A kíváncsiság jutalma

Áriavizsga a Zeneakadémián, 2015. május 4. KONDOR KATA írása

A téli operavizsgáról írott cikkemben lelkesedésemnek adtam hangot, az elmúlt évek hanyatló színvonala után az operaszakos fiatalok nagyon kellemes csalódást jelentettek. Májusi áriavizsgájukon összességében kevésbé voltak meggyőzők – ehhez a színpadi környezettől megfosztott szituáció pszichikai nyomása is hozzájárulhatott –, ám ezzel együtt sincs köztük olyan, akit kellemetlen lenne hallgatni, többen pedig nagyon ígéretes fejlődésről tettek tanúbizonyságot. Hagyományos kritikát ezzel együtt sem volna ildomos írni az eseményről, hiszen az előadók nem kész művészként, hanem tanulói státuszban léptek a közönség elé. Ez a helyzet magában rejti a fejlődésnek nem csupán a lehetőségét, de a szükségszerűségét is, nem is beszélve arról, milyen nagy változás érhető el ilyenkor akár csak néhány hónap alatt is. Ezért a teljesség igénye nélkül emlékezetes teljesítményekről, örvendetes fejlődést mutató művészekről fogok beszámolni, azzal a nem titkolt céllal, hogy a közönség figyelmét a fiatalokra irányítsam. Mindig érdekes meglátni, hogyan szűri át egy énekes a jól ismert műveket saját, egyedi személyiségén, és tölti meg azt akár soha nem tapasztalt új tartalmakkal.

A Zeneakadémia homlokzata
A Zeneakadémia homlokzata

Az est folyamán a tizenegy fiatal művész (hét szoprán, egy mezzoszoprán és három tenor) egy-egy áriát adott elő, valamint mindenki énekelt legalább egy, általában sokszereplős együttesben. Ezek a koncertszerű körülményeket feszegető kis jelenetek sikerültek a legjobban, amiben nyilván szerepe volt annak is, hogy gyakran könnyebb énekelnivaló jutott bennük az előadóknak, mint saját áriáik esetében; ugyanakkor már a legutóbbi operavizsgán is feltűnt, hogy sok énekesnek jelentősen javul a hangi teljesítménye, ha színészi produkciót is kell nyújtania. Ez a tendencia örvendetes, egyrészt mert a fellépők operaénekesnek készülnek, elsősorban színpadi körülmények között kell majd a maximumot nyújtaniuk, másrészt a stresszhelyzetből adódó technikai fogyatkozások az előadói rutin növekedésével minden bizonnyal csökkenni fognak.

Bár koncert színvonala egészében nem ütötte meg a korábbi operavizsgáét (vagy csak a korábbi évfolyamokhoz képesti pozitív élmény miatt őriztem különösen szép emlékeket az előadásról?), néhány művész örvendetes fejlődéséről feltétlenül meg kell emlékezni. Az operaszakosok teljesítménye nagyon gyorsan változik, nem csupán egy év, de néha már pár hónap elteltével is képesek szinte egészen másként megszólalni: technikájuk finomodik, a hang kiegyenlítettebb lesz, természetesebben szól, színe megszépül. Most két ifjú művész is nagyot lépett előre, és remélhetőleg továbbra is ezen az úton halad majd. Egyikük Czikora László, akinek a magasságai feltűnően sokat javultak, tenorja egységesebb, kerekebb, még ha a könnyedségben lehetne is mit fejlődni. A Nyugat lánya című operából választott áriája nem volt tökéletes, A varázsfuvola-részletben játszott szerepe alapján viszont úgy tűnt, a német zenei világ jobban illik hozzá.

A legnagyobb meglepetést Sárközi Xénia okozta, aki Gounod Rómeó és Júliájából énekelt. Az énekesnőről legutóbb nem írtam, nem győzött meg túlságosan az operavizsgán. Most viszont az egyik legemlékezetesebb produkciót nyújtotta, szép íveket énekelt, hangszíne lágyult, és egész vokális produkciója kidolgozottabb és kontrolláltabb lett. A színlapra pillantva nem tudok nem csodálattal adózni tanárának, Kertesi Ingridnek, akinek másik tanítványáról, Ihring Annáról épp előző cikkemben írtam, milyen komoly fejlődésen ment keresztül. Remélem, a két fiatal művésznő továbbra is egyre szebb énekteljesítménnyel örvendeztet meg minket.

zeneakademia
A Zeneakadémia

A koncert első felének legemlékezetesebb produkcióját Csóka Anitától hallottuk. A Figaro házasságából énekelt áriája során nyugodtan félretehettük a technikai tudással kapcsolatos aggályainkat, és lehetőségünk nyílt magára a kifejezésmódra, a szűkebben értelmezett művészi produkcióra figyelni. Talán meglepőnek tűnhet, hogy ezt nem magától értetődőnek, hanem jelentős előrelépésnek értékelem, ám a tapasztalatok alapján sok fiatal énekest annyira lefoglalja egy ária technikai megvalósítása, hogy nem marad kapacitása tartalommal megtölteni azt (nem egy énekverseny esetében is ezért sikerülnek menthetetlenül unalmasra a hosszabb áriák). Ez a Grófnő-ária azonban több volt iskolai produkciónál, a szép megformálás csak az alapot jelentette, jó és stabil alapot, hogy egyre mélyebb érzelmi töltet épülhessen rá.

A második részben a már méltatott Sárközi Xénia mellett Ruszó Alexandra nyújtott kiemelkedő teljesítményt. Az egyetlen mezzoszoprán Santuzza áriáját adta elő, melyben mind hangja, mind személyisége drámai oldalát is megmutatta. Szépen szóltak a magasságok is, a hang talán még teltebb, színgazdagabb, mint a mélyebb regiszterben, és az átélés hőfoka is figyelemre méltó. A legutóbbi vizsgán remek komikai képességeit megmutató énekesnő bebizonyította, hogy a nagy tragikus szerepek is illenek hozzá.

A három tenorista közül Zuo You nyújtotta a legegyenletesebben magas színvonalú produkciót. A fiatal művész biztos magasságai, jól felépített zenei frázisai és szép legatói alapján joggal igyekszik az olasz repertoárt meghódítani, ehhez még leginkább hangszíne simaságának, fényének kell fejlődnie. A harmadik tenorista, Kristofori Ferenc most kevésbé volt meggyőző, mint legutóbb, de kellemes hangja és rokonszenves színpadi egyénisége miatt remélhetőleg a magasságokkal kapcsolatos nehézségein is felülkerekedik majd. Az alsóbb évesek közül öröm volt újra hallani a Bohémélet-jelenetben a tehetséges, fiatal baritont, Erdős Attilát.

Ezúttal sem írtam mindenkiről, ám a hallgatást nem kell feltétlenül negatív kritikának értékelni: inkább csak azokat emeltem ki, akik valamilyen módon felkeltették a figyelmem, az érdeklődésem. A most meg nem említettek is bizonyára sok meglepetést fognak még okozni. Várjuk mindannyian nyitott szívvel, füllel, előítéletek nélkül!

Fotók: Zeneakadémia