A nagymenő Händel

2018. október 5.

Philippe Jaroussky és Baráth Emőke a Müpában – KONDOR KATA írása a szeptember 13-i koncertről

Ahogyan művészeket, úgy korszakokat is hajlamosak vagyunk beskatulyázni. Persze, a romantika bombasztikus, a kortárs zenében csak csörögnek-zörögnek, a barokk pedig éteri harmóniát áraszt – mondják. Természetesen egyik esetben sem jó, ha sztereotípiáink eluralkodnak rajtunk – gyakran épp azt teszik lehetetlenné, hogy a dolgokat a maguk valójában észlelhessük. S noha akár igaz is lehet a feltételezés, hogy a mennyországban barokk zene szól, az utóbbi években immár hazánkban is nagy számban tartott kiváló régizenei koncertek épp eléggé megmutathatták, milyen gazdag és sokszínű korszakról is beszélünk. Philippe Jaroussky és Baráth Emőke Müpa-beli koncertje is elsősorban arra épült, hogy Händel vadabb, szélsőségesebb oldalát mutassa meg, és a rendkívül izgalmas darabválasztással eltávolítsa róla a sallangokat, melyek a zeneszerző munkásságának alaposabb megismerését megakadályozzák.

Baráth Emőke (fotó: Nagy Attila / Müpa)

A kísérőfüzet tanúsága szerint a világhírű kontratenor kedvét leli különféle tematikus műsorok összeállításában, így ez az est is az ő gondolatainak viselte nyomát. Az énekelt számokat Händel zenekari darabjai kötötték össze csupa szépen megmunkált gyöngyszemként, melyekben azt is meghallgathattuk, hogyan muzsikál az Ensemble Artaserse főszereplőként.

Ők is igen sokszínű zenei munkásságot tártak a közönség elé, amely az éteri pillanatok mellett nyersebb elemeket is felvonultatott, természetesen a jó ízlés határain belül.

Egyes vokális részekben pedig a zenekar tagjainak kiváló fúvós szólóiban is gyönyörködhettünk. A felhangzó áriákat és jeleneteket olvashattuk összefüggő történetként, egy szerelemről, elválásról, féltékenységről és egymásra találásról szóló, általános operaszüzséként; sokkal érdekesebb azonban, ahogyan a részletek néha egészen meglepő, szokatlan megoldásokra hívták fel a figyelmet, melyeket egy egész operában talán észre se vennénk, így egymás mellé helyezve viszont feltűnővé váltak.

Philippe Jaroussky (fotó: Nagy Attila / Müpa)

Bár a barokk kedvelt témája a vihar, milyen érdesnek mutatkozik a Lotario című opera Scherza nel mar la navicella kezdetű, rendkívül virtuóz áriájában ez a természeti jelenség, és milyen kemény fordulatokat eredményez az énekszólamban!

A Parnasso in festa című darabból énekelt részletben az énekszólam finom és emelkedett, ám a záróhangok és a zenekar vad lehúzásai ezt ellenpontozzák.

Épp a fordítottja történik a Xerxész Se bramante d’amar chi vi sdegna kezdetű áriájában: a szikrázó indulatokat minduntalan megszakítja a sebzett szív ellágyulása. Vagy ugyanennek az operának a hazai előadás-történet miatt alighanem legkedveltebb része, a szerelmesek pompás veszekedőduettje is egészen más megvilágításba került, a magával ragadó muzsika végsőkig egymásnak feszülő indulatokat tárt fel.

Baráth Emőke és Philippe Jaroussky (fotó: Nagy Attila / Müpa)

A koncertet megelőző bejelentés szerint Philippe Jaroussky megfázása ellenére vállalta a fellépést, és ha nem is lehet azt állítani, hogy ennek semmi nyomát nem hallottuk, a kontratenor még így is figyelemre méltó természetességgel kezelte a hangját – talán maga a kezelte szó használata sem ideális, hiszen arról tanúskodik, mintha a hang valamiféle eszköz, a művésztől különálló tényező lenne, miközben nagyjából úgy énekelt, ahogy más a kezét emeli fel, lénye tökéletes egységben és harmóniában volt a hangjával.

Talán ennek is köszönhető, hogy a kifejezés a technikai akadályok ellenére sem szenvedett egy pillanatra sem csorbát, a koncert második felére pedig a kisebb hibák is megszűntek.

Nagy öröm, hogy minden elfogultság nélkül állíthatjuk: Baráth Emőke semmivel sem nyújtott halványabb élményt, mint a világsztár (vagy már őt is annak nevezhetjük?); miközben nem maradt adós azokkal az értékekkel, amelyeket eddig is olyan nagyon szerettünk benne – éteriség, kifinomult szépség, női báj –, kiválóan beleilleszkedett az est tematikájába, és egy keményebb, mondhatni tüskésebb oldalát is megmutatta.

A műsor persze nem nélkülözött néhány igazán nagy hatású, közismert részletet, amelyben azért az énekesek lírai, emelkedettebb oldalukat is megmutathatták. Ilyen volt a Julius Caesar Kleopátrájának Se pietà kezdetű áriája, valamint a Scherza infida-ária az Ariodantéból. Persze a líraiság ezúttal sem valamiféle finomkodást jelentett, a szélsőséges érzelmek nem veszítettek erejükből azáltal, hogy harmonikus muzsika kereteiben jelentek meg. Ami fel is veti a kérdést: nem az-e a művészet egyik feladata, hogy a fájdalmakat kissé távolabbról, a szépség köntösével elviselhetőbbé téve mutassa meg?

Fotók: Nagy Attila / Müpa

Hasonló bejegyzések