A közeli Amerika

2017. október 20.

Vajda Gergely: Georgia Bottoms – a CAFe Budapest előadása a Zeneakadémián, október 8., 10.

A kritikusi munka piros betűs ünnepei közé tartoznak azok az alkalmak, amelyek éppenséggel megnehezítik a korrekt értékeléshez elengedhetetlen külső nézőpont megtartását; azok a meghatározó élmények, amelyek túl nagy örömöt keltenek az emberben ahhoz, hogy azt képes legyen ezen sajtóműfaj keretei közé erőltetni. Nem tagadom, hogy nagy várakozással készültem Vajda Gergely Georgia Bottoms című operájának bemutatójára: oldalunk rendszeres olvasói talán már felfigyeltek a kortárs művészet és minden újszerű kezdeményezés iránti érdeklődésemre, másrészt a zeneszerző munkásságát ezen túl is igyekszem figyelemmel kísérni – ezúttal is elolvastam az opera alapjául szolgáló regényt, volt szerencsém a zenével is ismerkedni már a bemutató előtt, és nemrég interjúmat is olvashatták a témában. Az előismereteim alapján jól felépített, a szó pozitív értelmében hatásos műre számítottam, ám élő előadásban – ráadásul egészen kiváló megvalósításban – az ennél sokkal többnek bizonyult: olyan friss és érvényes alkotásnak, amelynek elsődleges ereje számos további értéket rejtő, összetett hatásmechanizmusból fakad, és összművészeti potenciáljával igen széles közönségréteget képes magával ragadni.

Jelenet az előadásból (fotó: Posztós János / CAFe Budapest)

Ahogyan Mark Childress regényének, az operának is nagy erőssége a kiválóan felépített központi karakter. Georgia, miközben felvonultatja a vígjátéki „szőke nőre” jellemző kliséket és felszínességeket (ezeket a jelen előadás némileg háttérbe szorította, kezdetektől a figura lázadó oldalát emelve ki), mégis rendelkezik olyan vonásokkal, amelyek közelről ismerősek lehetnek mindannyiunknak (és nem is csupán a női nézőknek). A közösség által kijelölt határok feszegetése, a szabadságvágy és a társadalom által megkérdőjelezett, ugyanakkor nem feltétlenül ártalmas ösztönök követése alighanem a művészet, a társadalomtudomány és a közbeszéd leggyakoribb témái közé tartoznak ma is, így kiváló alapot nyújtanak a főszereplőnővel való azonosuláshoz, miközben Georgia kis extravaganciái tovább árnyalják és érdekessé teszik az alakját.

Regénydramaturgiát operaivá alakítani sosem egyszerű feladat; nem is emlékszem, mikor láttam utoljára olyan darabot, mely ilyen kiválóan adta vissza az eredeti művet, miközben mégis megfelelt a színpadi előadás követelményeinek. Bár természetesen néhány szál kimarad, vagy jelentősen háttérbe szorul (Georgia öccsének története, Krystal újraválasztási kudarca és ebből következően Georgiával való konfliktusa), ezek nem befolyásolják lényegesen a fő történet alakulását. Más eseményeket viszont az opera lenyűgöző tömörséggel képes visszaadni: Nathan színre lépése például az egyik legmegrázóbb jelenet, Georgia megrázkódtatásának zenei megjelenítése néhány pillanatba belesűríti a gyermekről való lemondás nehézségét, és a titoknak nem pusztán a lelepleződéstől való félelem miatt nyomasztó voltát.

Mivel a darab már alcímében is tartalmazza a vígopera műfaji megjelölést, felmerülhet, hogyan jelenik meg benne a humor.

Bevallom, talán szubjektív okok miatt, de a mű legemlékezetesebb pillanatai nem a komikus részekből kerültek ki, azok inkább csak színesítették a megjelenített világot, és egyfajta kicsit ironikus, ugyanakkor mégis emberséges látásmód elemeivé váltak.

Ám a jelen rendezés sem elsősorban a nevetségesebb oldalt emelte ki, akár a már említett első jelenetre gondolunk, amely a kisvárosi élet megkapó szatírája helyett ezúttal nagyobb hazugságok lelepleződését megelőlegező minidráma lett, akár a talán epilógusnak nevezhető zárásra, amely az autóút esetlen motozásai nélkül, lecsupaszítva nem egyszerűen egy a Georgia önleleplezése által okozott megkönnyebbülésnek mutatott fricskát, hanem a hibái ellenére is otthonos közegen kívüli világ hidegségében és idegenségében rejlő tragikumot sejtetette.

