A Nyugat hősei

Puccini: A Nyugat lánya – a Bécsi Állami Operaház premierje, 2013. október 5. KONDOR KATA írása

Minnie: Nina Stemme (fotó: Michael Pöhn)
Minnie: Nina Stemme (fotó: Michael Pöhn)

Ritkán hallható, különleges darabot választott a Bécsi Állami Opera az évad első bemutatójául. A Nyugat lánya egyfelől azért rendhagyó alkotás a Puccini-életműben, mert kevésbé fontos benne a reális közeg, mint a szerző más operáiban, és a darabnak nagyon erős a szimbolikus jelentésrétege. Bár a cselekmény helye és ideje igen pontosan körülhatárolható, a mű mégsem afféle zsánerkép: a közeg inkább csak arra szolgál a szerző számára, hogy kiragadhassa az embert (helyesebben: az Embert) megszokott környezetéből, és szélsőséges helyzetekben egyfajta kísérletnek vethesse alá: mi történik, ha megfoszttatik olyan mindennapi dolgoktól, mint otthon, család, sőt haza, vallás, kultúra; mi marad meg belőle, mi a sajátosan emberi sors? Mi marad meg jónak és rossznak, bűnnek és erénynek, és hova vezethet a megváltás iránti vágy?

A Nyugat lánya szimbolikus jelentéstartománya tehát minden más Puccini-operáénál hangsúlyosabb. A mű központi problematikájából azonban következik még egy fontos különbség az életmű más darabjaihoz képest: egy, a zeneszerző alkotásaiban gyakran felmerülő kérdésre gyökeresen más választ kapunk. Puccini művészetében újból és újból előkerül az a hőstípus, aki a fiatalság magabiztosságával vág bele az életbe, azt hiszi, legyőzhetetlen, bármit megtehet, és ha akadnak is nehézségek, azok bizonyára csak átmenetiek, végül mindennek jobbra kell fordulnia. Más kérdés, hogy ezt a magatartást egyesek rokonszenvesebben (például a bohémek vagy Cavaradossi), mások ellenszenvesen, vagy legalábbis problematikusan (Pinkerton, Kalaf) képviselik, és alkalmanként a női szereplőkben is föllelhetők ennek a világszemléletnek nyomai. Közös azonban ezekben az alakokban, hogy az élet súlyosan cáfolja hiedelmeiket: vagy egy személyes tragédia, vagy saját életük árán kell szembesülniük kudarcukkal, reményeik szertefoszlásával.

Rance: Tomasz Konieczny (fotó: Michael Pöhn)
Rance: Tomasz Konieczny (fotó: Michael Pöhn)

Ám A Nyugat lányában nem itt ér véget a történet. Dick Johnson is nagykanállal falja az életet, szerelmet és kincseket akar, és ahhoz, hogy elérje, nem fél átlépni az emberek többségét korlátozó határokat sem. Viszont jóval kevésbé magabiztos, mint az emlegetett Puccini-hősök, és ez teszi idejekorán fogékonnyá a tanításra: változtasson a szemléletén. A férfi világképét megzavarja Minnie feltűnése, és éppen az ebből fakadó, saját magában való kételkedés teszi fogékonnyá a megváltás lehetőségére; bár ő is elveszít mindent, szimbolikusan még az életét is, története ezzel nem ér véget, megtisztulva új életre támadhat fel.

Az eddigiek nem pusztán bevezetőül vagy az előadás kritikai megítélésének kiindulópontjául szolgálnak. A bécsi előadás során ugyanis Marco Arturo Marelli rendező mindkét tényezőt, a férfi főhős – Puccini-mű esetében szokatlan – sorsát és a szimbolikus jelentést is kibontja. Ami az utóbbit illeti, a rendező nem emeli el teljesen a darabot a valós közegétől, de jóformán minden vadnyugati klisét mellőz. A helyszín munkások egyszerű, konténerlakásokból álló tábora, melyet szögesdrót vesz körül – a világnak szinte bármely pontján lehetnénk. Ugyanakkor az első felvonás díszlete már megvillantja a kézzel foghatón túli tartomány jelenlétét és jelentőségét is: a konténerek között egy kis szakaszon rálátni a hegyekre és az égre. Ez a realitás-irrealitás arány nagyjából jellemző a rendezés egészére, a valóságos közegben csak néha bukkannak fel jelképes értékű motívumok, ám ezek helyezik metafizikai síkra a történést, és adnak neki mélyebb jelentést.

