Miklósa Erika és David D’Or koncertje a Dohány utcai zsinagógában. FÜLÖP KÁROLY írása
„Szédítő magasság, rémisztő mélység…” Ugye emlékszünk az Égig érő fű artistát játszó gyermekeinek szállóigévé vált szavaira? Nos, a két fellépő művész hihetetlen hangi adottságait, bravúrjait jellemezhetjük velük, miközben a műsorszámok összeállítása épphogy nem halálugrás: semmi kockázat, a nézők kedvenceiből merített válogatás a tuti siker biztos receptje. Az már más kérdés, hogy a szakrális miliő mennyire tűri meg az operaház gyilkos fantomját, a félvilági Violetta szabad életről szóló vallomását, Orpheusz alvilági bolyongását vagy éppen a ledér, combvillantós kánkán fergeteges zenéjét. Mindenesetre elhangzottak, s a siker sem maradt el.
A Zsidó Nyári Fesztivál keretében került sor augusztus 31-én este Miklósa Erika és David D’Or koncertjére a Dohány utcai zsinagógában. A házigazda, dr. Frölich Róbert főrabbi égi adományként ajánlotta a közönség figyelmébe a két nemzetközileg ismert énekművész hangversenyét. A fesztivál programfüzetében ezt olvashatjuk: „Találkozásuk David D’Orral, Izrael – sokak szerint – mennyei hangon éneklő sztárjával, minden tekintetben páratlan, különleges zenei élményt ígér. Erika számára a könnyű műfajok jelentenek kirándulást, David számára a klasszikus zene világa jelent felüdülést, így kettőjük szintézise igazi örömzenélés lesz.”
Nos, a különleges zenei élményt valóban megkapta a zsinagóga közönsége, de a kétség kívül jó szándékú célkitűzést több szempontból sem sikerült megvalósítani, igazából nem is értem miért. Először is az örömzenélés, a két énekes művészetének szintézise eleve nem jöhetett létre, hiszen a műsor az előre elkészített és kiosztott program szerint két, jól elkülönülő részre oszlott. Az első részben Miklósa Erika szerepelt önállóan, a másodikban David D’Or rövid koncertjére került sor. Közösen csak a koncert végén, a ráadásban énekeltek együtt, noha a műsorszámok lehetővé tették volna a váltakozó és az együttes fellépést is a hangverseny folyamán.
Nem írom alá azt sem, hogy Miklósa Erika számára kirándulást jelentenek a könnyű műfajok: híres operaszerepei mellett gyakran lép fel operettekben, musicalben, sőt DVD- és lemezfelvételei is készültek ezekben a műfajokban, legyen elég most csak az operettszínházi Bajadérra, a West Side Storyra vagy az egykor Zámbó Jimmyvel közösen énekelt duettjére, a Time to say goodbye-ra emlékeztetni – lásd még később. És sajnos David D’Ornak a komolyabb műfajok, a klasszikus zene és az opera világába történő kirándulásáról sem beszélhetünk a koncert alapján az egyetlen Kalaf-áriától eltekintve.
Miklósa Erika koncertrészében két zenekari szám (A sevillai borbély és az Orpheusz az alvilágban nyitánya) hangzott el az Operaház Failoni Zenekarának előadásában, Kovács László vezényletével, továbbá a művésznő sikerszámai: Norina kavatinája a Don Pasqualéból és a Dinorah Árnyéktánca. Újdonságként Violetta nagyáriáját hallhattuk a Traviatából – kíváncsian várom, ez vajon repertoárbővítést előlegez-e meg. A bravúrszámokat a Miklósa Erikától megszokott színvonalon és igényességgel hallhattuk, a közönség lelkes ovációjától kísérve. Programja végén az énekesnő egy portugál fadót (Há uma música do povo) és egy argentin tangót (Yo Soy María) adott elő, előbbit remek stílusérzékkel, utóbbit nagy igyekezettel, de a tüzességéhez mérten kevésbé átütő hangerővel. A latinos temperamentumú muzsikáról a Quartett Escualo: Ács Péter, Deli Zsolt, Kerek István és Mayer Albert gondoskodott.
