A múlt árnyai

2018. augusztus 1.

Eötvös Péter: Lady Sarashina – az Armel Operafesztivál produkciója a bécsi MuTh Színházban. KONDOR KATA írása a július 4-i előadásról

Nem egészen négy évvel ezelőtt a CAFe Budapest Fesztiválon találkozhatott a magyar közönség Eötvös Péter Lady Sarashina című művével. Ezúttal ugyan kicsit messzebbre kellett utazni érte (bár az Armel Operafesztivál különjárata jelentősen megkönnyítette az odajutást), ám a mű még így is a hazai kulturális élet produkciójaként került színre, a 2014-es előadást újították fel, részben azonos szereplőgárdával. Önismétlésnek tűnhet, de nem győzzük hangsúlyozni, milyen öröm, ha egy kortárs opera újra és újra színre kerül, nem csupán egyszeri, kötelező feladatnak érzik valakik a bemutatását, melyre esetleges, ki tud nézőként eljutni, hanem a mű képes tovább élni, beépülni a hazai kulturális életbe, és így elfoglalni benne azt a helyet, amelyre kvalitásai feljogosítják. Az pedig különösen szerencsés, hogy a Lady Sarashina esetébe mindez igen jó előadás jóvoltából történhetett meg.

Jelenet az előadásból (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel Operafesztivál)

A darab forrása egy középkori japán irodalmi mű, egy előkelő nő naplója, melyből egységes történetet nem adó rövid jelenetek kerültek a zeneműbe. A témát Eötvös Péter elsőre nem operaként dolgozta fel – már ha ragaszkodunk ezen kategóriák megtartásához. A Lady Sarashina sem mutatja az operaműfaj tipikus jellemzőit,

a cselekmény hiánya, a narratív jellegű részletek hangsúlyos volta inkább mozaikszerű visszaemlékezés-sorozattá teszi a művet, mintsem klasszikusan színpadra szánt dramaturgiával rendelkező alkotássá.

A címszereplőn kívül nincsenek is önálló karakterek, az énekesek vagy az elmesélt történetek szereplőit szólaltatják meg, vagy nem is rendelkeznek individuális funkcióval, egyfajta kamarakórusként, kíséretként vagy különböző zenei effektekkel szerepelnek a jelenetekben.

Jelenet az előadásból (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel Operafesztivál)

Eötvös Péternek ebben a művében is hangsúlyossá válik a mitologikus oldala, de már a témaválasztás is transzcendentális érdeklődésről árulkodik. A történetekben lépten-nyomon álmok, jóslatok, legendák jelennek meg, az életet a sors, a végzet, a karma irányítja, előző életek befolyásolják a jelenlegit, nincs éles határ a szellemvilág és a földi élet között. A szövegben igen gyakori a képes beszéd, a fizikai hatások, történések összekapcsolódnak valamivel, ami túlmutat rajtuk, sejtelmessé, megfoghatatlanná válnak.

Ilyen testetlen, megfoghatatlan a zene is, semmibe olvadó hangzásokkal, üres akkordokkal.

Elsősorban a fúvósok és az ütősök dominálnak, de azok is légies, gyakran a csendbe áttűnő muzsikát szólaltatnak meg. Az énekszólamok effektszerűségéről már esett szó, fontos elemük még a suttogás, ami szintén a hang léte és nemléte közti köztes állapotot képviseli.

Jelenet az előadásból (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel Operafesztivál)

Almási-Tóth András rendezése is az álmok és a misztikum fontosságát emeli ki: a kicsiny térben (a zenekar is a színpadon foglal helyet) egy ágy dominál, és az egész előadás alatt sötét van, néha különféle sejtelmes fényekkel. A jelmezek (Lisztopád Krisztina és Márton Richárd munkái) is csak a főszereplőt mutatják élő embernek, az ő fejében, álmaiban játszódik minden történés,

a többiek uniformizált öltözékükkel, kissé horrorisztikus maszkjukkal inkább emlékek, árnyak

– többek között Lady Sarashina saját múltbeli alteregóját is egyikük jeleníti meg a felidézett történetekben. A visszaemlékezés azonban nem örömteli, a jeleneteknek nyugtalanító, kissé nyomasztó a hangulata, a természetfölötti nem barátságos, ahogyan a darab szövegében is elhangzik: „A Sors nekem nem barátom.”

Jelenet az előadásból (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel Operafesztivál)

Az énekesek közül természetesen a címszerepet megformáló Imai Ayane rendelkezett a legnagyobb feladattal: szólamát kellő kifejezőerővel és különleges hangadásokkal szólaltatta meg. A többi szereplőt inkább együtt érdemes méltatni, hiszen ők elsősorban a kiváló összjátékkal tűnhettek ki, és Yoshida Makiko, Meláth Andrea, valamint a versenyszereplő Fülep Máté ebben igazán remekeltek. Hangjuk összesimult, színpadi jelenlétük pedig remekül hozzájárult az előadás borzongató atmoszférájához. A Pannon Filharmonikusok ezúttal is bizonyították, hogy az ország zenekarainak élvonalában foglalnak helyet. Annyi kiváló kortárs, többek között armeles előadás után (és ne feledjük a klasszikusokat, például a májusban Budapesten vendégszereplő pécsi Denevért sem!) megint nagyon magas minőségű, alaposan kimunkált, színgazdag és érzékeny muzsikálást hallhattunk tőlük. Ebben természetesen óriási szerep hárult a karmesterre, Vajda Gergelyre, aki már a 2014-es produkciót is vezényelte.

Eötvös zenéjének avatott tolmácsolójaként ezúttal is igen kiforrott interpretációban tárta fel a darab mélyebb rétegeit, és számtalan finom megoldással örvendeztette meg a közönséget.

Bár egy jó előadás önmagában is öröm, közben nem lehet teljesen megfeledkezni arról, hogy az Armel Operafesztivál egyúttal verseny is, így nagyon jó érzés látni, ha egy kiváló produkció valamilyen szakmai elismerésben is részesül. A Lady Sarashina előadása különdíjat kapott a magas színvonalú zenei megvalósításért. Minden okunk megvolt tehát az örömre.

Fotók: Kállai-Tóth Anett / Armel Operafesztivál

Hasonló bejegyzések