A szomszédban

Leoš Janáček: Jenůfa – a Bécsi Állami Opera előadása, 2016. április 10. KONDOR KATA írása

Szembesülve a magyar operaközönség egyes érdeklődésbeli korlátaival, az ember azt képzelheti: bezzeg Európa más országaiban a kerítés is kolbászból van, az emberek őszinte érdeklődésből mennek be a közepesen ismert vagy ritkán játszott darabokra is, tehát maradéktalanul virágozhat az igazi művészet. Aki kicsit gyakrabban jár külföldre, azzal szembesülhet, hogy a helyzet közel sem ennyire rózsás: bár üresen árválkodó nézőteret még nem láttam az általam látogatott külföldi operaházakban, az idők során feltűnt, a közönség ott is csak a sztárokra és az ismert darabokra tódul igazán. A Bécsi Állami Opera Jenůfa-előadása inkább közepesen ismert előadókat vonultatott föl, ám így is ragyogó pillanatoknak lehettünk tanúi.

A Bécsi Állami Operaház
A Bécsi Állami Operaház

David Pountney 2002-es rendezése nem tűzött ki túl magas célokat maga elé, azokat viszont sikeresen teljesítette: az eredeti jelentésszerkezetet megtartva, nagyjából transzparensen meséli el a történetet. Eszközei ennek megfelelően visszafogottak, ámde jól működnek: bár a látványról a konzervatív ízlésű nézőknek talán nem a „hagyományos” szó jutna eszükbe, mégis ezzel tudjuk legjobban leírni a színpadi működésmódokat; a díszlet (Robert Israel munkája) erős hangulatisággal határozza meg a közeget, amelyben az események játszódnak – ilyen például az első felvonás óriási és mechanikusságával uralkodó malma vagy az utolsó felvonás lecsupaszított tere. A Marie-Jeanne Lecca tervezte jelmezek jól jellemzik a szereplőket, és a színészvezetés is a klasszikus pszichologizáló felfogást képviseli. Amiben nagymértékben segít a szereplők kiváló előadói képessége.

A címszerepet éneklő Dorothea Röschmann mostanra jelentősen elmozdult a drámai repertoár felé, és erre minden adottsága megvan: hangja telt és kellő vivőerővel is rendelkezik, s bár a középregisztere nem kifejezetten szép színű, ezért kárpótolnak a borzongatóan szép magasságok és az intelligensen kivitelezett, jól megformált frázisok. Jenůfa szerepében mégis hagy némi hiányérzetet maga után: a többi szereplő annyira hiteles és eleven figurákat formál meg, hogy köztük Röschmann halványabbnak tűnik. Mintha nem találta volna a kulcsot a szerephez, vagy nem érezné magához közel a főszereplőnő figuráját.

Az előadás legragyogóbb hangi és színészi teljesítményét a Sekrestyésnét éneklő Angela Denoke nyújtja. Már az első felvonás rövid jelenetében magával ragad lebilincselő kisugárzásával, ahogy szálfatermetével erőt és kérlelhetetlenséget sugározva megjelenik. A komolyabb énekelnivalóknál aztán kiderül, hogy hangja jóformán minden regiszterben gyönyörűen, kiegyenlítetten szól, az ember szinte a végtelenségig tudná hallgatni. Alakítása érzékenyen kidolgozott, kiválóan feltárja a figura emberi, esendő oldalát is, a szörnyűségek ellenére is képesek vagyunk együtt érezni vele. Szerepformálása egészen kiváló volt, így bizonyára nem maradtam volna egyedül azzal a véleményemmel, hogy jó volna az énekesnőt minél többször hallani még.

Wiener Staatsoper
Wiener Staatsoper

Lacát a budapesti közönségkedvenc, Christian Franz alakította, aki a bécsieket is megnyerte magának. Nem csoda, hogy így történt; jó volt látni, hogy amiért mi megszerettük, az kiválóan működik Wagneren kívül is, milyen szerethető, emberi karaktert képes megformálni, a zárójelenetben pedig egészen megindító lett alakítása. Bizonyos hangi korlátok ugyan egyes pillanatokban gondot okoznak neki, a fortéja sokszor erőltetett, nem is teljesen pontos, ám a líraibb részek szépen, puhán szólnak, remekül kiemelve a Laca lelkében megbúvó gyengédséget.

Števa szerepét Marian Talaba énekelte, aki a főszereplő négyes leggyengébb pontjának bizonyult, éneke sokszor hagyott kívánnivalót maga után. Bár megbirkózott a szólam nyaktörő figuráival, hangja sokszor kellemetlenül éles, hallhatóan erőfeszítésébe kerül megbirkóznia a zenei anyaggal. Színészi játékát a korrekt jelzővel lehetne illetni, így az sem volt képes pozitív irányba lendíteni a mérleget.

A Bécsi Állami Opera Zenekarát Ingo Metzmacher vezényelte. Bár az első perctől nyilvánvaló volt, hogy a karmesternek határozott és releváns elképzelése van a darabról, teljesítménye mégsem okozott maradéktalanul örömet. Dirigálása ugyanis nem elég feszes, így a leheletnyi pontatlanságok sokszor nem engedték, hogy a Janáček-zene ritmikai különlegességei jól tudjanak érvényesülni. A zenekart azonban elismerés illeti a magas színvonalú muzsikálásért, és a különösen szépen kivitelezett hangszeres szólókért. De ki kell emelni az Énekkar kiegyenlített, telt, intenzív hangzását is.

Röpke operanéző kirándulásunk megint megerősített abban a hitben, hogy Bécsben érdemes előadásra járni. Nem csak a legnagyobb sztárok produkcióira, érhetnek kellemes meglepetések más alkalmakkor is.