A nagy jutalomjáték

Giuseppe Verdi: A két Foscari – koncertszerű előadás a Müpában. BODA BENJAMIN GÁBOR kritikája a november 27-i estéről

„Aki az öreget énekli, állítólag nagyon híres…” – hallatszott egy párbeszédfoszlány 2018. november 27-én, 18:55 körül a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem nézőterén az aznap esti koncertszerű operaelőadásra várva. Hamarosan előkerült a műsorfüzet is. „Itt van, tessék. Leo Nucci, így hívják. Aki az öreget énekli. Állítólag nagyon híres.” A borítón látható portré, amely A két Foscarira, Giuseppe Verdi korai operatermésének viszonylag ritkán játszott darabjára csábította a hallgatókat, a Müpában immáron lassan másfél évtizede megszokott színvonalas hangversenyszerű operai esték egyszerűségében is legzseniálisabb, és a koncertteremben hallható-látható élményt a legszellemesebben megelőlegező képe lett.

Leo Nucci (fotó: Roberto Ricci)

A darabból tudatosan felkészülő, vagy éppenséggel csak Verdiről és életművéről középszintű ismeretekkel rendelkező hallgatók előre sejthették a kép üzenetét.

Jól tudták, hogy „az öreg” szerepe a pályájuk végén járó nagy baritonisták jutalomjátéka.

A valóban megérdemelten világhírű, hetvenhat éves Leo Nucci pedig, akit legfőképp Verdi nagy baritonszerepeivel azonosít a szakma, pályája negyedik évtizedében készült Budapesten is a történelmi tárgyú mű szerint nyolcvanéves velencei dózse, Francesco Foscari bőrébe bújni. Pályája során messze nem először, de immár a szerep darab szerinti korához valóban közeledve.

Ivan Repušić (fotó: Nagy Attila / Müpa)

Az előadásra tudatosan készülő, vagy éppenséggel csak Verdiről és életművéről középszíntű ismeretekkel rendelkező hallgatók azt is jól tudják, hogy az 1457-ben, Velencében játszódó opera Lord Byron azonos című drámai költeménye nyomán íródott. Tudják, hogy  az 1844. novemberi ősbemutatón Donizetti meghallotta harmincegy éves komponistájában a géniuszt, s az sem titok számukra, hogy a partitúrában jelenlévő négy, visszatérő zenei névjegy ugyan nem wagneri értelemben vett Leitmotif, de már jóval a vezérmotívum-technika megjelenése előtt egy kósza, előremutató elem az operatörténetben.

A plakátra visszatérve, a kiváló fotográfián Leo Nucci szinte pajkos vigyorral mutat hallgatóira, mintegy ekképp szólítva meg őket: „Gyertek csak el erre az előadásra, mert ami itt látható és hallható lesz, arra garantáltan örökre emlékezni fogtok.”

És valóban, még a vártnál is emlékezetesebb este kerekedett a budapesti Két Foscariból. Pedig a darab messze nem mestermű, sokkal inkább biztos stílusismerettel megkomponált, némely elemében kísérletező, de legfőképp par excellence romantikus olasz opera, annak is legstatikusabb fajtájából. A szerző szándéka szerint ízig-vérig tengeri opera, romantikus tisztelgés Velence tekintélyt parancsoló történelmi múltja iránt, még úgy is, hogy

nem a legdicsőségesebb fejezetet énekli meg, hanem egy belső politikai csatározásnak a magánéletre való tragikus hatású történetét.

A velencei forgatagot csak két kórusrészlet, a második felvonás börtönképébe beszűrődő, majd a harmadik felvonást nyitó regattaversenyt megidéző vidámság idézi meg, mindkét esetben vérbeli romantikus kontrasztba állítva azt a főszereplő nemes jellemek lelki fájdalmával.

Leo Nucci és Guanqun Yu (fotó: Nagy Attila / Müpa)

A két Foscari ugyanis a szenvedő jók: az államférfiúi kötelezettsége s apai szeretete között őrlődő Francesco Foscari, igaztalanul vádolt s meghurcolt fia, Jacopo Foscari, valamint a férjéért nőstényoroszlánként küzdő Lucrezia Contarini, három idealizált nemes jellem lelki tusájának operája. Hozzájuk társul a fentebb említett négy zenei névjegy közül három is, ezek a mű leginkább fülbemászó dallamai, ugyanis miközben a mű befogadója az adott pillanatban érzi, hogy szenvedélyes, magával ragadó zenét hall, hazafele menet mégsem marad dúdolnivalója, mint Verdi későbbi remekműveinek esetében.

Az Ivan Repušić által a Müncheni Rádió Zenekara élén dirigált előadás sem idézte meg ezer színnel a 15. század közepének Velencéjét, ugyanis Verdi sem igazán azt festette le. Ahogy a műből adódik,  a hangsúly a szereplők lélektanára helyeződött, s ez a relatíve mély pszichologizálás ugyancsak ritka A két Foscarit a korszak más olasz operáival összevetve. Repušić a Müncheni Rádió Zenekarával és Énekkarával projektszerűen, évenként tűz műsorára egy-egy korai Verdi-opust, így került Budapestre is A két Foscari, a veterán Nucci mellett két fiatal énekes, a kínai szoprán, Guanqun Yu és a szicíliai tenor, Ivan Magrì főszereplésével. A horvát karmester nagyon eredményes műhelymunkát végez zenekarával, az orkeszter és a kórus egyaránt „jót és nagyot szólt”, vérbő, sistergős interpretációnak lehettünk tanúi – A két Foscari zenei szövete ennél tökéletesebben nehezen kelhet életre.

