A koloratúra királynője

2013. június 19.

A 100 éve született Gyurkovics Máriára emlékezünk. JÁNOSI ILDIKÓ írása

Hangja a legvirtuózabb, legcsillogóbb koloratúra volt Magyarországon, és a virtuozitás mellett bájos, édes, lágy, gyönyörű lírai szoprán is volt – vélekedett róla Lukács Miklós, az Operaház Kossuth-díjas karnagya.

Gyurkovics Mária

Gyurkovics Mária

Gyurkovics Mária, a magyar operajátszás nagy koloratúrprimadonnája, az Operaház arany korszakának egyik legfényesebb csillaga 1913. június 19-én született Budapesten. A fővárosban töltötte gyermekéveit és itt is végezte iskoláit. Eredetileg nem akart énekesnő lenni, idegenkedett a pályától, és önbizalma sem volt sok, egész pályafutása alatt lámpalázzal küzdött. A primadonnalét sohasem vonzotta, sőt fiatal lány korában boldog családanya szeretett volna lenni. Élete végül is azt igazolta: operaprimadonnaként is lehet példás családi életet élni, jó és gondos édesanyának, kitűnő háziasszonynak lenni.

Még gimnáziumba járt, amikor felfigyeltek szép hangjára. Az igazgató tanácsára édesanyja beíratta a Székesfővárosi Felső Zeneiskolába, ahol Jászó Györgyné lett az énektanára. Kitartó szorgalommal tanult, másfél év alatt három akadémiai osztályt végzett el, és ennek befejezése után a Zeneakadémia opera tanszakára került. Ám ez nem ment olyan egyszerűen, akkoriban a Zeneakadémián 32 pengő volt a felvételi díj. Mária elbizonytalanodott: „Mi lesz, ha ezért a nagy pénzért nem vesznek fel? Inkább vegyünk egy pár fehér cipőt, arra sokkal nagyobb szükségem van!” Édesanyja azonban ragaszkodott a tervéhez, és Mária elment a felvételi vizsgára – természetesen felvették.

Gilda a Rigolettóban

Gilda a Rigolettóban

Hogy az énekesnő miként fedezte fel saját hangját, arról így nyilatkozott Dalos Lászlónak a Muzsika 1963. áprilisi számában: „Egészen kislány voltam még, amikor egyszer feltűnt, hogy Galli-Curci, valamelyik lemezén furcsa, bravúros hangokat énekel: ékítményes kadenciákat, fuvolakísérettel. Megpróbáltam utánozni, hogyan csalhat ki az ember önmagából ilyen különös fajtájú hangokat. Még azt is észrevettem, hogy utánzása közben szokatlan módon mozog a rekeszizmom. Mutattam is édesanyámnak. Azt hiszem, ez volt az első eset, hogy odafigyeltem az emberi hangra. A bravúrra.”

Mivel a sikeres felvételi ellenére sem volt teljesen biztos önmagában, állást vállalt a VIII. kerületi elöljáróságon – titkárnő lett –, és a hivatali munka mellett végezte énektanulmányait, sőt még az operatanszak első évét is. Tanára, dr. Molnár Imre közbenjárásával próbát énekelt az Operaház akkori igazgatójánál, Márkus Lászlónál, és előénekelt a Magyar Operabarátok Egyesülete vezetőségének is. Mindkét alkalommal Gilda áriáját adta elő, nagy sikerrel. Márkus László igazgató biztosította, ha befejezi zeneakadémiai tanulmányait, és megszerzi operaénekesi diplomáját, szerződteti a színházhoz. Az Operabarátok Egyesülete pedig évi 800 pengő ösztöndíjat utalt ki részére azzal a feltétellel, hogy otthagyja a hivatalt, és kizárólag énektanulmányaival foglalkozik. Így Mária felmondta állását, önbizalma is megnőtt, látván, mennyire bíznak benne az operai szakemberek.

1937 áprilisában a Zeneakadémia folyosóján összetalálkozott Márkus Lászlóval, aki váratlanul megkérdezte tőle: tudja-e Gilda szerepét? Mária kissé megdöbbent és hirtelenjében így válaszolt: „Igen, tudom.” „Akkor jó – mondta az igazgató –, mert rövidesen sor kerül rá, hogy az Operaházban elénekelje.”