Jelenet az előadásból (fotó: Posztós János / CAFe Budapest)

A zene nagyon erős egységet alkotott a történésekkel. Többen is beszámoltak arról az élményről – amelyet korábban magam is tapasztaltam –, hogy első meghallgatásra nagyon kevés tudatos benyomás maradt meg a muzsikáról, az előadás egyéb elemeivel együtt komplex és nehezen részekre bontható hatást váltott ki. Természetesen többszöri meghallgatás után jóval differenciáltabb képet kaphatunk az operáról, egyes zenei részletek kifejezetten megragadnak az ember fejében. Engedtessék meg ismét egy személyes kedvencet említenem: a templomi jelenetek egyik, Georgiához köthető fúvósmotívuma a maga zabolátlanságával és életigenlésével igen emlékezetesnek bizonyult.

Éppen ezért volna jó, ha a hallgatóságnak is lehetősége nyílna hosszabban ismerkedni a művel (amit persze jó pár más darabról is elmondhatnánk). Kortárs, sőt, általában kevésbé ismert operánál azonban ennek óhatatlanul gátját szabják bizonyos gyakorlati tényezők, úgymint a közönség mérsékelt érdeklődése. Nem akarom túl részletesen érinteni ezt a kérdést: egyrészt jó párszor kárhoztattam már az operakedvelők igen kevés mű iránti fogékonyságát (és néhányszor örömömet fejeztem ki, ha ennek az ellenkezőjét tapasztalhattam), másrészt ezen írást elsősorban pozitív tartalommal kívánom megtölteni, harmadrészt pedig a téma túl messzire mutatna, és olyan problémákat vetne fel, melyek csak rendszerszinten kezelhetők. Ugyanakkor ezúttal sem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy

egy olyan előadás, amelyet a szakma élénk figyelme övezett, de amely ugyanakkor az operát alig hallgató laikusok számára is élvezetesnek bizonyult, és amely a konzervatív közönség részéről is legalább udvarias érdeklődésre tartana számot, jóformán egyáltalán nem került szóba az operakedvelők több jelentős, nem hivatalos kommunikációs felületén.

Pedig a zene alighanem senki érzékenységét nem bántotta: maguk a források, amelyekből merít, igen népszerűek a nagyközönség körében is. A különböző könnyűzenei utalások vagy stílusidézetek (blues, rap, templomi ének stb.) mégsem teszik eklektikussá az operát: a szerző igen karakteres zenei nyelvet használ, amelyben nagy szerep jut az elsősorban a különleges hangszerválasztások által festett gazdag színeknek. Bár a darab témája és az operában való ritka előfordulás miatt a bendzsó keltette a legnagyobb feltűnést, én legalább ilyen fontosnak éreztem a vibrafon által keltett hatást is, mert nagyon erősen rányomta a bélyegét a műre, és nagy részben volt felelős azért a komplex világábrázolásért, amely igen erősen magába szippantotta a közönséget, és egy intenzív másfél órán keresztül jóformán egy pillanatra sem engedte lankadni a figyelmét. A darab egységében természetesen szerepet játszott a szünet nélküli előadás is, amely a jelenetek között még csak hosszabb megállásokat sem tartalmazott, hiszen nem kellett megszakítani a drámai folyamatot. Bár az operának a két évvel ezelőtti, amerikai premierjén játszott változatában a felvonásvégek mind egy-egy érzelmi csúcspontot jelentettek (szeptember 11., Georgia és Brent egymásra találása), és igényeltek néhány másodperc feldolgozási időt, az új jelenetek beiktatásával a dramaturgiailag frekventált helyek inkább egyfajta hullámzást mutattak, a feszültségkeltő pillanatok után valamilyen emberi összekapaszkodásból következő megbékélés, enyhülés  következett be.

