A jövő zenéje

2013. július 12.

A Zeneakadémia operavizsgája a Magyar Állami Operaházban, 2013. június 30. KONDOR KATA írása

Imai Ayane és Murvai Dénes

Orpheusz az alvilágban: Imai Ayane és Murvai Dénes (fotó: Felvégi Andrea)

Ismét a Magyar Állami Operaház szolgált helyszínül a Zeneakadémia operaszakosainak év végi vizsgaelőadásához. Június utolsó vasárnapján négy másod- és négy elsőéves növendék adhatott számot tudásáról, idén is tanáruk, Almási-Tóth András rendezéseiben. Természetesen a végzősöknek jutottak a nagyobb feladatok, általában ők énekelték a főbb szerepeket, gyakran több darabban is, de helyenként az ifjabbaknak is nyílt lehetőség, hogy jobban megmutathassák képességeiket.

A helyszín mellett még egy, már hagyománnyá váló tényezője volt a vizsgának: a növendékek ezúttal is egy kimondottan az ő számukra készült kortárs darabot adtak elő. Bár közismert a magyarországi kortárs operajátszás mostoha helyzete, mégis üdvözölnünk kell a kezdeményezést, egyfelől mert ezeknek a daraboknak az előadása, népszerűsítése csak jól képzett előadóművészek közreműködésével lehetséges, másrészt hasznosnak tartom arra nevelni a fiatalokat, hogy ne csak homályos múltba nézésre, hanem a saját világukkal konstruktív módon való foglalkozásra is képesek legyenek. És természetesen nem tekinthetünk el a harmadik, leginkább praktikus októl: a világ szerencsésebb részein igenis játszanak kortárs operákat, és nem tudhatjuk, melyik fiatal énekest fogja oda vetni a sors, ahol szüksége lesz az ezzel a zenei világgal kapcsolatos tapasztalataira.

A három darabot, illetve részletet egy laza tematikai kapcsolat fűzte össze: mindhárom valamilyen formában művészekkel, művészléttel foglalkozik. Alapvetően jó ötlet, hogy a fiataloknak reflektálniuk kelljen saját leendő pályájukra, ám a kérdésben az előadások túlságosan nem mélyültek el: inkább csak a közeg ismerősségét és az ebből fakadó összekacsintós poénokat kínálta a témaválasztás.

La Violetta: Gheorghita Orsolya és Gaál Csaba

La Violetta: Gheorghita Orsolya és Gaál Csaba (fotó: Felvégi Andrea)

A műsor első felében Solti Árpád La Violetta című darabja hangzott el. A mű Molnár Ferenc Az ibolya című drámája alapján, a rendező, Almási-Tóth András librettójára készült, amely jó alapanyagnak bizonyult: a sziporkázóan szellemes szöveg, a remekül felépített jelenetek kínálták magukat a megzenésítésre. A fiatal zeneszerző élt is ezekkel a lehetőségekkel, és hasonlóan ötletes és színes muzsikát alkotott. Emlékezetesek voltak az egyes stílusokat vagy akár zeneszerzőket felidéző megoldások (a darabbeli színházigazgatónál megjelenő valamennyi énekesnő egy-egy zenei stílust kapott), a hangszerelés sokszínűsége vagy az egyes kulcsmondatokat visszhangszerűen ismétlő kórus is. Az egyetlen probléma azonban szintén az eredeti szöveg zsenialitásából eredt: a Molnár-mű olyan sűrűn kínált változatos szellemességeket, hogy az ember egyetlen sort sem akart elmulasztani, ám az énekelt szólam sajátosságai és a néha vastagra sikerült hangszerelés nem mindig engedték értenünk a szöveget.