Ivan Magrì érzékeny férfiassággal tolmácsolta a meghurcolt, lélekben megtört, de mindvégig egyenes gerincű Jacopo Foscari szólamát.

Technikai fogásain, hangadásán több helyütt is érződik, mintha Pavarotti lenne a példaképe – a műsorfüzet tanúsága szerint tanult is a mesternél.

Magrì esetében azonban a voce ércesebb, igazi lirico spinto hang birtokosáról van szó, s e hang ízében van egyfajta megejtő melankólia – technikai kivitelezésébe helyenként talán bele lehet kötni, mégis maradéktalanul hiteles élményt hagyó, teljesértékű produkció az övé. Évek óta repertoárján a szerep – Magrì ideális választás az ifjabb Foscari szólamára.

A Bajor Rádió Énekkara (fotó: Nagy Attila / Müpa)

Hasonlóan remek Guanqun Yu dús, vérbő, egyben érzékeny és gyönyörű szopránja Lucrezia szólamában. A hang minden tartományban kiegyenlítetten szól – a kínai énekesnő született Verdi-szoprán, s párját ritkító alázattal van jelen a koncertpódiumon is.

A szereposztásban ő volt az egyedüli, aki a hangversenyszerű előadás során mintha százszázalékosan átlényegült volna,

s a duettekben és tercettekben ezt az átlényegülést valamelyest át is tudta adni partnereinek.

Magrìhoz és Guanqun Yuhoz kötődik az este leginkább megérintő részlete, mégpedig a második felvonás börtönképének szívszorító és éteri szépségű hitvesi duettje. Ha írásomat egy nézőtéri pillanattal kezdtem, itt sem mulaszthatom el egy másfajta, megkapó életkép felidézését: idős feleség hajtotta idős férje vállára fejét az este legszebb zenei pillanatai közben.

Ivan Magrì, Ivan Repušić, Sebestyén Miklós (fotó: Nagy Attila / Müpa)

A romantikus tragédiába betüremkedő show azonban még hátravolt. Az első két felvonásban a figura hangi megjelenítésében kifinomult ízlésről és arányérzékről tanúbizonyságot tévő Leo Nucci a harmadik felvonásban megvalósította a nagy jutalomjátékot. A hang fantasztikus, intakt állapotban van, ez nemcsak egy világsztár, hanem egy olasz vidéki operaház idősödő énekesénél is főhajtást és tiszteletet érdemelne. Piero Cappuccilli, Giuseppe Taddei vagy Renato Bruson szintén ikonikus Verdi-baritonokként vonultak, vonulnak be az operajátszás történetébe –

Nucci orgánuma mindig is nélkülözte azt a nemes fényt és szépséget, ami a fent említett pályatársak sajátja volt. Viszonylagos nyerseségével együtt azonban perfekt stílusismeret és magabiztos technika jellemezte éneklését.

Ezen a keddi estén a harmadik felvonás nagy kifakadásában, a Questa dunque è l’iniqua mercede  kezdetű strettában a világhírű, hetvenhat éves bariton excellált. Miután a két fiatal és alázatos pályatárs szólama véget ért, kihasználta a mű felépítése nyújtotta nagy ziccert, és hatalmas találatot értékesített. Közel ötperces tapsorkán, brávózás, ünneplés és ünnepeltetés következett, majd az opera Foscari dózse életének hasonlóan parádés színvonalon tolmácsolt utolsó perceivel ért véget.

Leo Nucci (fotó: Nagy Attila / Müpa)

Az est végére csalóka érzés keríthette hatalmába a közönséget – úgy tűnt, mintha az egész előadás valóban csak Nucciról szólt volna. Mégsem szabad elfelejteni, hogy három egyenrangú, magas színvonalú vokális produkció alkotott egységes egészet az előadás folyamán, melynek három magyar közreműködője is volt. Az intrikus, negatív figura, Jacopo Loredano szűkre szabott szólamából Sebestyén Miklós hozott ki mindent, amit lehetett. Életerős basszusával formátumos, fenyegető figurát teremtett. A második felvonás nagy concertato fináléjának külön ízt adtak Fodor Bernadett Pisanájának markánsan kihallatszó, szép mély hangjai. Dicsérő szavak illetik Horváth Istvánt is Barbarigo kis szólamában.

A Müpából kifele menet a nézők újra megpillanthatták Leo Nucci pillantását az előadás plakátján. Minden értelmet nyert. A két Foscari pedig… Ugyan sosem fog mestermű módjára katarzist okozni, mégis, ennél jobb előadás, mint ami a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben hangzott el, jelenleg nehezen kívánható. Felvétele referenciaértékű lehet.

Fotók: Nagy Attila / Müpa; Leo Nucci portréja: Roberto Ricci