Jelenet az előadásból (fotó: Posztós János / CAFe Budapest)

Almási-Tóth András rendezéséről részben már esett szó. A rendező a helyszín adottságaiból adódóan kevés eszközzel állította színre a művet, ám arról így is komplex értelmezést nyújtott. A díszletek (Izsák Lili munkái, ahogyan a jelmezek is) mindössze egyszerű bútordarabokból álltak, amelyhez társult néhány, a cselekmény színhelyére történő utalás, leginkább a hazai fejekben élő sztereotip Amerika-elképzelésnek megfelelően: felbukkantak például gyorséttermi ételek és popkulturális jelenségek. A templomteret uraló, világító kereszttel és a mennyezetről aláfüggő, a történet fizikai és átvitt értelmű hőségéről tanúskodó ventillátorokkal az egész színre vitel kissé stilizáltnak hatott, ám egyes megoldások egyszerre kitágították és közel hozták a mű világát. A templomi gyülekezet nem ér véget a színpadon, a lelkészek hozzánk, nézőkhöz is beszélnek, így bővítve ki a színpad méretét és a szereplők számát, ugyanakkor ezzel a gyakran használt, de érvényes gesztussal tették az események részévé a közönséget, hiszen megint csak ismerős világba csöppentünk: a kis közösségek zárt világa, sajátos normarendszere és csoportnyomása szintén nagyon aktuális problematikát vonultatott fel. Kiválóan működött a szereplők mögé – sőt, lényegében rájuk – vetített hírfolyam is: egyfelől egyértelművé, egyenesen kézzelfoghatóvá tette azokat az utalásokat, amelyek hazai szemszögből nézve nem feltétlenül nyilvánvalóak, másfelől megerősítették az opera egyik fontos mondanivalóját: nem lehet elzárkózni a minket körülvevő világtól, az ember nem csupán egy önként választott, szűkebb körnek, de a nagy világegésznek is a része.

A színpadra állítás legfontosabb momentumai ugyanakkor a szereplők megjelenítésében és a köztük lévő interakcióban mutatkoztak meg. Itt ismét „a kevesebb több” elve érvényesült, egy-egy nagyon jellemző vonással sikerült jellemezni a karaktereket.

Az elfojtott szerelmével küzdő Krystal vörös rózsái, Brent Colgate tiszteletes, amint elpróbálja, hogyan csavar majd mindenkit ujja köré a prédikációjával, a sheriff egyenruhája alatt hordott szuperhős-jelmeze vagy Georgia játéka az uborkával mind telitalálat, de hasonlóképpen ki lehetne emelni jó pár példát a személyközi viszonyok árnyalt bemutatását illetően is.

A jóformán kivétel nélkül remek színészi alakítást nyújtó énekesek minden rezzenése alaposan kidolgozott szerepformálásról árulkodott, játékuk eleven és magával ragadó volt.

A legnagyobb feladat természetesen a címszerepet alakító Rebecca Nelsennek jutott, aki így oroszlánrészt vállalt az előadás sikerében. Az énekesnő mind hangját, mind alakítását, sőt, egész kisugárzását tekintve eszményi Georgia, ami talán nem annyira meglepő annak tudatában, hogy az ősbemutatón is ő énekelte a szerepet. Ez azonban természetesen nem kisebbíti produkciója értékét, hiteles, komplex szerepformálása, (a darab felépítéséből adódóan szinte állandó) igen erős színpadi jelenléte megadta a központi nőalaknak azt a rangot, amit a dramaturgia és a zene szánt neki, miközben érzékenyen mutatta meg annak esendőségét is. Hasonlóképpen fontos erénynek bizonyult a művész kiváló stílusismerete is, hiszen szólama a zenei anyag sokrétűségéből kifolyólag igen változatos feladatokat rótt rá.

Jelenet az előadásból (fotó: Posztós János / CAFe Budapest)

Az eredeti szereposztásból a Nathant megformáló Keith Browning érkezett még Budapestre. A fiatal énekes ötvözi magában azt a szerep által megkívánt két tulajdonságot, amiből opera-előadók között gyakran hiány mutatkozik: hihetően alakítja a kamaszfiút, miközben jól képzett és sokoldalú hanggal rendelkezik. A szólam legnehezebb részében, a rapjelenetben kimondottan illúziókeltően formálta meg az előítéletek által támasztott korlátok közt vergődő fiatalt, de szépen jelenítette meg azt a folyamatot is, ahogyan a morózus gyerekből anyjának támaszt nyújtó felnőtt válik.

A legjobbakat mondhatjuk el a magyar közreműködőkről is. Meláth Andrea Krystalja csodásan ellentmondásos figura, erős politikus és vágytól izzó szerelmes, akinek rezzenéstelen arca mögül néha mégis kisejlik az elfojtott érzelem miatti szenvedés. Ez a sokszínűség énekében is megjelent, egy-egy hang számtalan kifejezés-árnyalattal telítődött,

nem tudom, mikor hallottam utoljára egy ilyen, relatíve rövid szerepben hasonlóan összetett karakterábrázolást.

