Kettészakadt világban

2013. március 25.

Richard Wagner: Parsifal – közvetítés a Metropolitan Operából. KONDOR KATA írása

Jelenet az előadásból

Jelenet az előadásból (fotó: Ken Howard)

Nincs könnyű dolga egy rendezőnek, ha a Parsifalt kívánja színpadra állítani, ahogyan a különösen összetett, nehezen megfejthető darabok esetében lenni szokott. Nem csupán a számos, egymást olykor kiegészítő, máskor kétségbe vonó jelentéssík okozza ezt, hanem a mű sajátos színpadiatlansága is: a nagyon lassú, meditatív történetvezetés inkább irányítja a figyelmet arra, ami belül, mint ami kívül, tehát a színpadon történik. A Metropolitanben François Girard rendező, ezekkel a problémákkal annyira tisztában lévén, hogy a darabot a megrendezhetetlen jelzővel illette, a középutat választotta: nem törekszik arra, hogy teljesen a néző gondolkodására bízza a Parsifal megfejtését, de nem is ad olyan konkrét értelmezést rá, amelynél fennállna a veszély, hogy túlegyszerűsíti a darabot.

Melyek Girard rendezésének a legfőbb elemei? A kanadai művész nagyon erős hangulati elemekkel operál: szemet gyönyörködtető, ám sokszor ezzel együtt is nyomasztó vizuális világot tár elénk. Megragadó a nyitány alatt megjelenő, mozdulatlan embertömeg, amely előrevetíti a későbbiekben központi szerephez jutó fekete-fehér, férfi-nő motívumot. Hasonlóan impozáns a háttérre vetített, gomolygó felhőkkel teli ég és a megnyíló pokol, a színpad egészét betöltő kiszáradt, holdbéli tájat kettéosztó hasadék is. Mégis ijesztő, sötét és kietlen világ ez, amit az előadás pozitív végkicsengése sem töröl el teljesen (egészen döbbenetes a Nagypénteki varázst ennyire sivár környezetben hallani).

Értelmezésében a rendező a darabnak egy lényegi, mégis általában nem középpontba állított motívumából indul ki: a férfi-nő kettősségből.  Lényegi, hiszen ahogy Kundryban a Nő minden lehetséges aspektusa (szerető és anya, csábító és megmentő) megjelenik, a férfiasság kérdése is hangsúlyos a Parsifalban: az önmagát kasztráló Klingsor a magáé helyett Amfortas férfiasságát rabolja el a fallikus szimbólumként értelmezhető dárda képében. Ne feledjük, hogy az eredeti Parsifal-történetben Amfortas sebe az ágyékán van, amely a középkorban az erkölcsi megtévelyedés jelképe, és Girard rendezése is utal arra, hogy a Grál királya nemi betegségben szenved. Lényegében hasonló sorsra jut tehát, mint maga Klingsor, ám míg a varázsló esetében az erőszakos kísérlet nem vezethet tartós gyógyuláshoz, a bűnbánat és a megtisztulás igen.

Katarina Dalaymanm René Pape és Jonas Kaufmann

Katarina Dalaymanm René Pape és Jonas Kaufmann (fotó: Ken Howard)

Ezeken a kérdésekhez Girard annyit tesz hozzá, hogy a Parsifalt a férfi és a női elv szétszakítottságának és újraegyesítésének történeteként meséli el. A férfiprincípiumot képviselő dárda és a nőit jelképező Grál-kehely elválasztásával a világ két részre oszlik: a nyitány alatt a férfiak előre jönnek, a nők hátul maradnak, a férfiak fehér ingre vetkőznek, a nők feketében maradnak, előbbiek a színpad jobb, míg utóbbiak a bal oldalát foglalják el, és a kettő között, ugyan kicsi, de a szereplők számára átléphetetlen repedés húzódik. Ezt a kettősséget kezdi feloldani Parsifal megjelenése, aki a férfi oldalon kékesfeketében tűnik fel, míg a hattyút egy fehér ruhás nő hozza be. Szintén ő lesz képes arra, hogy alászálljon a két térfél között feltáruló mélységbe, hogy visszatérve elsőként legyen képes átlépni a mágikus határvonalat. Végül pedig a Grál szertartásában beteljesíti az egyesülést: miközben Kundry tartja a nőiséget képviselő Grált, Parsifal beleérinti a dárda hegyét.

Kundry és Parsifal: Katarina Dalayman és Jonas Kaufmann

Kundry és Parsifal: Katarina Dalayman és Jonas Kaufmann (fotó: Ken Howard)

A kettéosztottságot megjelenítő fekete és fehér színeket hiba volna azonban egyszerűen a bűnhöz és az erényhez rendelni. Hiszen azt láthatjuk, hogy ami fehér, az könnyen bemocskolódik: Amfortas inge sebének vérétől, a viráglányok ruhája és a színen megjelenő ágy a Klingsor birodalmát ellepő vértől, míg magának a mágusnak az inge annyira szennyezett, hogy egészen vörös a színe. A rendező elkerüli, hogy túlzottan leegyszerűsítse a darabot, inkább kiemeli a benne rejlő kettősséget: Parsifalnak meg kell ismernie a bűnt, előbb a hattyú megölésében, majd Kundry csókjában (illetve ennek az előadásnak az esetében már a viráglányok kacérkodásában is, ahol a fiú, nagy zavarban ugyan, de elveszti ingét, lemeztelenedik), hogy képes legyen az ifjúi tudatlanságénál magasabb rendű erény hordozójává válni.

