A századelő Bánkja

2011. szeptember 14.

A Warner Classics Bánk bán-lemezéről. BÓKA GÁBOR lemezkritikája

Erkel: Bánk bán

Jó érzékkel hozta ki új kiadásban tíz évvel ezelőtt rögzített Bánk bán-felvételét a Warner: a darab különféle változatairól, megvalósult és megvalósulatlan előadásairól szóló diskurzusban egy nívós megszólaltatás fontos érv lehet egyik vagy másik fél igaza mellett. A 2001-es felvétel a sokat vitatott Káel Csaba-féle filmváltozat hanganyagát tartalmazza – aligha mondhatunk többet annál, mint hogy a vizuális hatások kiiktatása csak előnyére vált a művészi élménynek. Hátránya azonban a választott műalak: tíz éve még csak elméleti igényként léphetett fel Erkel Ferenc eredeti operájának helyreállítása, gyakorlati megvalósítására egészen 2008-ig kellett várni – s jelen sorok írója nem rejtheti véka alá, hogy az eredeti sokkal közelebb áll szívéhez, mint a Nádasdy Kálmán nevével fémjelzett alkotói csapat által létrehozott új mű. Azt azonban én is készséggel elismerem, hogy e két kompaktlemezen forgalomba hozott felvétel bizony abba a kategóriába tartozik, ami érvként szolgálhat az átdolgozás mellett kardoskodóknak – ha nem is döntő érvként. Nívós, noha nem megindítóan emlékezetes előadást hallunk; megkockáztathatjuk, hogy a Nádasdy-verzió talán utolsó hiteles megszólaltatását.

A hitelesség elsősorban a kiváló szereposztáson nyugszik: noha az alakítások színvonala nem egyenletes, az összkép mégis pozitív benyomást kelt. A címszerepet éneklő Kiss B. Atilla sűrű, sötét indulatai olykor egyenesen a nagy előd, Joviczky József alakítását idézik emlékezetünkbe: a felvétel legjobb részei közé tartoznak azok, ahol Bánk szabadjára engedi a benne addig elfojtott haragot – ilyen a Peturral, majd később a Gertrúddal énekelt duett. Kevésbé tetszik a lírai részek megformálása: Kiss B. hangvétele e pillanatokban kicsit „nyafogós”, a mélyen átélt lírát külsődleges önsajnálat hivatott pótolni. Színpadi alakításából tudhatjuk: Kiss B. azóta ezeket a részleteket is teljes hitelességgel szólaltatja meg, alakítása sokat érett az elmúlt évtizedben – ma már az egész szerepet a zárójelenet felvételen is tapasztalható őszinteségével képes megformálni. Mert ahogy az élő előadásokon, úgy e lemezen is itt, a szinte összefüggéstelen szavak tolmácsolásában jut el Kiss B. alakításának csúcspontjára.

Rost Andrea gömbölyded, sötét szopránjában eleve mély fájdalom lappang: Melindája már színre lépésekor sebzett madárka, s ez a tragikus hangvétel nehezen felejthető értéke az alakításnak. Ugyanakkor ez a Melinda cseppet sem egysíkú: emlékezetes mozzanata az a metsző gúny is, amivel Gertrúdhoz szól az első finálé kezdetén. Egyetlen hiányérzetünket az okozza, hogy a Tisza-parti jelenet húzatlan előadására Rost felvételen sem vállalkozott: a szcéna a Nádasdy-verzió előadásainak sztenderd, az eredeti terjedelemnek nagyjából felére csökkentett változatában hangzik fel, a záró szakaszt leszámítva szinte teljesen mentesítve a koloratúráktól. A tíz éve még belcanto-szerepeket éneklő Rost Andrea számára talán érdemes lett volna vállalni a kockázatot a legszebb magyar belcanto-jelenet tejes előadásával.

Marton Éva Gertrúdja kellően autoriter személyiség: az első felvonás (bármely változatban) ügyetlen dramaturgiáján (a királyné alakja voltaképpen nincs exponálva a darabban) egy-egy jól elhelyezett hangsúllyal emelkedik felül, a legkisebb villanással is képes magára irányítani a figyelmet. Noha a hang már tíz éve is korlátozottabb volt annál, mint amire Marton fénykorából emlékezhetünk, a művész hatalmas önkontrollal gazdálkodja ki a szerepet, s az a duett utolsó szakaszától eltekintve hiánytalanul meg is szólal jóvoltából.

Gulyás Dénes Ottója vokálisan erősen kifogásolható: hangja lebeg, intonációja sokszor pontatlan – a személyiség viszont pontosan az, amit Ottó szerepe megkíván. Miller Lajos baritonja a középfekvésben régi önmagát idézve szól, a magasságokat azonban már csak majdnem-falzettben tudja megszólaltatni – a hang ebben a tartományban fényét, minőségét veszti. Alakításának érdekes momentuma, hogy nem dimenzionálja túl Tiborc karakterét, nem a nép hangját szólaltatja meg, mintegy szimbólummá nemesedve – fájdalma őszinte, de mint egyént sajnáljuk, nem pedig mint egy társadalmi osztály képviselőjét. Sólyom-Nagy Sándor élőben is sokszor megcsodált Petur bánja már-már meggyőzi az átdolgozás jogosságában kételkedő hallgatót, hogy szólamának kibővítése nem hamisítás, hanem szükségszerűség. Kováts Kolos korrekten énekli el a király szerepét, áriáját szépen szólaltatja meg, a figurának súlyt tud adni, ha személyiséget nem is. Réti Attila viszont ezzel is adósunk marad Biberach néhány mondatra zsugorított szerepében, ráadásul fakó baritonját sem kellemes hallgatni.

Pál Tamás vezénylése a legjobb oldaláról mutatja be a művet: összefogottan, a drámai ívekre figyelve, a dallamokat kellően szárnyaltatva, összességében igen meggyőzően tolmácsolja partitúrát. Ha az idén boltokba került felvétellel, Héja Domonkos interpretációjával vetjük össze Pál Tamás megközelítését, azt mondhatjuk, hogy utóbbi kevésbé pregnáns ritmusokat kér a zenekartól és énekeseitől, az előadás légköre így erőteljesebben hajlik a líra felé, s az alapvetően tánczenében gyökerező Erkel-muzsikát a későromantika hangvételéhez közelíti. A kiváló énekkari produkció mellett bajosabban ítélhetjük meg a zenekar teljesítményét: a felvétel túl visszhangos, a vonósfutamok összekenődnek rajta, s a túlzott dinamikai kilengés sincs előnyére az összhatásnak (a pianók mintha a háttérből szólnának, ezzel szemben a forték sokszor elnyomják az énekeseket). Ez azonban keveset változtat azon, hogy aki egyelőre ragaszkodik a Nádasdy-változathoz, annak jó szívvel ajánlhatjuk ezt a felvételt: a gyászkórus húzása a folyamatos átdolgozói önkénnyel való szembesülést segíti, az első finálé strettájának beillesztése viszont a régi-új verzióval való ismerkedést készítheti elő.

Erkel: Bánk bán
Kiss B. Attila, Rost Andrea, Marton Éva, Miller Lajos, Sólyom-Nagy Sándor – ének
Nemzeti Énekkar, Honvéd Férfikar
Magyar Millennium Zenekar
Vezényel: Pál Tamás
Kiadj: Warner Classics
Értékelés: 10/7

Hasonló bejegyzések