Kovács János 60 éves – BÓKA GÁBOR köszöntője
Van valaki a Magyar Állami Operaházban, akinek tekintélyét az elmúlt húsz év társulatot sújtó viharai közepette soha senki meg nem kérdőjelezhette, aki jószerivel egymagában képviselte az állandóságot az Andrássy úton. Valaki, aki az Operát nem látogató rétegek számára csak krízishelyzetekben kerül reflektorfénybe. Aki a normál hétköznapokon munkájába temetkezik, s ez által a hétköznapokat ünneppé változtatja számunkra. Aki nélkül a törzsközönség és a társulat el sem tudná képzelni az Operaházat. Aki egy kicsit maga az Opera.
Pedig – saját elmondása szerint – szinte akarata ellenére keveredett az Opera közelébe: a Zeneakadémia karmesterképzőjére korkedvezménnyel felvett diákot tanára, Kórodi András szegődtette korrepetitorként az általa addig gyanúsnak tartott műfaj szolgálatába. Évek teltek el, míg a korrepetitori szobából a zenekari árokba is lemerészkedett, innen azonban már nem volt visszaút: mind a mai napig ritkán jön ki onnan. Noha pályafutása kezdetétől fogva vezényel koncerteket, s ily minőségében szívesen látott vendége a legkülönbözőbb, egymással olykor nem csak a művészet nemes eszközeivel versengő együtteseknek, sokan mégis úgy érezhetik: a koncertélettől a kelleténél nagyobb mértékben vonja el őt operaházi munkája.
J. Haydn: C-dúr gordonkaverseny (Szergej Nakarjakov – trombita, vezényel: Kovács János)
Ízig-vérig színházi ember. Nemcsak interpretációinak izzó drámaisága, de anyaszínházának jövőjéért aggódó, mindig szenvedélyes megnyilvánulásai is alátámasztják ezt. Többször volt már hosszabb-rövidebb ideig vezető pozícióban a Házban: mint nyilatkozataiból tudható, a cím sosem vonzotta, magát nem tartja vezető alkatnak. Többszöri első karmesterség, illetve főzeneigazgatóság után most megbízott főigazgatóként vezeti az Operaházat. E minőségében sem tervez hosszú távra: megbízható igazgatóra vár, hogy mielőbb visszatérhessen a művészi munkához. Vezetőként és beosztottként is teljes mellszélességgel áll ki az általa helyesnek tartott társulati működés mellett – s ha a kibicnek van is kétsége e formát illetően, a Mester véleményét hosszú évek tapasztalatának súlya és az általa ilyen keretek között létrehozott produkciók kivételes minősége hitelesíti.
Sosem enged a minőségből. Ember voltából adódik, hogy az ő munkája sem lehet tökéletesen egyenletes, mélypontról azonban, bármennyire is kutatok emlékeimben, nem tudok beszámolni – a csúcspontokat bőven a hóhatár felett húzódó fennsíkok tagolják. Közhely felsorolni, melyek működésének legotthonosabb területei: mindenekelőtt nagy Wagner-karmestert tisztelhetünk benne, de hasonlóan ihletett megszólaltatója a századforduló zeneszerzőinek (Puccini, Strauss), vagy a huszadik századi nagy szláv operaszerzők (Janáček, Sosztakovics) műveinek is. Négy egymást követő Kékszakállú-felújításon bizonyult nélkülözhetetlennek mindaz, amit Bartók muzsikájáról nagy mesterétől, Simon Alberttől tanult. S bár ritkábban emlegetjük, a Tango–Failoni–Gardelli-vonulat megszakadása után ma ő az, aki egyenletesen magas színvonalon s a műveket teljes nagyságrendjükben felragyogtatva vezényli Verdi műveit az Operaházban.
Nemcsak a mindenkori operaházi vezetés, de a mindenkori magyar kritika is küzd a világszínvonalhoz való viszonyulással. Ünnepeltünk, bármily méltatlan is ez, nem világhírű. Művészete mégis a világ élvonalához sorolja – magára vessen a világ, ha nem akarja elcsábítani tőlünk. S bár ódzkodunk a nagy szavaktól, ne féljünk leírni: nem pusztán jó, de nagy karmester előadásainak tapsolhatunk estéről estére az Operaházban. Kovács János még csak hatvanéves: évtizedei vannak rá, hogy művészete még jobban kiteljesedjék, még magasabb csúcsokra törjön. Ám már most biztosnak látszik, hogy az egymást váltó percemberkékkel, állítólagos feljebbvalóival szemben ő lesz az, akinek neve fennmarad az operaházi krónikákban, akinek munkásságát egyértelmű pozitívumként, a tudatos művészi építkezés példájaként emlegeti az utókor.
Boldog születésnapot, Maestro!