A lélek univerzuma

Franz Schubert: A téli utazás – Ian Bostridge dalestje a Zeneakadémián. KONDOR KATA írása a december 7-i koncertről

Ian Bostridge (Fotó: Sheila Rock, EMI)
Ian Bostridge (Fotó: Sheila Rock, EMI)

Ian Bostridge furcsa alakja a mai zenei életnek: miközben páratlan szépségű hangja, briliáns énektechnikája és lenyűgöző intelligenciája megkerülhetetlenné teszik interpretációit, mégsem övezi olyan rajongás, mint hasonló teljesítményt nyújtó kollégáit. Legutóbbi budapesti koncertjére meg sem telt a Művészetek Palotája, most a Zeneakadémiára szinte az utolsó pillanatig lehetett jegyet kapni. (Ugye emlékszünk, hogy a közelmúltban néhány énekes koncertjére napok alatt fogytak el a jegyek?) Miközben Bostridge előadását hallgattam, leplezetlen csodálatom mellett az az érzésem támadt, hogy azt a fajta művészetet, amely az angol tenorista sajátja, a szélesebb közönségnek nehéz befogadni.

Sok jelentésrakódott már az „intellektuális művészet” kifejezésre, mégsem tudok jobb szót használni Bostridge előadói stílusára. Nem mintha előadása nélkülözné az érzelmi tartalmat (bajosan lehetne e nélkül Schubertet énekelni), vagy valamiféle matematikai racionalitás hatná azt át; inkább arról van szó, hogy nagyon mély tudatosság és elemzőkészség rejtőzik a gyakorlati megvalósítás mögött, és a közönségtől is hasonló mértékű koncentrált figyelem szükségeltetik ahhoz, hogy igazi élményben legyen része. Csupán felületesen áttekintve Bostridge munkásságát az az érzésünk támadhat, hogy az énekes nem a gyors sikert hozó, hatásos darabokat vállalja: diszkográfiája jelentős részben ritkaságokból áll, operában alig szerepel (ezt saját bevallása szerint a próbaidőszak alatti, családjától való hosszas távollét miatt nem teszi), s ha mégis, általában szintén nem a legismertebb művekben lép fel.

Az a terület, amely időről időre mégis Bostridge-ra irányítja a nagyközönség figyelmét, alighanem a Schubert-dalok előadása: ezzel az énekes kétségtelenül beírta nevét a legnagyobbak közé. Már ifjúkorában rabul ejtették ezek a darabok, egyik első lemeze is A szép molnárlány dalciklus felvétele volt. Különösen emlékezetes A téli utazás 2000-ben készült filmváltozata, amely különös, látomásszerű képekkel követi végig a dalokban megélt belső utazást. 2004-ben aztán ismét lemezre rögzítette a művet, így több változatban is ismerhetjük a tenorista interpretációját; ez pedig kíváncsivá tesz, miben hasonlít és miben tér el a mostani koncerten megszólaló változat a korábbiakhoz képest.

Legnagyobb örömünkre Bostridge gyönyörűséges hangja, amely az első pillanatban képes magával ragadni a hallgatót, nem változott – bár az első dalban még kissé fénytelenebbül szólt, azután teljesen helyrejött, és a lemezekről ismert csodaszép színét mutatta meg. (A kis megingás a nem tökéletes egészségi állapotnak is lehet köszönhető: az énekes többször köhögött az est folyamán, és a koncertélet hírhedt megfázójaként tartják számon.) A hang szépsége mellett az élményhez hozzájárult a lenyűgöző dallamív-formáló képesség is: szinte hihetetlen, a tenorista milyen hosszú frázisokat képes megformálni, óriási tartott hangokkal, különféle dinamikai váltásokkal, anélkül, hogy hangja akár csak egyszer is megingana vagy egyenetlenné válna közben.

Ian Bostridge (Fotó: Sheila Rock, EMI)
Ian Bostridge (Fotó: Sheila Rock, EMI)

Újdonságot jelentett viszont a korábbi előadásokhoz képest a mű értelmezése, illetve az egész ciklushoz való hozzáállás. Bár az előbb éppen Bostridge szép hangját emeltem ki, úgy tűnik, számára egyre kevésbé fontos a valóban szép megszólalás: ennek helyét átvette a drámai kifejezőerő. A tenorista gyakran inkább lemond az olvasztóan gyönyörű megformálásról, hogy valamilyen érzelmet pontosabban adjon át. Persze érthető az újfajta megközelítés iránti igény azok után, hogy a korábbi felvételek az alapos elemzői megközelítés ellenére is az abszolút szépség előtti tisztelgésnek tekinthetők – miközben Bostridge mindig is kitartóan igyekezett valamilyen üzenetet átadni az előadásain: már legutóbbi budapesti koncertjén is feltűnt, hogy szinte magyarázza az első sorokban ülők számára, amit énekel.

A mű értelmezése tekintetében is történt változás az eltelt tíz-tizennégy év alatt: az énekes ma sokkal szenvedélyesebben, indulatosabban adja azt elő, mint egykor. A Winterreise-filmben szinte önpusztítóan rezignált, az élet fájdalmaiba beletörődő ember helyett itt egy lázadó, a szenvedésekkel küzdő, a sorsot vádoló férfi lép fel, aki azonban – felismervén, hogy egyedüliként létezik saját univerzumában – rájön, hogy senki mást nem okolhat balsorsáért, így az utolsó dalokra csak az önvád marad. (Különös, hogy egy másik nagy Schubert-éneklő pályatárs, Jonas Kaufmann, éppen ellentétes utat járt be: míg korábbi koncertfelvételein sokkal vadabb, extatikusabb előadásokat hallhattunk, a Téli utazásból közelmúltban készült lemezén sokkal lemondóbb, beletörődőbb hangon szólal meg).

Az est egyetlen problematikus pontjának Thomas Adès zongorázása bizonyult. Szó se róla, a neves zongorista-karmester-zeneszerző magabiztosan bánik hangszerével, de játékában nem éreztem azt a Bostridge-éhoz felérő zsenialitást, ami egyenlő partnerré tette volna a dalok előadásában. Természetesen egy „átlagos” koncerten ez a teljesítmény is megállta volna a helyét, a hangok a helyükön voltak, a hangszer szépen és kifejezően szólt, de a zongoraszólam ezzel együtt sem vett eléggé részt a jelentésképzésben, nem töltötte be azt a szerepet az előadásban, amit egyenlőbb partnerek között szokott; az énekes kiérlelt produkciója mellett felszínesnek hatott.

Az emberi lélek legmélyebb rétegeibe vezette Ian Bostridge az arra fogékonyakat a Zeneakadémián tartott estjén. Olyan messzire, ahol már nem létezik a külvilág, az ember egyedül van önmagával, és csak a lelki rezdülések léteznek a számára. Ahol már elfogynak a szavak…