skála olykor egészen széles kilengése (ez, noha a Verdi-Requiem esetében korántsem egyedi, de semmiképp sem kötelező), vagy olyan, a kottaszövegen túlmutató megoldások, mint a gyakori sotto voce előírás már-már prózába hajló suttogásként való értelmezése (így például az első tétel elején, vagy a Mors stupebit szakasz basszusszólójának végén) – ami arra utal, hogy Barenboim is elsősorban drámai oldaláról közelíti meg a művet. Többnyire azonban azt kell regisztrálnunk, hogy Barenboim pontosan és alaposan olvas kottát, és rendelkezik kellő szuggesztivitással ahhoz, hogy az abban foglaltakat még némiképp szikár muzsikusegyéniségén keresztül is érvényre tudja juttatni. Felsőfokú a zenekari játék: annyi végigrecsegett Tuba mirum ismeretében élmény hallgatni, milyen karcsún, fényesen, ugyanakkor mégis földöntúli erővel szólalnak meg a Scala rézfúvósai. A szintén karcsú hangú fafúvósok között is feltűnést kelt a fuvolaszólam: megdöbbentő, hogy ez a hangszer alapvető adottságai ellenére mennyire sötéten tud szólni. A vonósok, főképp a lefelé hajló dallamívekben, olykor szinte panaszosan sírnak – vagyis az egész zenekari produkció alapvetően vokális fogantatású, s ez tökéletesen harmonizál a mű szellemével. Minimálisan marad csak el a zenekarétól az énekkar teljesítménye: hibaként mindössze néhány indítás szétcsúszását jegyezhetjük fel, ám ezt leszámítva a Bruno Casoni vezette testület minden felállásban és kombinációban élményt adóan követi a karmesteri intenciókat (különösen hátborzongató előadásukban a már említett suttogás-effektus).

A felvétel különös szerencséje, hogy a két női szólista nagyon hasonló hangkarakterrel rendelkezik: Anja Harteros és Elīna Garanča is alapvetően lírai hangok – Harteros már több Verdi-szerepben bizonyította, hogy ebben a repertoárban sem járatlan (legutóbb a Don Carlos Erzsébetjeként Salzburgban), de a felvétel jóvoltából arról is meggyőződhetünk, hogy Garanča hangja is tud tartalmas Verdi-mezzóként szólni. A hasonló karakter jóvoltából duettjeikben eszményien olvad össze hangjuk, különleges élménnyel ajándékozva meg ezáltal a hallgatót. A férfiszólisták hangja kevésbé harmonizál (Kaufmann baritonális tenorja és Pape szintén baritonális basszusa talán nem ideális párosítás), de külön-külön az ő éneklésükre sem lehet panasz. Jonas Kaufmann újra és újra lenyűgöz azzal, hogy első hallásra merevnek tűnő hangja milyen finom megoldásokra képes: a számtalan gyönyörködtető piano mellett különösen a Hostias tenorszólójának sok nagy pályatárs által kihagyott díszítését kell itt megemlítenünk. René Pape nemzetközi pályafutásának huszadik évén is túl még mindig nem elsősorban a hang súlyával, hanem annak szépségével és éneklésének kulturáltságával tesz mély benyomást a hallgatóra, mindez azonban joggal jelöli ki helyét az élvonalban – miként a teljes előadógárda teljesítménye is jelen felvételét a Verdi-év mindenképpen meghallgatásra érdemes újdonságai között.

Verdi: Requiem
Anja Harteros, Elīna Garanča, Jonas Kaufmann, René Pape – ének
A Milánói Scala Zenekara és Énekkara
Vezényel: Daniel Barenboim
Kiadja: Decca / Universal

Hasonló bejegyzések