Dick Johnson: Jonas Kaufmann (fotó: Michael Pöhn)
Dick Johnson: Jonas Kaufmann (fotó: Michael Pöhn)

Magában a darabban is megjelenik, ám a rendezés még elmélyültebben bontja ki a fent és lent szimbolikáját. Tudjuk, hogy Minnie a hegyen lakik, valahol feljebb, mint a kocsma, ám a díszlet erre fel is hívja a figyelmet: a nő háza a föld fölött helyezkedik el, és – legalábbis a földszinten helyet foglaló nézőknek – át lehet látni alatta, így még feltűnőbb, hogy mindenkinek (elsősorban a férfi főszereplőknek) alulról kell megközelíteniük azt. A háttérben a hegyek és az ég, melyekből odalenn olyan kevés volt látható, itt teljes pompájukban megjelennek. Végül, az opera záróképében nyilvánul meg legteljesebben a fent-lent oppozíció, Minnie és Johnson léghajóval emelkednek fel (a nő magával viszi kedvesét a hozzá tartozó régióba), míg a földön maradókkal elsüllyed a színpad.

Ez az ellentétpár nem áll távol a szakralitás jelképrendszerétől, ám erre az értelmezési keretre az előadás direktebben is utal. A Biblia magában az eredeti darabban is megjelenik, Minnie olvas fel belőle az aranyásóknak, és itt hangzik el a mű tételmondata is: „Ciò vuol dire, ragazzi, che non v’è, / al mondo, peccatore / cui non s’apra una via dl redenzione…” (Nádasdy Kálmán fordításában: „Ez azt jelenti, fiúk: / Emberszív oly romlott nincs a földön, / S nincs oly bűnös, / Kire megváltás ne várna.”). Éppen ez történik a továbbiakban: a rablóvezér, aki mások fáradságos munkával gyűjtögetett vagyonát tulajdonította el, képes jó útra térni.

Minnie és Johnson: Nina Stemme és Jonas Kaufmann (fotó: Michael Pöhn)
Minnie és Johnson: Nina Stemme és Jonas Kaufmann (fotó: Michael Pöhn)

Az előadás elején, nem túl nagy méretben, de jól láthatóan, egy világító csillag helyezkedik el a kocsmaként funkcionáló lakókocsiban. Nem is akármilyen csillag: alakja, sugarai a vallási témájú képzőművészet ábrázolásait idézik. Megint Minnie-hez kapcsolódik ez a szféra, ő tart kapcsolatot a természetfelettivel, a magasabb rendű létezéssel. Akárcsak az előadás legvégén, amikor egy másik bibliai motívum, a szivárvány jelenik meg a két főszereplő léghajóján. Bár ez éppen túlzott méretei miatt nem hordozhatja maradéktalanul a szakrális jelentést, ahogyan a csillag pedig kicsisége folytán nem volt képes erre, mégis: az egész mű bibliai áthallásainak rendszerében egyiket sem lehet figyelmen kívül hagyni.

Minnie afféle papnőként jelenik meg a közösségben, aki tanít, irányt mutat, és bár mindenki őutána vágyakozik, lényegében elérhetetlen marad az aranyásók és a sheriff számára is. Ezt a funkciót azonban csak addig képes betölteni, amíg érintetlenségét megtartja: mikor rátalál a szerelem, el kell hagynia pártfogoltjait, mert új szerep vár rá. A szentséges női szerepek egy másika: a megváltó szerelmesé, aki bűnbánó kedvesét a megigazulás felé vezeti.

Minnie (Nina Stemme) az aranyásók között (fotó: Michael Pöhn)
Minnie (Nina Stemme) az aranyásók között (fotó: Michael Pöhn)

Marelli óvakodik attól, hogy rendezésében túlzott pátosszal kezelje a főszereplőnő alakját. Egyrészt az idealizálás giccsessé tenné a figurát és az egész cselekménysort (amely veszélyre ebben az esetben a varázslatosan szép Puccini-zene is rásegítene), ám alaposabban megvizsgálva rájöhetünk, hogy a darab sem engedne meg effajta sematikus megközelítést. Hiszen Minnie nem az a szép fiatal lány, amilyennek a hősnőket megszoktuk (és ahogyan ő maga is sokak tudatában él). Mind az opera zenéje, mind a szövegben elhangzó háttérinformációk, köztük saját szavai az ifjúság éveiről, azt sugallják, hogy nem hamvas fruskáról van szó, és a férfiak imádata sem elsősorban páratlan szépségének szól, hanem annak, hogy ő képviseli körükben a Nőiséget. Anya, testvér, ápolónő, tanítónő, papnő – és természetesen sokak reménybeli hitvese. Ezek mellett már nem kell különösebb ok, hogy csodálják és szeressék, nyugodtan járkálhat slamposan, kantáros farmernadrágban (ahogyan az első felvonásban meg is teszi, éles ellentétet képezve a kocsmába beállító, tökéletes külsejű Johnsonnal), akkor is bolondulni fognak utána. Nem finom hölgy, ráadásul nem is túlságosan művelt, zavarban van, mikor a jóképű idegen táncolni kéri, hiszen még a lépéseket sem tudja – láthatjuk az előadásban.

