A papírforma ellenére

2015. szeptember 29.

Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára – koncertszerű előadások a Müpában és a Zeneakadémián, 2015. szeptember 25. és 26. KONDOR KATA írása a két hangversenyről

Bartók

Bartók Béla

Nem meglepő, hogy Bartók Béla egyetlen operáját, A kékszakállú herceg várát gyakran adják elő koncertpódiumokon is: a kevés külső történés, a szinte kizárólag a zenében kódolt jelentéstartalmak szcenírozás nélkül is befogadhatóvá teszik a művet. A szerző halálának hetvenedik évfordulója ezzel együtt is különleges alkalmat teremtett: mindössze egy nap különbséggel hallgathattuk meg a művet két egészen különböző előadásban. Pénteken a Nemzeti Filharmonikusok játszották az operát a Müpában, másnap a Zeneakadémián adta elő a Concerto Budapest zenekar. A közreműködők névsorán végigtekintve az ember könnyen abba a hibába eshetett, hogy túl sok előzetes feltételezést fogalmazott meg a produkciókkal kapcsolatban. Lesz egyfelől egy remek előadás, egy zenekarral, akinek kisujjában van Bartók, egy hasonlóan specialista karmesterrel és a művet többször, magas színvonalon megszólaltató énekesekkel. Másfelől ott van egy mostanában hullámzó teljesítményt nyújtó zenekar, egy énekesnővel, aki még sosem formálta meg a szerepet, ráadásul talán nem is kifejezetten illik az a hangjához, mellette pedig – horribile dictu – egy külföldi Kékszakállú: ez mind kételyeket kelthet az előadás minőségét illetően. Természetesen nem várható el, hogy a közönség, akár még a professzionálisabb része is, ne támasszon várakozásokat egy koncert előtt, ezúttal azonban nem is tévedhettünk volna nagyobbat.

Nem mintha a Nemzeti Filharmonikusok játékával bármi baj lett volna. Sőt, ezúttal is a tőlük megszokott magas színvonalon muzsikáltak, alig akadt érdemi hiba a produkciójukban. Öröm volt hallani a szépen felépített, az utolsó hangig kidolgozott frázisokat és azt a hangszínbeli gazdagságot, amely Bartók művét a maga teljességében képes feltárni. Kocsis Zoltán impulzívan vezényelt, de a tempó- és hangerőbeli szélsőségek nem tűntek túlzónak. Csupán néhány olyan részletre figyelhettünk föl, ahol a zenekari játék túlságosan konkrétra sikerült, és nem jelentek meg benne az opera sejtelmességei, kétértelműségei.

Bretz Gábort nem először hallottam Kékszakállúként: ennek fényében azt kell mondanom, ezen az estén nem volt csúcsformában. Talán megfázás vagy egyéb egészségi probléma is szerepet játszhatott ebben, mert a művész hangja nagyon lassan melegedett be, nagyjából az ötödik ajtóig a mélységei nem kerültek a helyükre, és egyszer-egyszer később is megesett, hogy nem sikerült teljesen uralma alatt tartania a szólamformálását. Természetesen egy nagy művész korlátozott eszköztárral is képes jelentőset alkotni, a produkciónak így is akadtak kétségbevonhatatlan értékei: a hang meleg fénye, a pianók lágysága és a szerepformálás kifinomult érzékenysége.

Wiedemann Bernadett előadása nagyon ellentétes érzéseket keltett bennem. Egyfelől maga a hang gyönyörű, tökéletesen illeszkedik a szólamhoz, és néhány kis megingástól eltekintve a vokális produkcióval semmilyen probléma nem adódott. Mégsem éreztem, hogy a mű mélyrétegeit feltáró, ihletett Judit-alakítást hallanék, és a koncert nagy részében azon töprengtem, mi lehet a gond. Végül arra jutottam, hogy a megszólaló nőalak túlságosan díva, nagyasszony lett, hiányoztak belőle a gyengeségek, az emberi vonások. Már az első megszólalásnál is mesterkélten hatott a dús, telt hang, és a későbbiekben sem jelent meg benne az az érzékenység, amely megérthetővé, átélhetővé teszi a női sorsot. Ha nem láttam volna éppen ezen a színpadon, alig pár hónappal ezelőtt A bolygó hollandiban, hogy ezek a jellemzők egyáltalán nem idegenek a kiváló énekesnőtől, azt mondanám, az erősebb, vadabb nőfigurák illenek inkább hozzá, így viszont ismét csak nem értem a jelenséget. Talán a partnerrel való nem megfelelő összhang is szerepet játszhatott (az este folyamán alig fordult elő, hogy az énekesek egymás megnyilvánulásaira reagáltak volna), mindenesetre így a produkció, kiváló elemei ellenére is, hiányérzetet hagyott maga után.

