A Makropulosz-recept, avagy 300 évig élni

2016. július 29.

Leoš Janáček: A Makropulosz-ügy – magyarországi bemutató a miskolci Bartók Plusz Operafesztiválon. A június 12-i előadásról VONA ILDIKÓ kritikáját olvashatják

Telik-múlik az idő, de mindig szívesen gondolok majd vissza Leoš Janáček operájára, amit június 12-én láttam a miskolci Bartók Plusz Operafesztiválon. A Moszkvai Helikon Színház társulatának köszönhetően magyarországi bemutatóra került sor, ám világviszonylatban is jellemző, hogy ritkán szokták játszani, pedig remek darab A Makropulosz-ügy.

A három felvonásos opera librettóját is Janáček írta, Karel Čapek azonos című drámája alapján. Premierje Brnóban volt 1926-ban, azóta hol detektív-, hol science fiction, hol thrilleropera műfaji megjelöléssel szokták illetni. Teljesen mindegy, minek nevezzük, de az biztos, hogy figyelemre méltó mű. Dmitrij Bertman rendezésében láthattuk most, és egészen különleges élményben volt részük azoknak, akik eljöttek megnézni. Bertman visszatérő vendég Miskolcon. Munkái izgalmas, szokatlan, merész, meghökkentő megoldásokat kínálnak. Valamennyi darabját láttam, amit elhozott az Operafesztiválra, így művészetéről apránként kialakult bennem egy kép. Tehetséges, bátor alkotónak tartom, aki imád kísérletezni, a határokat feszegetni, örömét leli az éles fricskákban, és nagyon fontos számára a humor. Olykor hajlamos a túlzásokra, és szeret „huncutkodni” a közönséggel. Például a Wallenberg rendezésében számos olyan színpadi megoldást alkalmazott, amivel alaposan próbára tette a nézők tűrőképességét. Röviden fogalmazva: polgárpukkasztásból jeles. Mindezeket csak azért írtam le, mert úgy ültem be A Makropulosz-ügyre, hogy „jöjjön, aminek jönnie kell”, viszont kimondottan kellemes meglepetést okozott a rendezői megközelítés: Bertman óriási tisztelettel nyúlt a darabhoz, különösen a főhősnő, Emilia Marty alakjához.

Jelenet az előadásból (fotó: Gálos Mihály Samu / Bartók Plusz Operafesztivál)

Jelenet az előadásból (fotó: Gálos Mihály Samu / Bartók Plusz Operafesztivál)

Nagyon örültem a magyar feliratozásnak is. Eredeti nyelven adták elő a moszkvaiak az operát, de a színpad felett Lengyel Jenő fordításában olvashattuk a librettót. Dicséret illeti a fesztivál szervezőit, mert nem engedték magyar szöveg nélkül bemutatni az operát: bár a produkció rendkívül látványos, mozgalmas, de a cselekmény túl szövevényes. A fordítás nélkül nehéz lenne kibogozni, hogy ki kicsoda, mi történik éppen, és milyen viszonyban vannak egymással a szereplők. Így azonban tökéletesen érthető volt minden, még a műben elhangzó évszámok is (1827, 1832, 1792, 1820, 1836, 1585), amik valamilyen szempontból mindig fontosak a hősnő életében.

Az 1922-ben Prágában játszódó történet díszlete egyszerű, praktikus, ötletes, és annak ellenére, hogy mindhárom felvonás cselekménye különböző helyszínen zajlik (ügyvédi iroda, színház, szállodai szoba), szinte végig változatlan. Néha kiegészítik egy létrával, behoznak elé egy széket, de ez a papírokkal borított, ókori amfiteátrumra emlékeztető hátsó fal az utolsó pillanatig megmarad. Emberi sziluettek láthatók rajta, a belsejében pedig időnként férfi és női alakok is feltűnnek. Igor Nyezsnij és Tatjána Tulubjeva tervezte a díszletet, jelmezeket. A ruhák több történelmi kort jelenítenek meg; elegánsak, szépek, és gyakran kap köztük kiemelt szerepet a fekete és fehér szín. Persze ennek külön jelentősége van. A hófehér ruhákba öltözött személyek figyelik a történéseket, olykor pantomimszerű mozgásokat végeznek, de csak a legvégén derül ki róluk, hogy ők túlvilági lények, régen elhunyt emberek szellemei.