Krystal szerepének legemlékezetesebb jelenete a Georgiától való búcsúja lett, a megbékélés látszata, a döntés fájdalma és az önmegerősítés összjátéka tette ezt a részletet a már említett nagy, megrázkódtató pillanatokhoz (szeptember 11., Nathan megjelenése) hasonlóvá, miközben a két nő között kimondatlanul maradó érzésektől és az ebből fakadó, nem csupán fizikai elválásuktól szinte megállt a levegő a teremben.

Szintén nagyon izgalmas karakter lett Little Mama Károlyi Katalin megformálásában. Beteg, zavarodott, őrült figurák alakítása mindig speciális eszköztárat igényel az előadótól, és ezúttal sikerült félelmetesen hatásossá tenni az idős, szellemi leépülésben szenvedő asszonyt. Tartása, apró gesztusai, tekintetének csapongása egy önmagába zárkózó, és ezért rettenetes félelmekkel küzdő embert mutattak meg, akinek szorongásai gyakran agresszióba torkollanak. A szólam igen mély, ráadásul szintén tartalmaz egy raprészletet, ám az énekesnő nem csupán fölényesen felelt meg a feladatnak, hanem képes volt a rövidebb megnyilvánulásokat összefogni, hogy építőkockákként adják ki a töredezett személyiség egységét.

Erdős Attila is telitalálatnak bizonyult Brent Colgate tiszteletes szerepére. A fiatal énekes korábbi remek alakításai miatt különösen nagy öröm, hogy ezúttal ilyen izgalmas figura eléneklésére kapott lehetőséget. Hajlékony, simulékony baritonjával azonnal a mindenkit elvarázsoló szépfiút festette elénk, ám a kezdetben komikus figura a hanghordozás és az arcjáték minimális megváltozásán keresztül kimutatta a foga fehérjét, félelmetesen manipulatív, pszichopátiás vonásait. Igazán örömteli, hogy az énekesek legújabb generációja ilyen finom eszközökkel képes árnyalttá tenni alakítását.

Jelenet az előadásból (fotó: Posztós János / CAFe Budapest)

A kisebb szerepekben feltűnő művészekről is csupa jót mondhatunk. Szinte hihetetlen, hogy a színpadon ritkábban látható vagy nem is mindig kifogástalanul teljesítő művészek is milyen nagyszerűen beilleszkedtek az előadásba – mindenki pont azt a kis pluszt tette hozzá, amit a saját feladata megkívánt. Szappanos Tibor Eugene Hendrix tiszteletesként mintha a regény lapjairól lépett volna elő, Cseh Antal robusztus és vérmes bírója, Gulyás Bence sheriffjének mélabúja, Horn doktornak az operában némiképp a helyzetkomikum áldozatául eső figurája mind-mind színesebbé tették a kisvárosi világot. A lelkészfeleségek szerepében Nagy Zsófia és Kiss Diána is remekül társult az összjátékhoz.

Mások műveinek annyi kiváló előadása után Vajda Gergely most végre saját operáját vezényelte idehaza. Ennek következtében azon kevésbé lepődtünk meg, hogy kiváló karmester is, mintsem azon, hogy kiváló zeneszerző, habár a koncertlátogató közönségnek erről is lehetett fogalma.

Természetesen az a tudatosság, amivel egy komponista kézben tartja művének zenei anyagát a kívánt közölni való és kifejezés érdekében, egy dirigensnél is igen hasznos lehet.

Vezényletével az UMZE Kamaraegyüttes élénk és sodró lendületű muzsikát szólaltatott meg, amely sokoldalúan hatott a hallgatóság érzékeire, és mindvégig plasztikusan egybeolvadt a színpadi történésekkel.

A Georgia Bottoms magyarországi bemutatója után némiképp át kell alakítanunk a kortárs operáról alkotott fogalmainkat. Úgy tűnik, az igényesség és az általános tetszés látszólagos és egyre jobban meghaladott szembenállásán végre sikerült a hazai zenei életben is a korábbinál jelentősebb mértékben túllépni. Ez az eredmény remélhetőleg az alkotói és a befogadói oldal közeledését hozza majd magával, ami termékenyítően hathat a mai kor operáinak létrejöttére és továbbélésére. Ugyanakkor ez a nagyszerű alkotás egyszersmind szembesített is a műfajban rejlő lehetőségekkel, így igen magasra tette a mércét a jövőben látható darabok számára.

Fotók: Posztós János / CAFe Budapest

Hasonló bejegyzések