A tenor és a nők

2019. június 28.

Gregory Kunde Puccini-estje – KONDOR KATA írása a június 10-i, Erkel színházi koncertről

Némi meglepetést keltett, mikor a szokásosnál jóval későbbi időpontban az Opera bejelentette, hogy a Puccini-évadot záró fesztivált a neves amerikai tenor, Gregory Kunde koncertje fogja megkoronázni. Újabb jól ismert énekes érkezett tehát Budapestre, aki eddig még nem járt hazánkban, ráadásul a művészt igen érdekes ívet bejáró pályája is a figyelmünk előterébe állíthatta. Bár az eredetileg tervezett műsorban sem terveztek vele túl sok áriát, az intézmény így is kitett magáért: a legragyogóbb énekesnők közül egy csokornyi (méghozzá jó nagy csokornyi) szólaltatta meg a Puccini-kortárs szerzők legszebb áriáit.

Ha minden a tervek szerint alakult volna, most arról értekezhetnék, milyen volt az első találkozás élőben a híres tenoristával, mérlegre tehetném hangjának értékeit, nem megfeledkezve természetesen a kiváló partnernőkről sem. Az események azonban időnként váratlan fordulatot vesznek: bár a koncert látszólag probléma nélkül kezdődött el, a második részben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Kunde hangi problémákkal küzd, így végül két tervezett utolsó áriáját nem is énekelte el. Óvatosan kell tehát bármiféle megállapítást tennünk a hallottakat illetően, élő összehasonlítási alap nélkül nehéz megállapítani, mit írhatunk a pillanatnyi indiszpozíció számlájára, messzebb menő következtetések levonása helyett mindig csak az adott zenemű aktuális megformálásáról beszélhetünk.

Gregory Kunde (fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

Gregory Kunde hírnevében alighanem különleges szerepe van az énekes páratlan fachváltásának: miután önmagában is irigylésre méltó karriert futott be lírai tenorként, 2012-ben egy hirtelen fordulattal áttért a drámai repertoárra, amely döntését rögtön Verdi Otellójával teljesítette be. Azóta az énekes több súlyos szerepet is előadott neves operaszínpadokon, a váltás tehát sikeresnek mondható – no persze, mondhatnánk némi éllel,

aki a belcanto-szólamok egeket ostromló magasságaihoz szokott, az az idő múltával még kicsit mélyebben is a tenor lágén belül marad.

És hát ne tagadjuk, ha valaki hatvanöt évesen ilyen biztonsággal mozog a felsőbb hangtartományban, egy olyan estén, amelyen egyébként nincs kifogástalan formában, sőt, igazából semmivel sem jelent nagyobb nehézséget neki a magasságok eléneklése, mint bármilyen más hangé, az már önmagában rendkívüli adottságokról tanúskodik, függetlenül sokoldalúságától.

Létay Kiss Gabriella és Gregory Kunde (fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

Itt érkeztünk el Kunde énekének ahhoz a sajátosságához, amely a legtöbb kérdést veti fel: vajon mennyire általános nála, és mennyiben bizonyult kényszermegoldásnak, amivel aktuális hangi korlátait próbálta kiküszöbölni? Az énekes ugyanis feltűnően hasonló technikával szólaltatta meg a súlyos, drámai erőt igénylő áriákat, mint ahogyan a könnyebb, lírai darabokat szokták, a fejrezonancia dominált, a hang világosabban, helyenként kicsit élesen szólt.

A vivőerőre így sem lehetett panaszunk, tenorja zengő és stabil maradt, ám mind stílusban, mind kifejezésmódban akadtak furán ható megoldások, az erősebb, férfias karakterekhez néha igen esetlenül illett ez a hangszín.