Jelenet az előadásból (fotó: Gálos Mihály Samu / Bartók Plusz Operafesztivál)

Jelenet az előadásból (fotó: Gálos Mihály Samu / Bartók Plusz Operafesztivál)

Sok szereplője van az operának, mégis egyetlen igazi főhőse: Emilia Marty (korábban használt nevein: Elina Makropulosz, Eugenia Montez, Elsa Müller, (J)Ekatyerina Miskina, Ellian MacGregor), aki élete folyamán valahányszor személyiséget változtatott, mindig az E.M. monogramot használta. Emilia sikeres énekesnő, a darab szereplői ódákat zengnek róla, és mindenki hozzá szeretne hasonlítani. A cselekmény középpontjában ő áll, amint meg akar szerezni egy bizonyos papírt, de belekeveredik a Prus & Gregor család jogvitájába, és közben gyanússá válik. Nyomozni kezdenek utána, és ekkor kiderül: Elina Makropulosz néven született 1585-ben Krétán. Apja – Rudolf császár megbízásából – kikísérletezett egy szérumot, ami képes háromszáz évvel meghosszabbítani az emberek életét. A szert saját gyermekén próbálta ki, így maradt meg leánya fiatalnak. Az irat, amit most keres, az elixír receptje, ugyanis a garantált időszak letelte után újat kell készíteni. Mindent megtesz a leírás megszerzése érdekében, de miután megkapta, meggondolja magát: már nem akarja tovább a földi létet. Az előadás folyamán fordulatokban gazdag nyomozás részesei vagyunk, apránként megtudjuk a hősnőről, hogy hosszú életet élt ugyan, de közben egyre boldogtalanabbá, magányosabbá vált, és érzelmileg is kiégett.

Jelenet az előadásból (fotó: Vajda János / Bartók Plusz Operafesztivál)

Jelenet az előadásból (fotó: Vajda János / Bartók Plusz Operafesztivál)

A miskolci bemutatón Emilia nagy és nehéz szerepét Natalja Zagorinszkaja alakította, aki énekesi és színészi szempontból egyaránt remek teljesítményt nyújtott. Miután ebben a feldolgozásban lehetősége nyílott rá, így a 337 éves asszony számtalan arcát (nőies, csábító, humoros, hűvös, közönyös, cinikus stb.) mutatta meg. Több produkció kapcsán olvastam a kritikusok véleményét, ahol fő problémának rótták fel Emilia misztikus, dermesztően hűvös karakterként történő ábrázolását. Bertman elkerülte ezt a csapdát, őt elsősorban az elmúlás, az öregedés foglalkoztatta. Már az indítás nagyszerűen sikerült: nála a nyitány azzal telik, hogy egy görnyedt hátú vénasszony keresztülcsoszog a színpadon. Szintén fontos számára a nyerés-vesztés gondolatköre, amit a per apropóján kitágít, és a szereplők sorsán keresztül azt boncolgatja, vajon melyikük mit nyer, mit veszít a történet folyamán. Központi kérdés az is: megéri-e a normálisnál tovább élni? A darab végére a hősnő is rádöbben: nem kárpótolta őt a hosszú élet azért a sok mindenért, amiről az évek során le kellett mondania.

Csak úgy tudok írni a többi figuráról, ha egy picit még beszélünk a cselekményről. Az eseménysor Dr. Kolenatý (Dmitrij Szkorikov) ügyvédi irodájában indul, ahol megtudjuk, a generációkon át tartó „Gregor contra Prus” örökösödési per hamarosan befejeződik, melyben az ügyvéd ifjú védence, Albert Gregor (Dmitrij Hromov) vesztésre áll. Ekkor érkezik Emilia, aki jól ismeri az ügy hátterét, és szerinte létezik egy végrendelet Prus báró házában elrejtve. Az okiratot megtalálják, de Emilia a mellette lévő, görögül írott dokumentumot akarja. Bármire képes érte. Az opera dramaturgiájában fontos szál, hogy id. Prus és ifj. Prus (ő Janek), azaz apa és fia ugyanabba az asszonyba szerelmes. Janek (Alekszandr Klevics) bevallja heves érzelmeit az ünnepelt művésznőnek, akitől azonban nem kap viszonzást.