Ekkor ijedt meg igazán az ifjú énekesnő, mert valójában csak a két áriát tudta. Így aztán éjjel-nappal tanulta a szerepet. Az Operában egy zongorapróba és egy színpadi próba után 1937. május 25-én lépett fel. Az Operabarátok Egyesülete díszelőadás keretében mutatta be ifjú felfedezettjét: Gyurkovics Máriát. Ez egy nappal a zeneakadémiai évzáró vizsga előtt történt, így az operaházi Rigoletto volt Mária igazi vizsgaelőadása. Bemutatkozása Gildaként minden várakozást felülmúló sikerrel járt.

A kritikák lelkes hangon számoltak be az üstökösként feltűnt énekesnő bemutatkozásáról. Tóth Aladár így írt a Pesti Naplóban: „…ez a Gyurkovics Mária olyan vérbeli koloratúratalentum, amilyenre eddig a fiatalabb énekesgenerációban hiába vártunk. Rendkívül finom, hajlékony, tisztán és kellemesen csengő szopránja könnyedén szökik fel a háromvonalas oktávba, a díszített énektechnikának pedig máris fölényes ura. Énekéből azonkívül nem hiányzik valami vonzó báj sem, ami jól illett Gilda szerepéhez.”

Francia királykisasszony a János vitézben

Francia királykisasszony a János vitézben

Mivel a hang csinos külsővel is párosult – szőke fürtök, gyönyörű kék szemek –, a legnagyobb amerikai filmgyár, a Metro Goldwyn-Mayer ötéves hollywoodi szerződést ajánlott neki, ő azonban nem fogadta el az ajánlatot. Szerette szüleit, nem akart tőlük ilyen hosszú időre megválni. Inkább az Operaház három évre szóló szerződése mellett döntött, amely abban az időben igen előnyös volt. Az első évben havi 300, aztán 500, majd 700 pengőt kapott, ami hatalmas gázsinak számított.

Ezután már mint az Operaház tagja, rögtön a szezon elején újra a Rigoletto Gildájaként hódította meg a közönséget. 1937. október 11-én az akkori idők egyik legnagyobb baritonistája, az amerikai Lawrence Tibbett partnernőjeként léphetett színpadra első szerepében az Opera új üdvöskéje. Hatalmas sikere megerősítette a hozzá fűzött reményeket.

A következő évben, 1938. október 6-án még pályakezdőként debütált Gara Máriaként Erkel Hunyadi Lászlójában. Ez a szerep a szívéhez nőtt, mert a lírai, szerelmes lány figuráját alkatilag, valamint a híres Cabalettát magyaros koloratúráival és fuvoladuettel zeneileg is közelállónak érezte magához. Nem is vállalta el az opera másik bravúros szerepét, Szilágyi Erzsébetet, pedig később sokszor kérték rá. Ő azonban ismerte hangi határait, és azzal érvelt, hogy lírai koloratúrként meghaladná erejét a drámai hangnak való szólam. 1952-ben készült egy Erkel-film, amelyben Keleti Márton rendező Gyurkovics Máriát szemelte ki Szilágyi Erzsébet szerepére, pontosabban a La Grange-ária eléneklésére. Hosszas kérlelések után a művésznő kivételesen elvállalta a feladatot, s végül filmre vették közreműködésével a La Grange-áriát – amit se előtte, se utána nem énekelt el soha!

A Lakmé címszerepében

A Lakmé címszerepében

Gyurkovics Mária a bravúrkoloratúra mellett a bel canto egyik legkiválóbb reprezentánsa is volt, s más stílusokban, így Mozart-szerepekben is nagyszerű teljesítményt nyújtott. Operaházi tagsága első évében, 1937. november 25-én nagy sikerrel mutatkozott be A varázsfuvolában az Éj királynőjeként, majd 1938. október 2-án a Szöktetés a szerájból Constanzájaként. A két parádés Mozart-koloratúraszólam után lírai szubrett szerepben, a Don Giovanni Zerlinájaként lépett színpadra és ezt a szerepet több mint két évtizeden át énekelte. „Gyurkovics Mária született Zerlina. Megjelenésben, hangban, stílusban egyformán mintaszerű.” (Balassa Imre, Színház – 1947. ápr. 9.) A Mozart-alakítások a Klemperer nevével fémjelzett időszakhoz is kapcsolódnak, és Klemperer irányította az énekesnő számára ugyancsak fontos szakmai állomást jelentő 1949-es Hoffmann meséi felújítást is. Olympia baba szerepét sem tudta vagy akarta gépiesen csinálni, ezt a figurát is megtöltötte emberséggel, és ettől hangja szívhez szóló lett.

