A lélek útvesztői

Eötvös Péter: Senza sangue / Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára. A Kékszakállú 100 fesztivál május 24-i nyitóestjéről MERÉNYI PÉTER írt kritikát

A pszichologizáló megközelítések néha tényleg elhozzák a várva várt felszabadulást és megnyugvást. Máskor viszont tovább kuszálják a már jócskán egymásba gabalyodott szálakat. Most is ez történt. A neves dán rendező, Kasper Holten a Kékszakállút állította színpadra. Előtte pedig, az este első felében egy koncertszerű előadást láthattunk. A népszerű kortárs szerző, Eötvös Péter legújabb operáját játszották az Erkel Színházban. A címe: Senza sangue, magyarul Vértelenül.

Kékszakállú: Palerdi András (fotó: Kereszturi Levente)

Kékszakállú 100

Idén májusban százéves a Kékszakállú. Persze a történet nem ilyen egyszerű. Bartók nem száz, hanem már százhét éve, 1911-ben írta ezt az operát. De a bemutatóra hét évet kellett várni, csak 1918-ban játszották először. Ezért ünnepeljük most, 2018-ban a centenáriumot.

Az Operaház évek óta minifesztivállal zárja az évadot. A szokásos kora nyári programsorozat most Bartók operája köré épül. A Kékszakállú előtt minden este egy-egy kortárs darab szólal meg, olyan művek, amelyek így vagy úgy a Bartók-műhöz kapcsolódnak. A százéves opera pedig három rendezésben is színre kerül.

Az ünnepi estét ismeretterjesztő film és kiselőadás nyitotta. Úgy éreztem, hogy az alkalmi videóban egymást követik a közhelyek, bár – nem tagadom – hallottunk egy-két szép gondolatot is.

Az Operaház főigazgatója, Ókovács Szilveszter pedig szerintem nem megfelelő műfajt választott: konferencia-előadást tartott az elmúlt száz év Kékszakállú-rendezéseiről, nem kevés felesleges adattal terhelve a hallgatókat.

De ez a kisebbik baj. A közönség egy része külföldről érkezett. Azonban semmiféle idegen nyelvű felirat vagy kommentár nem kísérte a filmet és a főigazgató előadását. Ha tényleg nemzetközi közönség elég szeretnénk tárni a Bartók-opera értékeit, akkor nem elég magyarul megszólalni.

Judit: Komlósi Ildikó (fotó: Kereszturi Levente)

Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára

Az új Kékszakállú-produkciót – mint említettem – a dán Kasper Holten rendezte. Nem kis tehetség: már huszonhét évesen a Dán Királyi Operaház művészeti igazgatójává nevezték ki, később pedig – 2011 és 2017 között – a londoni Királyi Operaház egyik vezetőjeként dolgozott.

A rendező alapötlete a következő volt: a herceg és Judit már régóta együtt élnek. A férfi befutott festőművész, de már belefáradt az alkotásba, ezenkívül függő is, alkoholproblémákkal küzd. A játéktér egy óriási műteremlakás, úgy tűnik, ipari csarnokból építették át (díszlet: Steffen Aarfing, világítás: Ulrik Gad). A lakberendezési stílus bohém igénytelenségre vall. A rendezői koncepció szerint az ajtókat egyáltalán nem látjuk: azok a festő lelki világának és élettörténetének különféle rétegei. Az első ajtó, a kínzókamra az alkotói munkának felel meg, sok-sok gyötrelemmel; a második, a fegyverestár pedig az üres üvegek, az alkoholfüggőség képében jelenik meg. A kincseskamrában a férfi festményeit csodálhatjuk meg, gyönyörű megvilágításban, a virágoskert pedig a nő egyik kedves ruhája. Az ötödik ajtó kinyitása egy elkeseredett dührohamba torkollik:

a kiégett festő megsemmisíti a képeit, felgyújtja azokat. Talán így menekül az alkotói válságból?

Ezután a nő tükröt tart a festő arca elé. Mindketten sírnak. Ez a könnyek tava, az egyik legszebb pillanat. Őszintén megmondom, nem tudom, a többi asszony kicsoda. Mintha a férfi lebukna a nő előtt: szeretőket tart. Judit idegesen pörgeti a festő naplóját és nyomkodja okostelefonját. De végül a szeretők mellett mintha mégis Judit lenne az igazi társ. Ő a hajnali, a déli, az esti és éjjeli kedves is, egy személyben.

Judit és Kékszakállú: Komlósi Ildikó és Palerdi András (fotó: Kereszturi Levente)

Rengeteg jó ötlet, de mégsem működik minden jól. Úgy éreztem, hogy egy sokszor végigjátszott párkapcsolati krízist látunk – egyébként ezt a feltételezést a rendezővel készült interjú is megerősíti. A férfi és a nő néha saját szerepét is parodizálja. Emberi gesztus. De akkor hogyan értelmezzük a radikális tettet az ötödik képben? Hiszen a festő megsemmisíti az életművét! Az utolsó ajtó hasonlóan problémás. Talán nem is szakítanak. Az érzelmi válság után minden rendeződik.