Jelenet az előadásból (fotó: Gálos Mihály Samu / Bartók Plusz Operafesztivál)

Jelenet az előadásból (fotó: Gálos Mihály Samu / Bartók Plusz Operafesztivál)

Bertmannál fokozatosan válik egyre jelentősebb személlyé az idősebb Prus, aki hajlandó átadni az elixír receptjét, ám cserébe egy szenvedélyes éjszakát kér. Megkapja ugyan, de semmi örömet nem talál benne, és reggel odavágja Emiliának: „Becsapott! Hideg, mint a jég”. Kitűnő arányérzékkel, nagyon ízlésesen van kidolgozva ez a jelenet. Egyáltalán nem kelt visszataszító érzést, hogy a Prus bárót megformáló csinos, izmos testű, szép tónusú baritonnal rendelkező Dmitrij Jankovszkij teljesen meztelen (csak egy törölközőt fog maga elé). A férfias látvány mellé megjelenik az ellenpólus: Emilia földig érő selyempongyolában fésülködik, szépítkezik, akár egy igazi nő. A történet ott kezd szívszorító lenni, amikor a báró megtudja a fia halálát. Elmondja az asszonynak, akit Janek öngyilkossága teljesen hidegen hagy, rezzenéstelen arccal fésülködik tovább. A darabban mindenki elveszít valamit az Emiliával való találkozás során, de Prus szenvedi el a legnagyobb csapást, ezért ebben a rendezésben ő égeti el a receptet az opera végén.

Emilia általában szimpatikus, ám a második felvonásban, amikor előadás után gratulálni jönnek hozzá a többiek, gúnyosan beszél velük, és mindenkit megaláz valamilyen szinten. Egyetlen kivétel van köztük: az öreg, bolondos Hauk-Sendorf (Mihail Szerisev), aki ötven évvel ezelőtti szerelmét ismeri fel benne. Később a régi hódoló visszatér, miután összeszedte a felesége ékszereit, és kéri Emiliát, hogy szökjenek el együtt. Bertman számára mindig fontos eszköz a humor. Ahová lehet, most is becsempész némi mosolyogni valót. Az eredeti darabban nem szerepel Hauk-Sendorfné, itt viszont megjelenik egy harcias vén banya, és a szökés előtt „hazaveri” a férjét. Üde színfoltjai a produkciónak ezek a mókás, apró közjátékok.

Jelenet az előadásból (fotó: Gálos Mihály Samu / Bartók Plusz Operafesztivál)

Jelenet az előadásból (fotó: Gálos Mihály Samu / Bartók Plusz Operafesztivál)

Ügyes dramaturgiájú, sok kérdést felvető, elgondolkodtató mű A Makropulosz-ügy. A most látott előadás egyetlen pillanata sem unalmas (bár volt kritikus, aki szerint a rendező csak „félgőzzel” dolgozott), sikerült a közönség figyelmét lekötni, érdeklődését végig ébren tartani. Az utolsó képben Bertman gyönyörű finálét készített: a trombitásokat a színpadon helyezte el, és ott fújták a fanfárt, ezáltal Emilia igazi primadonnának kijáró módon távozhatott az élők sorából, és csatlakozhatott a szellemekhez. Fájdalmas, drámai jelenettel zárult az opera, de a végkicsengése egyértelműen pozitív.

A Moszkvai Helikon Színház társulata már többször járt Miskolcon. Előadásaikat mindig kiváló vokális és színészi teljesítmény jellemezte, így történt ez most is. Zenekarukat Konsztantyin Hvatinyec karmester dirigálta magabiztosan és karakteresen, a zenészek pedig nagyszerűen közvetítették Janáček jellegzetes hangzásvilágát. A vége felé picit elfáradtak, apróbb intonációs hibák előfordultak, de összességében derekas teljesítményt nyújtottak. A bemutató valamennyi résztvevője megérdemelte azt a negyedórás zajos ünneplést, amivel közönségük megköszönte nekik a produkciót.

Fotók: Gálos Mihály Samu, Vajda János / Bartók Plusz Operafesztivál

Hasonló bejegyzések