Híres szerepében, Rosinaként  Rossini vígoperájában, A sevillai borbélyban 1939. január 12-én mutatkozott be. „Már ekkor, pályakezdő korában bebizonyította, hogy nemcsak a koloratúraéneklés királynője, hanem kiváló színésznő, szerepeit szívvel-lélekkel megformáló művész is. Fiatalságának teljes pompájával, ezüstcsengésű hangjának szikrázó fényével, remek komikai vénájával ámulatba ejtette közönségét.” (Viola György, Hungaroton CD kísérőfüzete, 2003)

Gyurkovics Mária rövid idő alatt átvette Sándor Erzsi és Szabó Lujza örökét, ő lett a színház versenytárs nélküli koloratúrszopránja. Hangjának árnyalatgazdag melegsége, játékának kifinomult líraisága és virtuóz technikája képessé tették a szerepek zenei és drámai karaktereinek rendkívül összetett és kifejező megformálására.

Nevéhez kapcsolódik Donizetti budapesti reneszánsza. Évtizedek után kifejezetten az ő kedvéért vették elő a Lammermoori Luciát, énekművészi pályájának csúcsát ebben a szerepben érte el. 1948. április 30-án újította fel az Operaház a darabot. Gyurkovics Mária „ebben a szerepében nemcsak káprázatos kadenciákat produkált, nemcsak versenyt énekelt a fuvolával, hanem a Walter Scott-regény tragikus sorsú, romantikus hősnőjét is életre keltette”. (Viola György)

A Lucia nagy sikerű premierjét rövidesen követte a Don Pasquale bemutatója. Norina szerepe nem volt ismeretlen a művésznő számára, mivel 1947. május 15-én a Vígoperában már énekelte. Ez alkalommal vele érett sikerdarabbá ez az opera – „Maleczky pompás Pasqualéja és Gyurkovics rafinériát tettető naivitása ezt az előadást az ötvenes évek egyik legnagyobb sikerévé tette”. A két opera felújításának sikere eldöntötte: Donizetti művei újból helyet kapnak az Operaház műsorrendjében, s ebben oroszlánrésze volt Gyurkovics Máriának.

A sevillai borbély Rosinájaként

A sevillai borbély Rosinájaként

Számos operahősnőt formált meg, az említetteken kívül parádés szerepei közé tartozott Lakmé, Márta, A bűvös vadász Annuskája, Oszkár Az álarcosbálban, a Francia királykisasszony a János vitézben, Sophie A rózsalovagban, az Ory grófja Marianne-ja, Adina a Szerelmi bájitalban, s utolsó szerepeinek egyike, amelyben ragyogó kabinetalakítást nyújtott, s humorát ismét megcsillogtathatta: az Albert Herring Tanítónője.

A színpadi alakok megformálásáról, jellemábrázolásról így nyilatkozott: „A zeneköltők a koloratúrszerepekben a legkülönbözőbb embertípusokat állították színpadra. Sajnos, ezek a díszítések igen gyakran csak bravúrkészségük csillogtatására csábították az énekeseket. Számomra ez a fajta előadásmód mindig idegen volt, arra törekedtem, hogy különösen a kadenciákban fejezzem ki a szerep belső tartalmát, mert más Rosina vidám kacagása, vagy Gilda ábrándos lírája, és más a tragikus sorsú Lucia őrjöngő kadenciája. Hogy ez mennyire sikerült, nem én vagyok hivatott elmondani.”

Ez volt művészi hitvallása, s valóban, varázsos, szép színű hangját mindig a muzsika és a zeneszerzők szolgálatába állította.

Lammermoori Lucia

Lammermoori Lucia

Szabolcsi Bence Kossuth- és Herder-díjas zenetudós is ezért értékelte őt nagyra. „Gyurkovics Mária művészetét a maga teljességében a nagy olasz operák nagy koloratúrszerepeiben volt alkalmam élvezni. A Rigoletto Gildája, a Lammermoori Lucia, A sevillai borbély Rosinája, a Don Pasquale Norinája egész fényében megragyogtatta hangjának virtuóz képességeit, muzikalitását, ábrázoló tehetségét. (…) A koloratúréneklésnek nálunk is, külföldön is az a legfőbb veszélye és kísértése, hogy dekoratív külsőséggé fokozza le a hang érzéki és csillámló ragyogását. Gyurkovics Mária, elmondhatom, ennek a kísértésnek sohasem esett áldozatul, sohasem engedte, hogy a technikai fölény elhomályosítsa nála a művészi igazság és a zenei ábrázolás mélyebb tüzeit, hogy Andersen híres meséjének gépcsalogánya az ő természetes és igaz csalogánya fölébe kerekedjék. És ezzel maradt példája minden előadóművésznek.”