Amfortas: Peter Mattei

Amfortas: Peter Mattei (fotó: Ken Howard)

Parsifal ebben az előadásban szó szerint a pokolba száll alá: a két világrész közötti vörösen izzó hasadékon keresztül jut el Klingsor országába. A felnőtté válás egyik fontos lépéseként megismerkedik a szexualitással a vér és erotika uralta birodalomban. A viráglányok érzéki táncot lejtenek egy-egy dárdával, mikor pedig Parsifalnak szétnyílik az inge, ő maga is, vágyat kiváltó lényként, része lesz a játékuknak. A teljesen egyforma nők arctalansága azonban egyfajta személytelen, önmagáért való testiséget képvisel, a padlót borító vér pedig szexuális tisztátalanságot jelenít meg. Kundry az, aki a maga teljességében tudja a nőiességet megmutatni a számára, így történhet meg, hogy mikor Parsifal hosszú vándorútja után öregen visszatérve betölti tisztségét a Grál-szertartásban, egy másfajta egyesülés mégis csak létrejön köztük.

Gurnemanz: René Pape

Gurnemanz: René Pape (fotó: Ken Howard)

A produkció a legnagyobb feladatot a címszerep alakítójára rója, Jonas Kaufmann pedig tökéletesen megfelel ennek. Hangja nem csupán arra alkalmas, hogy szépen és érzékenyen szólaltassa meg Parsifalt, hanem képes annak egész fejlődéstörténetét megmutatni, kezdve az első felvonás könnyed, fiatalos hangzásától a felismerés drámáján keresztül a fáradt és megöregedett ember elerőtlenedéséig. Alakítása komplex képet ad az egyéniségében is az egész emberiség útját bejáró hősről. Csak egyetlen példát kiragadva: különösen emlékezetes, ahogy az első felvonásban visszafogottságában is hitelesen jeleníti meg Parsifal értetlenségét, az egész figura valamilyen a helyzet magasztosságától idegen esetlenséget kap, civilként viselkedik egy olyan rendszerben, ahol mindenkinek megvan a maga helye.

Parsifal (Jonas Kaufmann) és a viráglányok

Parsifal (Jonas Kaufmann) és a viráglányok (fotó: Ken Howard)

Az előadás másik, legnagyobb lelki utat bejáró szereplője Kundry, akit Katarina Dalayman keltett életre. Produkciójáról hasonlókat lehet elmondani, mint Kaufmannéról: képes a szerepet a maga összetettségében megjeleníteni. Kundry talán még több változáson megy keresztül, mint Parsifal, ráadásul a személyisége kevésbé koherens, vagy legalábbis kevésbé követ egy lineáris fejlődést: a vad asszony, a bűnbánó nő, a harmóniát sugárzó anya, a csábító szerető váltja egymást alakjában. Emellett az énekesnő magabiztosan győzi az embert próbáló szólamot, hangja minden regiszterben egyaránt szépen szól.

Amfortast Peter Mattei énekelte, akit alapvetően nem a Wagner-szerepeiről ismerünk (habár Wolframot a Tannhäuserből már énekelte). Nem lehet azonban panasz rá, hangja kellő erővel rendelkezik, és bár a stílusa nem teljesen a Wagner-énekesektől megszokott, kellően intelligensen és kifejezően formálja meg szólamát. Alakításában pedig ugyancsak drámai erő van, az ő Amfortasa tényleg szenved, és emberfeletti módon próbál úrrá lenni rajta.

René Pape már csak életkora miatt sem tekinthető tipikus Gurnemanznak. Így alakításában sem elsősorban a bölcs öreg jelenik meg, hanem inkább az egyszerű ember, aki kívül áll a nagyok tettein, de tanúja annak. Ám ezzel is hozzáteszi a maga részét az egészhez, így történik az egész este egyik legnagyszerűbb jelenetben, a harmadik felvonásban, Parsifal, Kundry és Gurnemanz hármasában, ahol mindhárom művész teljesítménye legjavát nyújtja, és a helyszín megváltozása nélkül képesek egészen más miliőt és hangulatot teremteni, mint amilyen pár pillanattal korábban volt.

Klingsort Jevgenyij Nyikityin alakította, nagyon szuggesztíven, sőt, helyenként ijesztően. Világos, hasító (ám sosem kellemetlen) hangja remekül illik a fanatikus mágus alakjához. A kisebb szerepek alakítói közül – habár sajnos név nélkül – ki kell emelni még, hogy az egyik viráglánynak nagyon szép hangja volt.

Jelenet az előadásból

Jelenet az előadásból (fotó: Ken Howard)

A Metropolitan Opera Zenekarát és Kórusát Daniele Gatti vezényelte. A karmester a Wagner-darab avatott tolmácsolója, így nem meglepő, hogy az együttesek remekül szóltak a keze alatt, a zene teljes színgazdagságában bontakozott ki. Különösen emlékezetes a nyitány komoly ünnepélyessége, a Grál-jelenetek éterisége vagy Klingsor birodalmának érzékletes megjelenítése.

Talán nem meglepő, hogy az előadás vitákat váltott ki, ahogyan az a nem teljesen megnyugtató világú Parsifal-rendezések esetében lenni szokott. Egyfelől érthető, hogy a simogatóan gyönyörű Wagner-zenével összefüggésben az emberek valamilyen felemelő befejezést várnak, ugyanakkor maga a darab az, ami nem hagyja az embert teljesen megnyugodni. Ki mondhatja el magáról, hogy teljesen érti a Parsifalt? Amíg a kis bizonytalanságok, kérdések ott motoszkálnak bennünk, talán érdemes újra és újra leszállni a mélységbe, hiszen bizonyos célokhoz csak hosszas bolyongás útján lehet eljutni.

Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera

Hasonló bejegyzések