Ami a végzős énekeseket illeti, meg kell vallanom, a vizsga előtt némi aggodalmat éreztem. Hogyan érdemes megközelíteni a produkciójukat: engedékenyebben, mint még tanulmányaikat folytató fiatalokét, akikre nyilvánvalóan pályájuk megkezdésével együtt is rengeteg tanulás vár még, vagy éppen arról van szó, hogy a vizsga – szó szerint is – felteszi őket az Operaház színpadjára, ahol mostantól ugyanaz a kritikai megközelítés illeti őket, mint bárki mást? Szerencsére a most végzettek mindegyike mutatott olyan képességeket, amely operaszínpadra érdemesíti őket, valamint a korábbi vizsgaelőadásokhoz képest a fejlődés jeleit is mutatták.

Orpheusz: Yoshida Makiko, Imai Ayane és Balga Gabriella

Orpheusz: Yoshida Makiko, Imai Ayane és Balga Gabriella (fotó: Felvégi Andrea)

A legnagyobb meglepetést a két bariton, Gaál Csaba és Murvai Dénes okozta. Korábban egyikük hangjától sem voltam elragadtatva, ám még a féléves vizsgájukhoz képest is nagy előrelépést tettek. Murvai Dénes szebb hang birtokosa, ám alakításában némi elfogódottság volt érezhető, míg Gaál Csabának inkább az utóbbi erőssége, de a hangja is sokat fejlődött, levetette bizonyos kellemetlen mellékzöngéit és merevségét. Az énekesnő-jelöltektől megszabadulni kívánó igazgató szerepében színészileg is sokoldalúan tudott megmutatkozni.

A meghallgatásra érkező énekesnők egy-egy határozott vonással megrajzolt karakterszerepet kaptak. A legnagyobb feladat a két végzős növendéknek jutott: így Vörös Szilviának, aki valószínűleg az összes fellépő közül a legértékesebb hanganyaggal rendelkezik. Ez még nem is volna olyan meglepő azoknak, akik figyelemmel követték eddigi pályafutását, az azonban számomra újdonságot jelenthetett, hogy az énekesnő milyen remek komikai képességekkel rendelkezik. A főszereplőt játszó Balga Gabriella pedig mind hangi, mind színészi szempontból képességeinek egész tárházát tudta bemutatni. Ilonka alakjában a lírai és a komikus elemeknek is nagy szerep jut, és a fiatal énekesnő mindezen zsánerekben otthonosan mozgott.

Orpheusz az alvilágban: Gaál Csaba

Orpheusz az alvilágban: Gaál Csaba (fotó: Felvégi Andrea)

A szünet után az Orpheusz-mítosz két, összekapcsolt feldolgozása hangzott el. A Gluck-féle változatnak az operavizsgában elfoglalt helye talányosnak bizonyult, annyira különvált benne a zenei és a színészi teljesítmény, hogy erre sem pedagógiai, sem művészeti, sem egyéb magyarázatot nem sikerült találni. Adva volt a két főszereplő, a két mezzoszoprán a kettéosztott Orpheusz megszemélyesítőjeként, és amíg az énekelnivaló többsége az övék volt, a többiek – néhány kisebb énekes szerep előadójától eltekintve – leginkább néma szereplőkként voltak jelen, akik egy ironikus-groteszk kórházi hátteret játszottak el a szerelmes költő – az álombeli és a valós – szenvedéseihez (aki egy orvosi váróban aggódott felesége állapotáért). Ennél többet nem is nagyon lehet elmondani az előadásról, csak annyit, hogy ha az volt a rendező célja, hogy sokáig hallgathassuk Vörös Szilvia szép hangját, illetve Balga Gabriella bravúros koloratúráit, akkor célt ért.

A másik Orpheusz, az Offenbach-mű előadása páratlanul szellemesre sikeredett, és mint ilyen, elnyerte a közönség tetszését is. Mégis úgy éreztem – még ha ezzel valószínűleg kisebbségben is voltam –, hogy a rengeteg humoros elem és egymásra halmozott ötlet nem állt össze egységes koncepcióvá, így egy idő után kicsit fárasztó lett, hogy mindig történik még valami váratlan, anélkül, hogy bármi köze lenne az előzőekhez. Emellett kérdéseket vet fel, hogy szerencsés-e, ha a fiatal énekesek szereplési lehetőségeiben ennyire erőteljesen van jelen egyféle előadói stílus, hiszen az az ironizáló-abszurdba hajló megközelítés, ami legerőteljesebben ezt az Orpheusz az alvilágban-előadást jellemezte, kisebb-nagyobb (általában nagyobb) mértékben jellemző volt a másik két produkcióra, sőt, ugyanezen énekesek féléves vizsgájára is.

