A popkult vonzásában

2018. október 25.

Carl Orff: Carmina burana – BÉKEFI TEODÓRA kritikája az Erkel Színház október 5-i előadásáról

Nemcsak azért fogyhatott el minden jegy (és kellett plusz egy előadást meghirdetni) az Erkel Színház Carmina burana-produkciójára, mert a budapesti operaközönség elhanyagolva érzi magát az Opera kül- és belföldi turnéi közepette. Az Erkel Színház „lélegzetelállító látványt” ígért, ami minimum elgondolkoztatja az embert, hogy vajon hallgatni vagy nézni megyünk most elsősorban – de végül elég sokan hagytuk magunkat meggyőzni.

Világi dalok szólóénekesekre és kórusra, hangszerkísérettel és mágikus képekkel” – a mű alcíméből (műfajmegjelöléséből?) az elmúlt évtizedek előadásai nem igazán vették komolyan a mágikus képek-részt, pedig az utóbbi évek színpadtechnikai lehetőségeit tekintve nem tűnik lehetetlennek a feladat. Bogányi Tibor, a koncepció egyik kitalálója (és egyben az előadás rendezője és karmestere) ráérzett arra, hogy Orff nehezen megfogható utasítása milyen frappánsan házasítható össze a legmodernebb (akár háromdimenziós) vetítési technikákkal.

Jelenet az előadásból (fotó: Mónus Márton / MTI)

Ha megkülönböztetünk „magas” és „populáris” kultúrát – márpedig mindenféle posztmodern törekvés ellenére nagyon is szeretjük megtenni ezt a különbségtételt –, be kell látnunk: az előadás csapdába csal minket. Hiszen a túlzás nélkül valóban lélegzetelállító látvány, a kozmikus és természeti képek monumentalitása,

a hol hús-vér, hol virtuális táncosok sokszor szemfényvesztő műsora láthatóan és hallhatóan egészen más hatást váltott ki a közönségből, mint ami a „komolyzene” köré épülő elvárás- és szokásrendszerből következne.

Pedig nincs min meglepődni: Orff műve legalább olyan fontos része a popkultúrának is, számtalan filmben, sorozatban feltűnik. Ha máshonnan nem, a kantátának köszönhetően pedig többnyire ismertek a Carmina burana-kódex szöveganyagának főbb témái is: a szerelem, az evés-ivás, mulatozás.

Jelenet az előadásból (fotó: Mónus Márton / MTI)

Olyan, viszonylag könnyen átérezhető tételeket fogalmaznak meg ezek a versek, mint hogy a jeges tél után alig várjuk a tavasz melegét, hogy az élet egyedül igencsak szomorú, vagy hogy ünneplésre tulajdonképpen mindig van alkalom. A szövegeket többnyire vándordiákok írták, akik számára a tudás, a műveltség ugyanolyan fontos volt, mint az evilági élvezetek megélése. Amellett, hogy a kódex a középkori vágánsköltészet egyik legfontosabb fennmaradt gyűjteménye és a korszak kiemelkedő kulturális öröksége, rendkívül szórakoztató és szerethető művekről van szó.

Jó ma megpihenni ebben az egyszerű alapokon nyugvó, mégis bölcs világfelfogásban: ha úgyis ki vagyunk téve Fortuna kényének-kedvének, hát miért ne örülnénk, ha van rá okunk?

S miért ne éljük meg időnként a szomorúságot is, miközben várjuk a jobb időket? Nem véletlen, hogy a látványvetítés hol nagyszabású, kozmikus képekkel, hol a négy alapelemhez köthető motívumokkal dolgozott elsősorban: a Carmina burana olyan zsigeri alapigazságokat fogalmaz meg, amelyek nemcsak az emberi természetből, hanem a világ alapvető törvényszerűségeiből fakadnak.

Jelenet az előadásból (fotó: Mónus Márton / MTI)

A koncepció tehát elég jól sikerültnek tűnik. A Freelusion által teremtett látvány sokrétűen reflektál a műre, miközben tagadhatatlanul lenyűgöző – e munka szerves részét képezte a három táncművész, Gyarmati Zsófia, Szegő András és Vila M. Ricardo közreműködése is (koreográfus: Papp Tímea). De mindez persze nem sokat számított volna, ha Orff nagyszabású műve nem úgy szólal meg, ahogy. Az Operaház Énekkara ismét megkapóan színvonalas teljesítményt nyújtott (karigazgató: Csiki Gábor).

A zenekar szintén remek volt, Bogányi Tibor irányítása alatt a falakat rengető forték ugyanannyira a helyükön voltak, mint azok a tételek, melyekben hagyni kell a szólistákat kibontakozni.

Horváth István lenyűgözően hozta a sülő hattyú sirámát, pontos, erőteljes, de – a szerepnek megfelelően – fülsiketítő hangszínen. Haja Zsolt hangja azonban időnként meglepően kevés volt, máskor a tőle megszokott módon hiánytalanul beénekelte a teret – nehezen érthető, mi okozhatta ezt az ingadozást. Miklósa Erika hatalmas ovációt kapott a közönségtől, pedig hangjából sokszor nemcsak az erő, hanem a könnyedség is hiányzott. És ha már a gyenge pontokról szólunk, szót kell ejtenünk a kantáta elé illesztett húszperces előjátékról is. A Bordó Sárkány Régizene Rend régi hangszerekkel és a Carmina burana dallamaival, míg Vecsei H. Miklós a gyűjtemény egy-egy versének elszavalásával igyekezett a közönséget középkori dallamokra hangolni. Mivel a produkció a legkevésbé sem fókuszált a mű középkori vonatkozásaira, kissé érthetetlen, miért volt erre szükség.

Jelenet az előadásból (fotó: Mónus Márton / MTI)

Az apróbb bosszúságok ellenére azonban színvonalas és rendkívül izgalmas az Erkel Carmina burana-interpretációja: jól ráérez, hogy a kantáta egyik legfőbb tétje (ma legalábbis) a magas- és a populáris kultúra közötti viszony értelmezése, újragondolása. Ebben a kérdésben – most már szinte bizonyos – Fortuna nélkül sehova sem jutunk…

Fotók: Mónus Márton / MTI

Hasonló bejegyzések