Minnie és Johnson: Nina Stemme és Jonas Kaufmann (fotó: Michael Pöhn)
Minnie és Johnson: Nina Stemme és Jonas Kaufmann (fotó: Michael Pöhn)

A második felvonásban további lefokozó, talán illúziórombolónak is nevezhető elemek jelennek meg. Minnie itt már kiöltözik, hogy csinos legyen, mire Johnson megérkezik, ám elegáns ruhája is magán viseli a tanulatlansága nyomait: giccses, hivalkodó, ízléstelen darab. Később szinte már komikussá válik a jelenet, például amikor udvarlóját először akarja elbujtatni, és a szekrénybe tuszkolja. Ám mindez, akárcsak a zárókép szivárványszínű léghajója, nem hiteltelenítik a hősnő alakját. Éppen egy tökéletesebb figurát lenne nehéz valósághűnek elfogadni, Minnie-t gyarlóságai csak emberivé teszik, túlzott egyszerűségéből pedig leginkább az a naiv vallásos hit következik, amely képessé teszi, hogy higgyen az emberekben is, és a lelke mélyén élő romlatlansága, gyermeki lénye miatt tud a férfiak számára iránymutatóul szolgálni.

Ketten is vannak, akik vágyakoznak Minnie és az általa elérhető transzcendencia után, ám gyökeresen eltérő módon próbálják elérni. Ennek ellenére hiba volna Johnson és Rance alakját egyszerű ellentétpárként értékelni, és a rendező is óvakodik ettől, miközben az előadás központi tényezőjéül a két férfi útkeresését állítja. A sheriffre különösen nagy figyelem irányul, a leghangsúlyosabb pontok, két felvonás vége is őt hagyja utoljára a színpadon, megmutatva kudarcát és végső kétségbeesését. Ő rossz úton próbál Minnie-hez férkőzni: kis híján erőszakot követ el rajta, miközben vetélytársa halálát kívánja. Ezekben a pillanatokban megvillan benne a nagy bariton-gonosztevők alakja, mégis, Rance sok szempontból más. Nem annyira elvetemült, nem utasítja el ég és föld törvényeit, megtartja a Minnie-nek tett fogadalmát, és (nagyon fontos!) a játszmában sem ő az, aki csal.

Dick Johnson: Jonas Kaufmann (fotó: Michael Pöhn)
Dick Johnson: Jonas Kaufmann (fotó: Michael Pöhn)

Vele szemben az első pillanattól kezdve vetélytársként van jelen Dick Johnson. Az előadás egyik legjobban sikerült pillanata épp a kettőjük közti találkozás az első felvonásban: csak úgy izzik a feszültség a színpadon. Ám a rablóvezér képes megváltozni, felülbírálni korábbi tetteit, és elfogadni a vezeklést, amit Minnie kínál neki, ami által megváltást nyerhet. Eközben a gyarlóságaik ellenére megigazuló hősök mellett az erényeket is mutató antihős nem éri el célját, félúton reked ég és föld között, amely végső kétségbeesésbe taszítja, míg végül csak az öngyilkosságot látja kiútnak.

A rendező nagy feladatot ró a szereplőkre: mivel szűk eszköztárral dolgozik, a jelentésképző szerepet leginkább az ő vállukra rakja. Nina Stemme Minnie-ként igazán erős asszonyt alakít, külső segédletek nélkül, nem eszményi szép nőnek öltöztetve is hiteles lesz a férfivágyak tárgyaként, de ugyanakkor megváltó asszonyként is. Az énekesnő hangja a mélyebb regiszterben szépséges sötét színben szól (ez az árnyalat, felvételeit hallgatva, korábban nem tűnt fel), ám a magasságai is biztosak, mindössze néhány nyaktörőbb fordulat töri meg a dallamív szépségét, ezek az alkalmak azonban, kis számukból kifolyólag, nem vonnak le érdemben a teljesítménye értékéből.

A Dick Johnson szerepét éneklő Jonas Kaufmannt is most először hallottam egy egész szerepben élőben, és ez az élmény megerősítette a felvételek és a budapesti koncert tapasztalatait: egészen rendkívüli művészről van szó. Páratlanul színgazdag hangjával és kivételes színészi adottságaival nagyon is élő, emberi hőst fest elénk, aki hatalmas fejlődési folyamatot jár be: az első felvonás könnyed szélhámosától – akinek még a szerelmi vallomása sem teljesen hihető – eljut a kételkedésen, a megrendülésen és a harmadik felvonás torokszorítóan szépen előadott áriáján keresztül a teljes összeomlásig. Bár Kaufmann már azt is bizonyította, hogy egyszerűbbnek tűnő karakterek rejtett (esetleg csupán általa látott) bonyolultságát is fel tudja tárni, azt hiszem, a legjobban a Johnsonhoz hasonlóan összetett figurák illenek hozzá.

