A kívülállók diadala

2011. október 24.

A bolygó hollandi – Royal Opera House, Covent Garden, 2011. október 18. KŐRY ÁGNES londoni tudósítása

Senta: Anja Kampe (fotó: Mike Hoban)

Tim Albery 2009 februárjában bemutatott Bolygó hollandi-rendezése több mint két év elteltével visszatért a Royal Opera House szinpadára. Albery lehántja Wagner operájáról a XIX. század romantikáját, és főként az emberi kapcsolatok hiteles ábrázolásával foglalkozik. Megváltozik a dráma vége: Senta nem veti magát a tengerbe, hanem a Hollandi távozása után egyedül marad egy kis modellhajót ölelve. Valószínűleg továbbra is ragaszkodik rögeszmés álmaihoz, de ezt már nem látjuk a színpadon. Mint ahogy a Hollandi hajója sem látható távozása után, tehát nem süllyed el (mivel Senta nem áldozta fel magát a Hollandi megváltásáért).

Albery cselekménye a XX. század második felében (vagy talán a jelenben) játszódik. A Hollandi kívülállóként szeretne csatlakozni a társadalomhoz, Senta unja a fonó monotonságát, és Erik nem hoz kellő változatosságot az unalmas valóságba. Az aggódó apa, Daland szeretne anyagilag biztos házasságot teremteni lánya számára. Mindez napjainkban is előfordulhatna.

A rendezői koncepcióhoz hasonlóan a díszletek is nagyon egyszerűek, vagyis annak tűnnek. Michael Levine egy hajlított fém fal elé helyezi az egész cselekményt, vagyis a tengerpartot, a fonót, a hajót. A díszletváltozások probléma nélkül, símán gördülnek.  Constance Hoffman színes jelmezei a XX. század kisvárosát idézik, habár a Hollandi mindig feketében marad.

Az előadást a kiváló angol karmester, Jeffrey Tate vezényli. Zenei karierjét Solti György segítségével ebben az operaházban kezdte, de tizennyolc évi távollét után csak most hívták vissza. Wagner drámáját a Reginald Goodall-féle, lassan hömpölygő tempóval és minden részletre kiterjedő figyelemmel vezeti. A Hollandi kívülállósága számára feltehetően személyes vonatkozással is bír, egyrészt tizennyolc éves távolléte, másrészt egészsége miatt. A dirigens spina bifidával és púppal született 1943 áprilisában, azóta kínlódik az ebből következő betegségekkel. Zenei tehetsége és érdeklődése ellenére először orvosi egyetemet végzett, és egy ideig szemsebészként dolgozott egy londoni kórházban. Csak ezután tért át a zenei pályára.

A hollandi: Egils Silins (fotó: Mike Hoban)

Tate lebilincselő energiával tartja össze a zenekart, a kórust és a szólistákat. Pedig az előadást szünetek nélkül, egyhuzamban játsszák, október 18-án pontosan két óra harminckét percig tartott.  A Hollandi szerepére Falk Struckmannt hidették, de végül is a lett bassz-bariton, Egils Silins énekelt mindvégig egyenletesen jó hangminőséggel, tiszta kiejtéssel, fenyegető alakítást nyújtva. A dán Stephen Milling (Daland) természetes, szép basszushang tulajdonosa, és színészi adottságai is kiválóak (legalábbis Daland megformálásához). Ám az énekesek közül az olasz-német Anja Kampe viszi a pálmát: hangilag és drámai megformálásban is ideális Senta.

Kórus és zenekar, továbbá valamennyi szólista nagyon jól megállta a helyét. De számomra Jeffrey Tate interpretációja jelentette a legnagyobb örömet. Két óra harminckét perc tartamára – és utána is, hosszú időre szép emlékként.

Fotók: Mike Hoban / Royal Opera House

 


 

The Flying Dutchman/Der fliegende Holländer (18th October 2011, Royal Opera House, Covent Garden)

by Agnes Kory 

Hopefully English conductor Jeffrey Tate’s much welcomed return to the Royal Opera House after an absence of eighteen years will herald more performances by this exceptional artist in the UK. And those lucky enough to hear his performances elsewhere in Europe should cherish the opportunities. Judging by the opening night of the current run of Der Fliegende Holländer, Tate’s take on Wagner continues the Goodallian tradition that is the great Wagnerian Reginald Goodall’s stately tempi with occasional pregnant poses and great care for all details. Performed without any intervals, the performance lasted for two hours and thirty-two minutes which is at least fifteen minutes longer than the norm. But, on this occasion, the insight offered to Wagner’s score also surpassed the norm.

Kórusjelenet (fotó: Mike Hoban)

The return of Tim Albery’s 2009 production to ROH is also welcome: it is an unfussy, unsentimental interpretation of human relationships. Albery’s portrayal of down-to-earth Daland, the outsider Dutchman and the obsessed Senta is wholly credible, even if the ending is seemingly arbitrary: in Albery’s staging Senta does not sacrifice herself by jumping to the ocean; she is just simply left alone with her fantasies.

Falk Struckmann was advertised for the title role and I was greatly looking forward to seeing him. In the event, the Latvian bass-baritone Egils Silins sang the Dutchman with menacing but mesmerising presence, with even tone and excellent diction. Danish bass Stephen Milling (Daland) appears to be blessed with effortless vocal and acting abilities, while German-Italian soprano Anja Kampe seems to be the ultimate Senta: not only does she deliver vocally and dramatically, but she is also very musical. It is not easy for the chorus to keep a tight musical ensemble while climbing onto the stage (or off the boat) – indeed, their first appearance was somewhat shaky – but on the whole the choral numbers were highly satisfying. The ladies of the chorus sounded really graceful in their sewing scene; the Act Three confrontation between the rowdy Norwegian sailors and the Dutchman’s ghostly crew was spellbinding. As, indeed, was the whole evening.

 Photos: Mike Hoban / Royal Opera House

Hasonló bejegyzések