Sokkal jobban sikerült például a Manon Lescaut-ból előadott ária, melynek rugalmasabb dallamformálása nem állt ellentétben ezzel az énektechnikával. A koncertkörülmények között is színpadi művekről lévén szó, ne feledkezzünk meg a személyiség és a kisugárzás erejéről sem! Tagadhatatlan, hogy Kunde igen magával ragadó előadó, így mikor a sajnálatosan korai befejezésekor azt kérte, hívják meg újra, hogy megmutathassa, mire képes, alighanem a legtöbben egyetértettek a felvetéssel.

Sümegi Eszter, Halász Péter és Gregory Kunde (fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

Mindennek köszönhetően az est igazi sztárjai a hölgyek voltak. Erőltetnem kell az emlékezetem, mikor is lehetett egyetlen esten ennyi nagyszerű művészt hallani. Elsőként rögtön Sümegi Esztert kell kiemelni, ha már a rendkívüli adottságokat emlegettük, akinek a hangja szépség, erő, hajlékonyság, kifejezés páratlan kombinációjával rendelkezik, amely az énekesnőt az olasz repertoárnak is ragyogó előadójává teszi. Szintén különleges produkciót nyújtott Pasztircsák Polina, ráadásul neki jutott az a szép feladat is, hogy olyan darabokból énekeljen áriákat, amelyeket teljes egészében nem nagyon hallhatott a budapesti közönség. Bár az előadott részletek valamivel ismertebbek, így is ritka élményt jelentettek azok a leheletfinomságú megoldások, amelyekkel az énekesnő gazdagította a muzsikát. Meglepetést okozott Bátori Éva a Mefistofeléből előadott Margit-áriában: bár az utóbbi időben több nagyszerű teljesítményt is hallhattunk tőle, ezek nem tették magától értetődővé, hogy ilyen magabiztosan birkózik meg a nyaktörő szólammal. Rálik Szilvia is vett egy váratlan fordulatot: bár tőle már lehetett hallani Maddalena áriáját az André Chénier-ből, azt egy Turandot utáni napon megszólaltatni igen merész vállalkozás volt, az pedig külön öröm, hogy miközben esetében nem mindig vehetjük természetesnek a szépen kidolgozott, piano frázisokat, most nem lehetett rájuk panasz. Fodor Bernadett valószínűtlenül sötét és telt hangját most két magasabb fekvésű szerepben mutatta meg, bizonyítván, hogy ebben a hangtartományban is otthonosan mozog, az meg, hogy Létay Kiss Gabriella remek volt a Manon-duettben, talán senkinek nem újdonság az egyik legkiválóbb Puccini-szopránunktól. Egy bónusz dicséretet érdemel még Boncsér Gergely a finálét megmentő Nessun dormáért.

Halász Péter (fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

A Magyar Állami Operaház Zenekarát ezen az esten újra Halász Péter vezényelte, és mind az intermezzókban, mind az áriák kíséretében igényesen kimunkált, árnyalt interpretációt szólaltattak meg. Csupán a ritkábban játszott művekben érződött némi nyugtalanság, ám ezt hamar levetették; ilyen szempontból

még szerencsének is tekinthető, hogy kétszer kellett előadniuk Puccini Lidérceinek részletét.

Kevésbé pozitív benyomást hagyott maga után a koncert vizuális megvalósítása; bár a díszlet és a kivetített képek mutatósak voltak, a felhasznált effektek inkább emlékeztettek arra, amikor egy tizennégy éves először készít animációt (elnézést kérek a tizennégy évesektől). Hasonlóképpen túlzásnak éreztem időnként Ókovács Szilveszter konferálását: bár afelől senkinek sincs kétsége, hogy a főigazgató jó kommunikációs képességekkel rendelkezik, a humoros anekdotái időnként már meghaladták a koncert kereteit.

Különös, színes, meglepő fordulatokkal is tarkított koncertnek lehettünk tanúi ezen a pünkösdhétfőn, ez azonban még mindig jobb, mint amikor egy gálaest elcsépeltségből adódó unalomba fullad. Mivel még így is a szép pillanatok domináltak, alighanem a jövőben is bizalmat szavazhatunk az áriaesteknek.

Hasonló bejegyzések