Bevallom, másnap aggódtam a bevezetőben említett okok miatt, hogyan tudja a Concerto Budapest megszólaltatni Bartók remekművét, ám kellemesen csalódnom kellett. Nem azt állítom, hogy a produkció hibátlan volt, de ha megpróbálom elkerülni az igazságtalan összehasonlítást az előző nap hallott zenekar teljesítményével, kitűnnek az erények is. Bár nem minden pillanatban szól teljesen kidolgozottan a zenekari játék, és előfordulnak pontatlanságok (az ötödik ajtó esetében ezek különösen fájók), az együttes képes volt olyan árnyalatokat, finomságokat kifejezni, amelyek az opera mélyebb rétegeit is a közönség elé tárták. Külön öröm, hogy a fafúvósok ezúttal milyen szépen megfeleltek a feladatnak. A karmester, Keller András nem csak biztos kézben tartotta a produkciót, de Bartók zenéjének alapos ismeretéről is bizonyságot tett.

Mihail Petrenko számára a jelek szerint nem kis kihívást jelentett, hogy anyanyelvi közönség előtt kell magyarul énekelnie: a művész láthatóan izgult, nagyon koncentrált, a belépések előtt még a szöveget is mondta magában. Az összpontosításnak meg is lett az eredménye, szinte alig lehetett hibát találni a kiejtésében, inkább a hosszabb, összefüggő részeknél csúszott be egy-egy „palástje” és hasonló tévesztés. Ugyanakkor megtapasztalhattuk a neves művész szép orgánumát, zengő basszusát, telt, tekintélyt parancsoló hangját. Bár a magasságok nem voltak mindig tökéletesek, viszont ilyen sötét és elemi erejű mélységeket ritkán hallani itthon élőben. Petrenko szerepformálása viszont szokatlannak tűnt, amiben kétségkívül szerepe volt annak, hogy egy külföldi énekes nem ismeri olyan mélységben a magyar előadói hagyományt, mint a hazaiak. Ám nem is csupán egy-egy megszokott megoldás hiánya tűnt fel, inkább Kékszakállújának minden filozófiát nélkülöző, afféle vadember volta. Nem tudom, ez Petrenko kiérlelt értelmezése-e a szerepről, vagy az izgalom és a szövegre való koncentráció mindössze ennyi teret hagyott az interpretációnak, és azt sem állítom, hogy ez a felfogás nem férne össze a darabbal. A mű végén azonban a Herceg a korábbinál nagyobb tudatossággal tárja fel életét, ezt a részt megoldatlannak éreztem a basszista előadásában.

Rost Andrea Juditként való szereplése már az előadás előtt vitákat váltott ki (tekintsünk most el attól, mennyire tartjuk értelmetlennek egy előadásról annak megnézése nélkül kijelentéseket tenni). Az énekesnő valóban nem tipikus Judit-hang, elsőre talán furcsának is tűnhetett világos, kissé éles szopránja a szerepben, ám a hangszín szokatlansága fölött segített szemet hunyni az egyébként mélyre ható és érzékeny alakítás. Nem állítom, hogy a jövőben az énekesnőre kellene bízni a szerepet, bár érezhetően sokat dolgozott a mélységein. Valószínűleg nagyobb színházi térben gyakrabban mutatkoznának hangerőproblémái, mint a Zeneakadémia viszonylag kisebb termében, amelyben ráadásul az igazán nagy forték nem szólnak kiegyenlítetten, ezért a zenekarnak eleve visszafogottabban érdemes játszania (amit Keller András irányításával jó érzékkel meg is tettek). Rost Andrea felfogásában Judit társfüggőségben szenvedő, fojtóan szerető nő, aki éppen a kapcsolat túlzott akarásával teszi tönkre a viszonyt. Az énekesnő szerepformálása figyelemre méltó és egyéni színekben gazdag, így a tökéletlenségek ellenére is pozitív élményt hagyott maga után.

Két nagyon különböző koncertszerű Kékszakállú-előadást hallgathattunk meg, egy technikailag egészen magas színvonalút, és egy hibái ellenére is érdekes és gondolatébresztő produkciót. Ki-ki egyéni ízlése és fontossági sorrendje alapján eldöntheti, melyiket tartja jobbnak; de annyiban mindenképpen szerencsések vagyunk, hogy a mű két ilyen értékes interpretációja közül választhatunk.

Hasonló bejegyzések