Minnie és Rance: Nina Stemme és Tomasz Konieczny (fotó: Michael Pöhn)
Minnie és Rance: Nina Stemme és Tomasz Konieczny (fotó: Michael Pöhn)

A Jack Rance-t alakító Tomasz Konieczny talán nem mondható ideális Puccini-énekesnek: a hang nem elég szép, olaszos, a magasságoknál pedig néha élessé válik. Ám mindezért bőségesen kárpótol minket az a komplex szerepformálás, amelyet a hazánkban is jól ismert bariton nyújt. Mondhatjuk, hogy a jelenlegi produkció, amely az említett nagy figyelmet szenteli Rance-nek, nem is találhatott volna alkalmasabb előadót rá, mint egy ekkora kifejezőerővel és briliáns színészi képességekkel megáldott művészt. Konieczny valóban ég és föld arányaival mérhető figurát testesít meg: általa a sheriff sorsa a megváltástörténettel egyenrangú lesz.

Jelenet az első felvonásból (fotó: Michael Pöhn)
Jelenet az első felvonásból (fotó: Michael Pöhn)

A darab még számos kisebb szereplőt vonultat fel, akiket nem lehet mind név szerint felsorolni. Emlékezetesebb volt közülük Norbert Ernst (Nick), Paolo Rumetz (Ashby) és Boaz Daniel (Sonora), de különösebb probléma senkivel sem volt, az összteljesítményből a mellékszereplők is kivették a részüket. A Bécsi Állami Opera Zenekarát és Kórusát Franz Welser-Möst vezényelte: teljesítményükre kizárólag az első felvonás tömegjeleneteit illetően lehet panasz, ahol néhány pontatlanságot véltem felfedezni, ám mivel ezeket a részeket a színpadon történtek szempontjából sem éreztem a legsikeresebbeknek, lehet, hogy csupán a premier okozta izgalom váltott ki zavarokat az előadás elején. Egyértelműen a karmester javára lehet viszont írni (habár ebben segítségére volt az épület akusztikája is) az énekesek, a kórus és a zenekar mindvégig kiváló hangzásarányát: soha senki nem nyomta el a másikat, minden közreműködőt remekül lehetett hallani, így a Puccini-zene a maga teljességében bontakozhatott ki.

Csodálatos darab, némi filozofikus vetülettel; egy főszereplőnő, aki élményszerűen szólaltatja meg komoly kihívásokat támasztó szólamát; egy tenorista, akinek minden hangjáról tanulmányt lehetne írni; és egy bariton, akinek figurateremtő képességét jól ismerjük; továbbá a remekül illeszkedő kis részletek – a bécsiek aztán tudnak évadnyitó premiert rendezni!

Fotók: Michael Pöhn / Wiener Staatsoper


Giacomo Puccini: La Fanciulla del West – Wiener Staatsoper, 5. Oktober 2013

Ein exzeptionelles Stück des Puccini-Lebenswerks wurde in der Wiener Staatsoper dieses Jahr als Erstes aufgeführt. La Fanciulla del West enthält eine starke symbolische Bedeutungsschicht, die der Regisseur Marco Arturo Marelli durch die dezente Benutzung biblischer Verweise betonte. Im Mittelpunkt stand die Erlösungssuche des Menschen, die wir durch das Schicksal der beiden männlichen Hauptfiguren verfolgen konnten. Dick Johnson ist hinreichend empfänglich für die von Minnie vertretene Werte, deshalb ist er fähig sein Leben zu verändern, sowie nach seinem symbolischen Tod aufzuerstehen, indes Jack Rance auf halbem Weg zwischen Himmel und Erde stecken bleibt – wie wir es in der Schlussszene sehen können. Die Leistung der drei Hauptdarsteller ist sehr niveauvoll: Nina Stemme kommt trotz der Schwierigkeiten der Stimme gut zurecht, Jonas Kaufmann präsentiert eine ausserordentliche psychologische Entwicklung, die schauspielerische Darstellung von Tomasz Konieczny ist wiederum faszinierend. Zum Erfolg trugen auch die Darsteller der kleineren Rollen, der Chor und das Orchester, dirigiert von Franz Welser-Möst, bei.

Kondor Kata (übersetzt von Bianka Schönbächler-Újlaki)