Orpheusz az alvilágban: Yoshida Makiko, Gheorghita Orsolya, T. Gippert Béla, Vincze Klára, Balga Gabriella és Vörös Szilvia

Orpheusz az alvilágban: Yoshida Makiko, Gheorghita Orsolya, T. Gippert Béla, Vincze Klára, Balga Gabriella és Vörös Szilvia (fotó: Felvégi Andrea)

Az előadás egyetlen vezérfonala a darab egyes fontosabb szereplőinek könnyűzenei stílusokhoz rendelése volt. Így lett Orpheuszból elektromos gitáros énekes (aki tudtommal az együtteseknek a hölgyek körében legnépszerűbb tagja szokott lenni), Styxből Elvis-imitátor, Pluto pedig egy kiégett rockerre emlékeztetett (ha esetleg valamelyik irányzatot nem sikerült tökéletesen felismernem, nézzék el a témában való járatlanságomat). Ezen utóbbiak kettős szerepében Gaál Csaba lenyűgözőt alakított, az első előadás merev igazgatójával éles kontrasztot alkotva sziporkázott a szélsőségesen humoros szerepben. Hangjáról a figura parodisztikus jellege miatt nem lehet sokat elmondani, de az minden kétséget kizár, hogy a fiatal énekes komikus karakterszerepekben már most remekül megállná a helyét.

Itt ejtsünk néhány szót az idén még nem végző énekesekről is. Imai Ayane kapta közülük a legtöbb szerepet, amit technikai felkészültsége érthetővé is tesz. Mindazonáltal az énekesnő hangját nem túl örömteli hallgatni, és – bár ez már sokkal szubjektívebb kérdés – színpadi jelenlétét sem lehet kimondottan kellemesnek nevezni. A szerepei rövidsége miatt óvatosan nyilatkoznék Gheorghita Orsolyáról, de szép hangja alapján bizakodva várhatjuk tőle a folytatást. Yoshida Makiko is tisztességgel elénekelte a maga részét, ám alakítása egésze különösebben volt nem emlékezetes. Vincze Klára hangja ellenben negatív benyomást hagyott maga után, majd meglátjuk, jövőre mi lesz belőle.

La Violetta: Gaál Csaba, Vörös Szilvia

La Violetta: Gaál Csaba, Vörös Szilvia (fotó: Felvégi Andrea)

Vendégként T. Gippert Béla ugyan nem világraszóló hanggal, de lelkesen, a csoportba beállva, és nagy játékkedvvel vett részt a produkciókban. A Concerto Budapest zenekart az első darabban Kocsár Balázs, a másik kettőben Sándor Szabolcs vezényelte, mindketten nagyon figyeltek a fiatal énekesekre, és hozzájárultak a különböző korú és stílusú művek élményszerű megszólalásához.

Egy vizsgaelőadás kapcsán óhatatlanul felmerül az utánpótlás kérdése, hiszen manapság többen kételkednek benne, lesznek-e jó énekesek a jövőben. Ezen a délelőttön meggyőződhettünk róla, hogy nem kell félni, a fiatalok ígéretesek, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ők már nem ugyanannak az előadói ideálnak a képviselői, mint a néhány évtizeddel ezelőtti nagyságok. El kell fogadni, hogy minden művészeti ág változik, és nem volna szerencsés, ha ezek az énekesek régebbi korok elvárásainak akarnának megfelelni. Aki szereti az operát, az nyitott a változásokra, és nem régi énekesek klónjait szeretné viszontlátni, hanem kíváncsi, hogy az újabb művészek a maguk személyiségével, képességeivel miként tudják még gazdagítani ezt a csodálatosan sokrétű műfajt.

Fotók: Felvégi Andrea / Zeneakadémia

Hasonló bejegyzések