A szünet után David D’Or következett. Az izraeli vendégművész már nem először vendége a Zsidó nyári Fesztiválnak, ennek megfelelő várakozással és szeretettel fogadta a közönség. A honlapja szerint négy oktávnyi hangerjedelemmel bíró, valóban különleges hangi adottságokkal bíró énekes igazi showman: tudja, hogyan kell magát sármmal, programválasztással, jó szöveggel belopni a publikum szívébe. Ennek megfelelően biztosra megy: abszolút sikerszámokat választ; világslágereket, ismert musicaldalokat, a közönség szinte eksztatikus tapsát kivívó Hava Naghilával pedig műsorának hangulata a tetőfokára hág. Egyetlen szám, a Turandot Kalaf-áriája vezetne át a komoly műfajba, de ezt nem tekinthetjük mérvadónak, hiszen már ezt is slágerré silányították a médiában, s a különböző tehetségkutató megaműsorokban felfedezett, kiégett háziasszonyok is repertoárukon tartják. D’Or elénekli a számot, s nem is hangi kvalitásaival van probléma, inkább az interpretáció mikéntje miatt érzem távolinak tőle az opera műfaját.
Programja eleve eklektikus, kissé koncepciótlan is: arra épül, hogy makacsul alátámassza a honlapon feltüntetett négy oktávot. Az énekes tehát dalol kontratenortól baritonig minden hangfajban, megszólaltat férfi és női szólamokat, sőt duettet is egyedül. Műsorának erőssége a zsidó dallamok, a klezmer elemekkel tarkított számok érzelemgazdag tolmácsolása. David D’Or könnyedén vált a különböző stílusok között, hangszíne dalról dalra bámulatosan változik, mindig a legszebb tónust megtalálva az adott szám megszólaltatásához. A mennyei hang csodája mégis elmarad: túl sokféle, már-már hihetetlen, amit csinál, s bizonyos pontokon érthetetlen is. Az Óz Dorothyjának dalát még csak megbocsátjuk férfihangon, a Macskák Grizabellájának Memoryját már kevésbé. Ez utóbbi aztán el is maradt. Az Albinoni-adagio zenekari számként nagyobb hatást keltene, s a műsorszerkezetbe is jobban illett volna, hiszen Miklósa Erika is megpihent egy Orpheusz-nyitány erejéig.
Tanácstalanul állok azonban Az operaház fantomjának duettje előtt: rendkívül zavaró, ha a női és férfi szólamot is egy embertől halljuk, különösképp, mert ellene dolgozik a szövegnek, ráadásul épp a közelben tartózkodik egy dekoratív, szintén különleges hangi adottságokkal rendelkező operaénekesnő, akiért ez a duett szinte kiált. Ebben a számban valóban létrejöhetett volna a korábban már emlegetett szintézis.
Természetesen nem lehetett tovább halogatni, hogy az est két főszereplője együtt is pódiumra lépjen: ez a két ráadásszámban végül teljesült. Gershwin Bölcsődala (Summertime) furcsán hatott duettként, és hát így legyen ötösöm a lottón, mint ahogy kitaláltam, mi lesz a zárószám: Time to say goodbye – természetesen. A két hang valóban lélegzetelállító szépségben zengett együtt az ég felé, de ez kicsit kevés és túl későn volt ahhoz, hogy a különleges zenei élmény igazi varázslattá érjen.
Az est tehát olykor valóban szédítő magasságokat ostromolt művészi teljesítmény és hangulat szempontjából, de a valódi mélység elveszett a show-jelleg miatt. Könnyed nyári szórakozásnak azonban remek és színvonalas volt, s olykor már ez is elég.
Fotók: miklosaerika.com, illetve daviddor.com