A szicíliaiak lánya, avagy a menyasszony visszatér

A szicíliai vecsernye operaházi bemutatójáról – 2009. június 19. FÜLÖP KÁROLY kritikája

Ha a filmművészetben járatos nézőnek tarantella helyett a Kill Bill Tarantinója marad meg emlékként, vagy épp a Star Wars bizonyos jelenetei ugranak be a Vecsernye-bemutató kapcsán, az jelzi, hogy a rendező, Matthias von Stegman valamit ötletelt, ha már lemondtak az eredetileg tervezett, hagyományos színpadra állítástól. Sajnos azonban csak villanások és nem következetesen végigvitt koncepció jelennek meg a színpadon. Így aztán vagy észrevesszük – esetleg belelátjuk –, vagy elsiklunk amellett, hogy a kivégzőosztag felvonulása vagy az apa-fiú kettős megformálása a Csillagok háborújára hajaz, az elszánt menyasszony pedig halállistájának végére érve diadalittasan áll a vérengzésben elpusztultak fölött, mint a Kill Bill vérgőzös hősnője.

Elena: Sümegi Eszter (fotó: Éder Vera)
Elena: Sümegi Eszter (fotó: Éder Vera)

Vér és borzalom mindenütt: a menyasszonyok elrablásának és megbecstelenítésének naturalista ábrázolása a második felvonásban, a véres zárótabló, a koporsó tetején fekve elénekelt ária… A rendező igyekszik a látvánnyal sokkolni a közönséget. Ha valakinek ez nem elég, akkor a színpad jobb sarkában – örökmécsesekkel megvilágítva, a darab során végig – sír domborodik, melyből koponya kandikál ki. Maga a kompozíció érthetetlen, az egész úgy néz ki, mintha a súgó pár éve bent maradt volna a lukban. A koncepció viszont könnyen megfejthető, didaktikus. A nyitány első taktusai alatt megjelenik a gyászoló Elena, s lassan fivére sírjához közelít, majd a sírhalomra omlik. A sírocska mindvégig ott marad mementóként, s a cselekmény során többször, Elena döntési pillanataiban emlékezteti a hősnőt a szív és a vér kötelességére, amikor odapillant vagy közelít a hant felé. Vendetta.

Az Operaház igazi zenei csemegét tálalt fel vacsorára, az étvágyam mégis elment. Hiába a finom falatok (zenei megvalósítás), ha a csomagolás lehangoló. A couleur locale teljesen kiveszett: perzselő déli napfénynek, mediterrán egzotikus növényeknek, azúrkék égboltnak nyoma sincs. Helyette rozsdás vasfelületek, hatalmas csavarokkal összeszorított préselt lemezek, szűk járatok… Értem én persze: a franciák szorításában sínylődő szicíliaiak megkeseredett életét, gyötrelmeit érzékeltetik ezek a dobozfalak, a bezártságot, kilátástalanságot, a szabadság elvesztését. Mégis azt kell mondanom nemes egyszerűséggel: a színpadkép ronda. Ez az első szó, ami eszembe jut róla. Nyilván az említett tartalmakat másképp is lehetett volna láttatni, már persze ha kell. Ha a rendező és a díszlettervező (utóbbi: Frank Philipp Schlössmann) a zenét nem tartja elegendőnek erre. A zenét, melynek legszebb, fájdalomból fakadó gyöngyszemei – Elena hazafias dala, Monforte áriája, Procida O, tu, Palermója, Arrigo áriája és kettősei Elenával és Monfortéval – jelzik, hogy igazából senki sem boldog ebben a történetben.

Jelenet az előadásból: Sümegi Eszter, Fokanov Anatolij, Fekete Attila és Rácz István (fotó: Éder Vera)
Jelenet az előadásból: Sümegi Eszter, Fokanov Anatolij, Fekete Attila és Rácz István (fotó: Éder Vera)

Már a nyitókép is felkavaró: csinos, kék egyenruhába öltöztetett francia katonák a brutális magyar rendőröket is megszégyenítő módon hagynak helyben egy szerencsétlen szicíliait. A franciák ekkor kékek, az olaszok feketék. Jól megkülönböztethetők, lehet szurkolni (jelmez: Nagy Viktória). Eddig tiszta sor, erre rásegít Elena dala is; A walesi bárdokból ismert szituációt vázolja az expozíció, a hercegnő ugyanis a franciákat dicsőítő dal helyett hazafias szózatot intéz a szicíliaiakhoz. Ezután viszont a jelmezek kavalkádja következik. Kétségkívül látványos és színes, amit a tervező színpadra visz, de nem korhű, nem is aktualizált, a szereplőknek egyéni stílusa sem fedezhető fel.