A színpad pedig nem elsötétül, ahogyan megszoktuk, hanem éppen ellenkezőleg: hajnalodik az óriási üvegablakok mögött.

A híres mezzoszoprán, Komlósi Ildikó már közel harminc éve énekli Judit szerepét az Operában. Most is jó volt. Partnere, Palerdi András pedig megérett erre a feladatra. Örülök, hogy úgy döntöttek: rábízzák a centenáriumi előadást.

Judit és Kékszakállú: Komlósi Ildikó és Palerdi András (fotó: Kereszturi Levente)

Eötvös Péter: Senza sangue

A jelenkor neves operaszerzőjét és karmesterét, Eötvös Pétert régóta foglalkoztatja a probléma: nincsen olyan darab, ami igazán jól passzolna a Kékszakállúhoz. Végül írt egyet Senza sangue (Vértelenül) címmel. Az opera az olasz író, Alessandro Baricco azonos című kisregénye alapján készült. (Baricco műve 2002-ben jelent meg, nem sokkal később magyarra is lefordították.) A szövegkönyv is olasz, a szerző alkotótársa és felesége, Mezei Mari készítette. A Senza sangue Eötvös legfrissebb operája. 2015-ben játszották először, akkor csak koncertszerűen, majd egy évre rá, 2016-ban állították színpadra az Avignoni Fesztiválon. Azt az előadást Alföldi Róbert rendezte. Magyarországon 2016-ban játszották először Eötvös legújabb művét. Idén februárban a Müpában is előadták – erről már korábban írtunk.

Az operában a kisregény második felét viszik színre, az előzményeket csak a párbeszédekből ismerjük meg.

A történet egy spanyol nyelvű országban játszódik. Három fegyveres – katonák, partizánok? – bemennek egy házba és brutálisan lelőnek egy férfit. Az áldozat kislánya egy csapóajtó mögött talál menedéket. Az egyik katona felfedezi. Találkozik a tekintetük, és életben hagyja a lányt. Az árva gyerek nevelőszülőkhöz kerül, majd egy gróf veszi magához. A hosszú évtizedek alatt a három fegyveresből kettő rejtélyes körülmények között meghal, a gróf pedig autóbalesetet szenved. Nem tudjuk, hogy az időközben felnőtt lány áll-e a halálesetek mögött. Ötvenkét év múlva találkozik a harmadik férfival, azzal, aki életben hagyta. A régi fegyveres már hetvenkét éves, egy bódéban dolgozik árusként. Felismerik egymást. Itt kezdődik az opera. Beülnek egy kávézóba és elmesélik egymásnak élettörténetüket. A férfi azt hiszi, a nő eljött, hogy vele is leszámoljon. De aztán váratlan fordulat történik: a hölgy arra kéri, hogy menjenek el egy hotelszobába. Ötvenkét éve találkoztak, akkor is csak egy pillanatra, de ezt a két embert sok-sok szál fűzi egymáshoz.

Vértelenül: Meláth Andrea és Szegedi Csaba (fotó: Kereszturi Levente)

Nem túlzás azt mondani, hogy a Senza sangue igazi társalgási opera. Sok szempontból párhuzamba lehet állítani a Kékszakállúval: két énekes, egy férfi és egy nő, hasonló hangfajok, hét jelenet, szinte azonos játékidő.

Bartóknál a nő nyomoz a férfi lelkében, Eötvösnél a férfi kutakodik a nő élettörténetében.

A zenekar összetétele is megegyezik. A kortárs darabban nincs orgona – ennyi az eltérés. A Senza sangue mégis teljesen önálló mű, nem Bartók aurájából nyer erőt. És ez a legnagyobb erénye. A zene egyáltalán nem bartókos, de nem is áll túlságosan távol tőle. Színes, érzelmes. Neoromantikus és neoverista. De nem úgy neo, ahogy megszoktuk: nincs szertelen eklektika, sem örökös idézgetés. Minden eredeti és egyedi; minden ismerős, mégis új.

A mostani előadást vetítéssel színesítették. A képek a cselekmény helyszíneire utaltak (kávézó, szálloda) vagy a felidézett történeteket tükrözték. Nem világrengető ötlet, de ízlésesen megcsinálták.

Meláth Andrea már két korábbi Eötvös-operában is énekelt: a Három nővér és a Szerelemről és más démonokról magyarországi bemutatóján is a közönség elé állt. Most is meggyőző színpadi alakítást nyújtott. A hangképzését is árnyaltnak, sokrétűnek éreztem. Mellette Szegedi Csaba kissé egysíkúnak tűnt, bár látszott: ő is felkészült. Az Operaház Zenekara kitett magáért, a kortárs műben is magabiztosan és kidolgozottan játszottak. Az együttest Eötvös Péter dirigálta, a saját művében és a Kékszakállúban is.

Fotók: Kereszturi Levente