Wolfgang Amadeus Mozart: Don Giovanni – Az Ecuadori-Magyar Zeneművészeti Alapítvány és az Armel Operafesztivál közös produkciója a Müpa Fesztivál Színhzázában. KONDOR KATA írása a július 6-i előadásról
Óriási várakozás előzte meg Alföldi Róbert Don Giovanni-rendezését az Armel Operafesztiválon: az érdeklődők szinte közelharcot vívtak a jegyekért, hogy aztán a lemaradók még hosszú hónapokon keresztül próbálkozzanak, hátha valahogyan mégis bejuthatnak az előadásra. Mindezek után cseppet sem meglepő, hogy ez a produkció kapta a fesztivál közönségdíját – alighanem eleve ezt látták a legtöbben. No, nem mintha kisebbíteni akarnánk az előadás értékét, különösen ha figyelembe vesszük, milyen jelentős szerepet tölthetett az be az ecuadori kulturális életben (ezért a szervező alapítvány az Armel zsűrijének különdíját kapta, „történelmi jelentőségűnek” nevezve a kezdeményezést). Ugyanakkor az európai szemmel nézve csekélynek mondható operai hagyomány – elsősorban zenei értelemben – kiütközött a produkción, így az kétségbevonhatatlan értékei mellett sem volt képes megugrani az előző napok produkciói által igen magasra tett lécet.
A rendező koncepcióját jelentősen befolyásolták a szereplők adottságai. Nem csupán annyi történt, hogy a két, világosabb bőrű versenyszereplő, a Donna Annát megformáló Katharine Dain és a Don Ottaviót éneklő Mark Van Arsdale a fejlett világ jómódú képviselőjeként álltak szemben egy hangsúlyosan latin-amerikai miliővel (a díszlet- és jelmeztervező Tihanyi Ildi volt), hanem a karakterek is hozzáidomultak a művészekhez. Ennek legfeltűnőbb esete a címszereplőé volt. Alex Rodríguez se nem különösebben vonzó, se nem túl jó énekes, és a kisugárzása is hagy kívánnivalót maga után – valahogyan meg kellett tehát indokolni, miért is kap meg olyan könnyen minden nőt. Alföldi Róbert nem abból a rendezői hagyományból indult ki, amely a darabot a konkrét helytől és időtől megfosztva, pusztán az emberi kapcsolatok szintjén jeleníti meg (bár a jelzésszerű elemekből álló díszlet láttán első pillanatra még ezt is feltételezhettük volna), nála nagyon hangsúlyos módon jelent meg a társadalmi közeg, méghozzá egy erősen hierarchikus társadalomé. Itt a férfiak ki akarják használni a pozíciójukból adódó előnyöket, a nők pedig olyan férjet akarnak fogni, aki a felemelkedést jelentheti számukra. Erre a magas rangú Don Giovanni tökéletesen alkalmasnak tűnik, ahogyan a férfi rendszeresen érezteti is hatalmát és pozícióját, miközben a rendezés hangsúlyossá tette azokat a jeleneteket, amikor álruhában, szolgaként próbál hódítani, de kudarcot vall.
Az eredmény felemás benyomást keltett. Egyfelől a koncepció érdekes, gondolatébresztő, másfelől Mozart zenéjét oly mértékben átjárja a csábítás és a vonzalom, hogy szükségképpen hiányérzetünk támad, ha ez semmilyen formában nem jelenik meg a színpadon. Azt kell mondani, hogy ezen az estén igazából nem Don Giovanni történetét láttuk. Hasonlóan felemás érzést hagyott maga után Elvira alakjának átértelmezése is. Világos, hogy Vanesa Regalado sem hangban, se kiállásban nem felel meg a szerep kívánalmainak, ám remek komika, így a szerepnek a humoros oldala került előtérbe. Ami helyenként valóban üdítően szórakoztató (például ahogyan tettetett terhességével próbálja megfogni hűtlen kedvesét), de akadt jó pár olyan poén is, ami legfeljebb a darabot nem ismerőknek hatott újdonságként. Ugyanakkor megint csak a zenére kell hivatkozni: Elvira szólama helyenként olyan kifinomultságról, érzelmi gazdagságról árulkodik, ami többnek mutatja őt a vígjátékok hoppon maradt asszonyánál, s ezzel az oldalával a produkció adós maradt.
A többi szereplő változó teljesítményt nyújtott; elsősorban a nők billentették pozitív irányba a mérleget. Az est talán legjobb vokális produkciója a versenyszereplő Katharine Dainhoz köthető: még ha nem is volt kifogástalan Donna Anna két nehéz áriája, az énekesnő nagyrészt igényesen szólaltatta meg azokat. Voltak jó pillanatai a Zerlinát éneklő Vanessa Freirének is, még ha adós is maradt a szólam egyes színeivel és finomságaival. A férfiak közül a legjobb a versenyt végül megnyerő Ricardo Panela volt, aki Leporellót formálta meg – eleven színpadi jelenlétével, játékosságával az előadás legjobb pillanatait nyújtotta. Igen gyenge volt viszont a másik versenyszereplő, a tenorista Mark Van Arsdale: az az érzésünk támadhatott, hogy folyamatos küzdelmet folytat az énekléssel. Gyakorlatilag értékelhetetlen volt a Masettót és a Kormányzót éneklő basszbariton (?), Hyalmar Mitrotti produkciója, akinek még a hangok tűrhető megszólaltatása is gondot okozott. Nagy öröm volt viszont a Pannon Filharmonikusok játékát hallgatni Bogányi Tibor impulzív vezényletével. Sokadszorra kell megállapítanunk, hogy ez a kiváló zenekar az ország legjobbjai között foglal helyet.
Mielőtt túl szigorúak lennénk a produkcióval szemben, figyelembe kell vennünk, hogy alighanem sok olyan ember figyelmét fordította az opera felé, akik eddig nem foglalkoztak vele, így nem csak Ecuadorban, de idehaza is betöltött egyfajta népnevelő szerepet. A műfaj alapos ismerői talán hajlamosak megfeledkezni arról, hogy – paradox módon – ez néha áldozatokat követel. Természetesen jó volna, ha csak elsőrangú előadások születnének, de valljuk be, ez jobb körülmények között és kevésbé nemes cél esetén se következik be mindig…