Megmagyarázhatatlan a ruhák sokfélesége, elvont és mégis reális, illetve egyszer elvont, máskor valóságos… Jó lenne átlátni a koncepciót. A díszlethez viszont passzol: a külső helyszíneket nem hiszem el, de a börtön és a palotabelső már-már a realitás síkján vannak, ha a kronológiát nem vesszük figyelembe. A palotában falnak támasztott képek sem az eredeti korra engednek következtetni: a figyelmes néző láthat velencei vedutát vagy Botticelli Vénuszának születését…

Elena és Arrigo: Sümegi Eszter és Fekete Attila (fotó: Éder Vera)
Elena és Arrigo: Sümegi Eszter és Fekete Attila (fotó: Éder Vera)

A báli álarcos forgatag Verdi ismertebb operáját, Az álarcosbált idézi: az összeesküvők itt feketében vannak, piros kitűzővel, hogy felismerjék, kit nem kell legyilkolni a megadott jelre. A Jedi-lovag, Arrigo agyát azonban kezdi gyötörni a gondolat: hogy apját mentse, leleplezi a lázadást. Az öreg persze nem szuszog, mint Darth Vader, hanem kiadja a börtönparancsot s a halálos ítéletet. Ettől kezdve az Aidából jól ismert konfliktus közeleg a tetőpontjához: Arrigo és Elena is a haza és szerelme közt ingadozik, a megbocsátás és a bosszú kényszere közti vívódás tölti ki életüket, az operát pedig Verdi szebbnél szebb dallamai. S nyilván, aki oly szépen tudott énekelni imádott Palermójáról, az fogja meggyőzni Elenát: be kell fejezni művét. Öcsém, „bosszút álltam érted!”

Mégis vastapsos előadás, némi túlzással „standing ovations”-os előadás az új Szicíliai vecsernye. És ez a zenei megvalósításnak köszönhető. Már Verdi leghatalmasabb, legtökéletesebb nyitánya is megmutatta Kovács János vezénylésének erényeit. A zenekar mindvégig ihletetten szólt, temperamentumosan, ahol kellett, máshol pedig megható líraisággal. Az Énekkar hálás, de hatalmas feladatot teljesített magas művészi szinten, mintha a szicíliaiak bánata és a francia elnyomók fölényes magabiztossága mindannyiuk ügye lett volna, amit egyként kell képviselni. Az összhang tökéletes volt, a hangerő és az intenzitás hátborzongatóan jó.

Elena és Arrigo: Sümegi Eszter és Fekete Attila (fotó: Éder Vera)
Elena és Arrigo: Sümegi Eszter és Fekete Attila (fotó: Éder Vera)

Az opera – és a rendezés – Elena hercegnőt exponálja a legfontosabb szereplő helyére. Vele nyílik és vele zárul a függöny az előadás elején és végén. Mindkét esetben gyászol: az elején feketében fivérét, a végén fehérben vőlegényét. Az elején megtört asszony, akit a bosszú reménye éltet, a végén a bosszú diadala élteti, s a függöny lehullta után lesz ismét gyászoló, megtört asszonnyá. A két véglet közt sok árnyalatot kell végigjárnia játékban, zenében, hangban. Az Operaház szerencsésen megtalálta az erre alkalmas művészt Sümegi Eszter személyében. Megjelenésében nemesi tartású, éneklésében üzembiztosan tökéletes. Árnyalatokban sem marad adósunk: a hazafias dal lelkesítő, felfokozott alaphangját éppúgy hitelesen teremti meg, mint a kórus felett szárnyaló erőteljes részeit. A negyedik felvonás áriája megindító szépségű pianóival és mélységeivel varázsol el, míg az ötödik felvonásban koloratúrkészségét is bravúrosan megmutatja. Verdi nem könnyítette meg éppen a menyasszony bosszúját, de Sümegi Eszter sem hagyta magát legyőzetni a mestertől.

Monfort: Fokanov Anatolij (fotó: Éder Vera)
Monfort: Fokanov Anatolij (fotó: Éder Vera)

Fekete Attila talán legjobb szerepét és legjobb formáját hozza Arrigóként, hangja mindvégig erőteljes, hősies, előadásmódja szenvedélyes. Áriája végén a kitartott hang megcsuklását joggal feledteti az egész estén át nyújtott magas szintű teljesítmény. Monforte szerepében Fokanov Anatolijt láthattuk-hallhattuk, áriája nagy sikert aratott, éneklése a szokottnál plasztikusabb volt, és a jellemábrázolás is egyre inkább művészi eszköztárának részévé válik. Nagy kincse az Operaháznak, biztos pontja, akire bátran lehet alapozni, a Verdi-szerepekben – így itt is – kiválót alakít mindig. Rácz István alakította a torzonborz Procidát: erőteljesen zengő mély basszusa szép pillanatokat hozott az előadásba, a figura kidolgozatlansága, dramaturgiai ellentmondásossága (pl. bálban ugyanúgy jelenik meg, mint a hosszú út után borzasan hazatérve) a rendezőt terheli elsősorban.

Összességében remek előadás az új Verdi-bemutató, külföldön is sikerrel állná meg a helyét; a vecsernye, bocsánat: vacsora során finom falatokat tálalnak fel, csak a csomagolás lenne kicsit szebb. A csavarok meglazításához, a konzervdobozban nyomorgó szicíliaiak felszabadításhoz valami eszköz kellene. Mondjuk franciakulcs? Esetleg olaszrizling?

Fotók: Éder Vera / Magyar Állami Operaház