A részvét szüksége

Richard Wagner: Parsifal – a Budapesti Wagner-napok június 21–i előadásáról KONDOR KATA írását olvashatják

2006-ban a Parsifallal kezdődött meg a Müpa Wagner-ünnepe, ám a produkció az eltelt évek alatt folyamatosan változott. Bár a Szemerédy AlexandraParditka Magdolna rendezőpáros figyelmének középpontjában kezdettől Amfortas alakja állt, a figura, és ebből következően az egész előadás viszonyrendszere mára jelentősen átalakult. A sebesült király mind gyengébb, esendőbb lett – legutóbb még meglepő választásnak is tűnhetett a szerepre Lauri Vasar, mivel nem csupán habitusa, de hangja sem rendelkezett azzal a robusztus erővel, amit a szólam megszólaltatóitól megszoktunk, ám éppen hiányosságai tettek szert az előadásban jelentésképző erőre.

A legutóbbi alkalom óta az énekes baritonja mintha érett volna: idén mind vivőerejében, mind gazdag, telt színében közelebb állt az ideálishoz.

Néhány erőltetett magasságot róhattunk csak föl neki, amelyek azonban árulkodhattak pillanatnyi indiszpozícióról is, és ragyogó színészi alakítása így is lehetővé tette, hogy Amfortas – szó szerinti – sebezhetősége, elhagyatottsága a karakter legfontosabb attribútumává váljon.

Parsifal (Peter Seiffert) és a viráglányok (fotó: Réthey-Prikkel Tamás / Müpa)

A rendezői koncepció ugyanis oly módon állítja középpontba a megváltást hozó részvétet, hogy annak a Grál udvarában mutatkozó teljes hiányát emeli ki.

Sem a lovagok, sem saját apja nem képes emberségesen bánni a királlyal, akit fogságban tartanak, és feladata végrehajtására kényszerítenek.

Radikális megoldásnak hathat a szent életű lovagoknak ilyen kegyetlenséget tulajdonítani, ám a megközelítés korántsem idegen a műtől: még ha aktív formában csak a harmadik felvonás kórusjelenetében fordul is elő, passzív módon az Amfortas panaszára adott reakciókban, illetve azok hiányában már az első felvonásban jelen van. Éppen ezért csak egy kívülről érkező ember hozhatja el a részvétet, az együttérzést, abban az értelemben, amit a magyar szó éppúgy sugall, mint a német: Parsifal Kundry karjaiban valóban Amfortas helyére kerül, saját testében érzi, érti meg annak szenvedését.

Kundry: Violeta Urmana (fotó: Réthey-Prikkel Tamás / Müpa)

Idén mind Parsifal, mind Kundry szerepében új közreműködőket köszönthettünk, nem csoda tehát, hogy az előadásban a kettejük kapcsolata is némi átalakuláson ment keresztül. Peter Seiffert zárkózottabb, talányosabb Parsifal, mint elődei, így a nő iránti érzelmeiről is kevesebbet tudhattunk meg. A tenorista a szerep nagy részében hangjának lírai oldalát mutatta meg, így kiemelte a figura finomabb, érzékeny vonásait, a harmadik felvonásra pedig így is létrejött a nagy találkozás:

a férfi ráismer egykori csábítójára, de benne már az isteni kegyelem eszközét látja.

Ehhez persze szükség volt arra az átalakulásra, amelyen Violeta Urmana Kundryja ment keresztül. A korábbi felvonásokban úgy éreztem, az énekesnő kissé erőszakosnak mutatja a karaktert, a nő még a csábítási jelenetben is inkább uralkodni akart, mintsem elbűvölni. Persze hangi adottságai is ezt az oldalát erősítették: szopránja erős, sötét, kissé kemény is, elsősorban a drámai jelenetek illenek hozzá. Aztán a harmadik felvonásra ő is átalakult – talán összefüggésben azzal, hogy már nem kellett énekelnie –, s immár egy a méltóságát megtörtségében is megőrző asszony állt előttünk.

Amfortas: Lauri Vasar (fotó: Réthey-Prikkel Tamás / Müpa)

Albert Pesendorfer Gurnemanzként kellemes meglepetést okozott legutóbbi budapesti szerepléséhez képes. Akkor túlságosan jellegtelennek éreztem a szerepformálását,

most viszont voltak kiváló pillanatai; súlyos hangjával nagyszerűen formálta meg a földközeli, kissé morózus öregurat.

Nagy kár azonban, hogy később sem sikerült ezen túllépnie és átlényegülnie, így a Nagypénteki varázs hagyott némi hiányérzetet maga után. Cserhalmi Ferenc Titurel-alakítása nagyszerűen illett a koncepcióba: a király erőszakos természetével fanatikusan követeli a Grál-szertartás végrehajtását, attól semmilyen emberséges szempontok sem képesek eltéríteni. Ehhez a figurához még az énekes egyébként némiképp durva hangja is illett. Klingsort Jürgen Linn a szükséges mértékben erőteljessé és démonivá tette, alakítása leginkább a korrekt jelzővel írható le.

Kundry és Parsifal: Violeta Urmana és Peter Seiffert (fotó: Réthey-Prikkel Tamás / Müpa)

Az állandó közreműködőkről az évek során jóformán minden szépet leírtunk. Most is a legmagasabb szintű elismerés illeti a kisebb szereplők – apródok és lovagok –, a viráglányok, az égi hang, az énekkarok (Magyar Rádió Énekkara, Nemzeti Énekkar, Magyar Rádió Gyermekkórusa) és természetesen a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Fischer Ádám munkáját. Több mint tíz év után a Parsifal ezúttal is igazi ünnep volt.

Fotók: Réthey-Prikkel Tamás / Müpa