Bella Máté: A tavasz ébredése – a Zeneakadémia október 9-i előadásáról KONDOR KATA írását olvashatják
Ha kortárs operát mutatnak be Magyarországon, legtöbbször szinte automatikusan felsóhajtunk: ezt se látjuk többet az eredetileg betervezett néhány előadáson kívül. Ritkán adódik rá lehetőség, hogy a műveket újra, akár részben vagy egészben megváltozott alkotó- és szereplőgárdával játsszák, noha ez volna az egyetlen mód arra, hogy az új művek ne menjenek teljesen feledésbe. Bella Máté A tavasz ébredése című operáját 2012-ben egy operavizsga keretében mutatták be, most a CAFe Budapest fesztivál teremtett alkalmat rá, hogy újra hallhassuk a darabot.
Bár a bemutatót is Almási-Tóth András rendezte, és így nyilvánvalóan sok a hasonlóság a két produkció között, a szereposztás és a helyszín megváltozása nyomott hagyott az előadáson. A Zeneakadémia Solti Termének színpada jóval kisebb, mint az Operaházé, és a nézők is sokkal közelebb ülnek az előadókhoz. Ezek az adottságok egyfajta kamarajátékot tesznek lehetővé, amelyet a műnek mind témája, mind felépítése erősen indokol. Érezhetően egy térben vagyunk a szereplőkkel, nem vonhatjuk ki magunkat a velük történtek hatása alól, ráadásul ez az összezártság olyan intenzív és a legkisebb részleteiben is kidolgozott színészi játékra is lehetőséget nyújt nekik, amely a nagyszínpadi keretek között egyszerűen elveszne.
A rendező ezúttal is erősen stilizált közegbe helyezte a darabot, a minimalista színpadkép, a letisztult látványvilág lehetőséget nyújt arra, hogy a kisszámú alkalmazott eszköz különösen erőteljes hatást keltsen. Az előadás jelentésszerkezetét néhány közismert, mégis új tartalmakkal gazdagodó szimbólum határozza meg: a fehér és piros szín szembenállása, illetve a kellékként használt, különféle piros gyümölcsök. A szereplők fehér ruhája sorra bemocskolódik, ám ebben nem pusztán az ártatlanság elvesztését vizionálhatjuk, ami a szereplők életkorából következően logikus lenne; maga a gyümölcs egy másfajta bűnbeesést is felidéz, egyszerre válva a személyes és a kollektív létezésre utaló szimbólummá. Emellett a színpadon megjelenő epernek lehet egy további jelképes értelme is, jelentheti a szexuális vágyat, ami nyilvánvalóan a mű cselekményének egyik fő mozgatórugója. Ugyanakkor a rendező egy rendkívül szép és kifejező gesztussal azonosítja a gyümölcsöt Wendla születendő gyermekével, amivel ismét a szakralitás szférájába emeli a történetet, és annak egyéni létre vonatkozó, illetve társadalomkritikai olvasata létfilozófiai érvényességűvé válik.
A Wendlát éneklő Hajnóczy Júlia neve meglepetésként hatott a zömében pályakezdőkből vagy zeneakadémistákból álló szereposztásban. Bár nem gondolnám, hogy a szerep nehézségében vagy a figura összetettségében jelentősen eltérne a férfi főszerepektől, természetesen érdekes megnézni, hogyan formálja meg azt egy tapasztaltabb művész. Az énekesnő – az előnytelen hajviselet és smink ellenére is – hitelesen alakította a kamaszlányt, hangjának természetessége, viselkedésének keresetlen egyszerűsége alkalmassá tette mélyebb dráma hordozására is.
A Menyust megformáló Rab Gyula már a bemutató előadáson is szerepelt, esetében tehát érdemes azt megvizsgálni, mennyit változott produkciója az eltelt három év alatt. Örömmel konstatálhatjuk, hogy a fiatal művész vokális teljesítménye jelentős fejlődésen ment keresztül, hangja szebben, egységesebben, biztosabban szól. Alakításával is képes megmutatni a karakter ellentmondásos voltát, a lázadás mögött álló, álszentséggel harcoló természetet, ám azt a mélyen gyökeredző bizonytalanságot is, ami a tanult panelek semmivé foszlása utáni talajvesztésből fakad.
A Marcit alakító Ódor Botond kiváló figurateremtő képességgel rendelkezik, az énekes szinte hátborzongató erővel tudja elénk tárni egy kamasz vívódásait, és ezzel egyszersmind a nem csupán a felnőtt világból érkező nyomástól szenvedő, de saját identitásában is kételkedő fiút az előadás legérdekesebb alakjává teszi. A kisebb szerepek alakítói is a produkció stabil pontjait jelentik, emlékezetes Thea szerepében Zavaros Eszter, az Ilse és Menyus anyjának kettős szerepét játszó Lusine Sahakyan, valamint a Kulcsár Noémi koreográfiájában (mely szervesen illeszkedett az előadás összképébe) közreműködő hat fiatal táncművész: Farkas Gergő Dávid, Horváth Attila, Kovács Eszter, Lukács Levente, Stupek Míra és Szilvási Anna.
Hasonlóan jókat lehet elmondani az UMZE Kamaraegyüttes tagjaiból és a Zeneakadémia hallgatóiból álló kamarazenekarról, amely Vajda Gergely vezényletével olyan fokú precizitással és igényességgel szólaltatta meg a művet, melynek következtében annak feltárulhatott sokrétegűsége. A kiváló karmestert nagy öröm volt a CAFe Budapest fesztiválon hallható remek kortárs zenei koncertjei mellett újra operában hallani; a zenekar és a színpadi történések közötti összhang és az egész produkció élményszerűsége mind a munkáját dicsérték.
Bár egy előadásnak nem feltétlenül mércéje a népszerűség, és a Solti Terem soraiban bizonyára nagyobb számban volt jelen szakmai közönség, mint laikusok, a siker mégis pozitív következtetéseket enged levonni: súlyos témájával együtt is magával ragadó darab, abból befogadható, de a mű mondanivalóját a maga mélységében feltáró előadás született. Szerencsések vagyunk, hogy részt vehettünk rajta.
Fotók: Felvégi Andrea / CAFe Budapest