Szerepei közül Gildát szerette a legjobban. Egy rádiónyilatkozatában erről így beszélt: „Elsősorban azért nagyon kedves nekem ez a szerep, azért nőtt a lelkemhez legjobban, mert édesapám Rigolettóhoz hasonló testalkatú volt. Azonkívül a Gilda-ária és a Gilda-szerep volt az, ami életem legnehezebb fordulópontjain sikerrel vezetett keresztül.” Legnagyobb külhoni sikereit is Gildával aratta. 1947. május 24-én Bécsben óriási sikerrel énekelte, ajánlatot is kapott hároméves szerződésre, de nem akart külföldre telepedni. 1954. március 21-én a moszkvai Bolsojban énekelte olaszul Gildát. (Az előadást Kirill Kondrasin vezényelte, a mantuai herceg Szerov, Rigoletto pedig Kiszeljov volt.)

A Don Pasqualéban Melis Györggyel

A Don Pasqualéban Melis Györggyel

Szívesen tanult kollégáktól, rendezőktől, karmesterektől. Amikor például A rózsalovag zenekari próbája folyt Clemens Krauss vezényletével, valamennyi énekes kiabált, beleadott apait-anyait, mutatva, mekkora hangja van, hiszen a straussi hangszerelés nem éppen a leghalkabb. Krauss leállította a próbát, és megkérdezte a Sophie szerepét alakító Máriától: Mondja, kérem, miért énekel olyan hangosan?” „Mert attól félek, hogy nem hallatszik” – hangzott a válasz. „Jegyezze meg kérem, hogy ön a zenekarban mindig a fuvola és sohasem a trombita, és mindig úgy énekeljen, mint a fuvola”. Gyurkovics Mária egy életre megfogadta a tanácsot.

Férjével, Forrai Miklóssal szereptanulás közben

Férjével, Forrai Miklóssal otthonukban, szereptanulás közben

Minden egyes szerepében, minden előadáson a legtökéletesebbet akarta nyújtani, soha nem volt elégedett magával. Ezért fellépései előtt állandóan lámpalázzal küszködött, és ez az évek során nem csökkent – minél magasabbra emelkedett a ranglétrán, annál inkább gyötörte ez estéről estére. Ezt pályatársai tudták és lehetőség szerint segítettek is neki, hogy leküzdhesse.

Rendkívül sokoldalú művész volt, hangverseny-énekesnőként is gyakran fellépett. Kedvelt műsorszáma volt például Mozarttól az Exsultate jubilate. (Oratóriumok: Händel: Messiás és Judás Makkabeus; Haydn: A teremtés és Az évszakok; Orff: Carmina burana; Mozart: Requiem és c-moll mise.) A könnyebb műfaj vizeire is átevezett, szerepelt daljátékokban (János vitéz, Csinom Palkó), s esztrádműsorok sztárjaként szinte naponta fellépett az ország minden zugában – operettdalokat, sőt magyar nótákat is szívesen énekelt.

Schodelné, Blaháné, Déryné óta nem volt ilyen országosan népszerű magyar énekesnő. A XX. században ő volt a „nemzet csalogánya”. Talán ezért is szerette annyira és tartotta példaképének Dérynét és vállalta örömmel a közreműködést a Déryné c. filmben (a címszerepet Tolnay Klári játszotta, Gyurkovics Mária pedig a hangját kölcsönözte Dérynének). Így vallott erről: Filmen is szerepeltem: az Erkel-filmben, a Gábor diákban, a Díszelőadásban. Talán, ami a szívemhez legközelebb volt, a Déryné-film, mert Déryné alakja mindenki példaképe lehetne. Operától a színpadig mindent énekelt, játszott és az első művész volt, aki magyar nyelven szólt magyar szívekhez. A közönségnek is ez a film tetszett talán a legjobban. Erre a filmre kaptam a legtöbb kedves sort, megemlékezést, gratulációt. Nem hittem volna, hogy Dérynét így megszeretik külföldön is.” Ebben a filmben hangzott el először a Dal a módiról című kedves dalocska, Kerekes János és Innocent Vince Ernő szerzeménye. Igazi kiugró sikerszám lett, amit aztán Gyurkovics Mária mindig, mindenhol énekelt, koncertjein ez volt a befejező szám.

Az Albert Herring Tanítónője

Az Albert Herring Tanítónője

Utolsó főszerepe az Operaházban Donizetti Szerelmi bájital című operájának Adinája volt, amelyet ötvenegy éves korában alakított először, 1964. május 15-én. Bár a kritikusok szerint évtizednyi késéssel kapta meg a szerepet, de játékkedve és derűje ezt a nőalakot is emlékezetessé varázsolta. Meggyőzte a közönséget annak a megállapításnak igazáról, hogy a született primadonnáknak nincsen életkoruk.

Gyurkovics Mária, akinek férje Forrai Miklós karnagy, egyetemi tanár volt, nemcsak világhírű operaénekes, hanem – ami igencsak ritkaság ezen a pályán – egyúttal példás háziasszony és két leánygyermekük gondos édesanyja is tudott lenni, aki mindig szívvel-lélekkel dolgozott odahaza is, legalább olyan lelkesedéssel, mint az Operaházban – emlékezett vissza lánya, Forrai Zsuzsa.

A már súlyosan beteg énekesnő 1967. december 25-én lépett fel utoljára, az Erkel Színház Három a kislány-előadásán Tschöll mama szerepében. Eredetileg nem ez volt az ő szerepe, 1951-ben a Városi Színházban Médi jelmezét öltötte magára, s énekelte Schubert népszerű melódiáit.

Betegségéről egy ideig a közönség, de még partnereinek nagy része sem tudott semmit. 1962-ben még a Lammermoori Lucia címszerepében tomboló sikerrel ünnepelték huszonöt éves operaénekesi jubileumát, röviddel azután azonban már nehezére esett minden fellépése. Az öltözőben nem a lámpaláz, a siker öröme, hanem az egyre erősödő fájdalmak csaltak könnyeket a szemébe. Az utolsó időben pedig már csak öt-hat igen erős fájdalomcsillapítóval volt képes színpadra lépni. 1967. december 25-ét követően pedig csendesen visszavonult.

Az utolső fellépés: Bilicsi Tivadarral a Három a kislányban

Az utolsó fellépés: Bilicsi Tivadarral a Három a kislányban

Három évtizeden át volt az Operaház vezető koloratúrszopránja. Vendégszerepelt Európa csaknem valamennyi nagyvárosában. Számos hanglemez-, rádió- és televízió-felvétel őrzi munkássága emlékét. Köztük egy 1955-ös felvételtöredék, amelyen a Rigoletto hallható Gyurkovics Máriával, Svéd Sándorral és a karmester Francesco Molinari-Pradellivel. Művészi munkásságát több díjjal is elismerték: 1950-ben Érdemes Művész, 1951-ben átvehette a Kossuth-díjat, 1954-ben Kiváló Művész lett.

Negyven éve, 1973. október 28-án hosszú betegség után hunyt el, hamvait a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. A síremlékén látható álló egész alakos női szobrot – amely Gilda szerepében ábrázolja – Borsos Miklós szobrászművész készítette.

1991-ben az Operaház posztumusz örökös tagja lett, 2003-ban – lánya, Forrai Zsuzsa kezdeményezésére – a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Budapesti Tanárképző Intézete énekversenyt hirdetett tiszteletére. Néhány napja lépcső viseli nevét Budapest II. kerületében, egykori lakóhelye közelében.

Csodálatos hangjáról a legnagyobb dicséretet talán Lukács Ervin karnagy mondta ezekkel a szavakkal: „Az ő énekében valami olyan melegség, valami olyan emberi hang, amit úgy nevezünk: vox humana, a lélek kivetülése érződött, amit én ebben a hangfajtában sem azelőtt, sem azóta ilyen szépen nem hallottam”. Melis György mondta róla búcsúztatásakor: „Aki Gyurkovics Máriát hallotta, soha nem felejtheti, aki nem hallotta, örökké sajnálhatja!”

Szilágyi Erzsébetként az Erkel-filmben

Szilágyi Erzsébetként az Erkel-filmben

Forrás: Dr. Viola György: Operafejedelmek

Köszönet  Forrai Zsuzsának a cikk megírásához nyújtott segítségéért és a képekért.