A jéghercegnő visszatér

A Makropulosz-ügy a Brnói Janáček-fesztiválon, 2012. november 23. BÓKA GÁBOR kritikája

Némajátékkal kezdődik a Staatstheater Nürnberg Makropulosz-ügy előadása: a függöny felgördültekor egy másik függönyt pillantunk meg a színpad hátuljában, ahonnan a nyitány alatt időről időre különböző ruhákba öltözve ugyanaz a színésznő érkezik meg virágcsokorral a kezében. Segítői vetkőztetik, öltöztetik, ő pedig rohan vissza a világot jelentő deszkákra, hogy eljátssza következő nagy alakítását.

Az eseménysorozat negyedszeri lezajlása közben már morgolódik a darabot ismerő néző: csak ennyire futotta ezúttal az ötletparádéiról ismert Robert Carsen rendezőnek? Színház a színházban: ismerünk-e ennél ordasabb közhelyet széles e világon? S nem túl egyértelmű vajon minden nézőnek, hogy mire megy ki a némajáték – nem lesz túl kézenfekvő az I. felvonás krimibe illő titokzatoskodása, Emilia Marty érthetetlen információbősége, hogyha a rendező jó előre lelövi a poént? Méltatlankodásom, mint mindig, most is az elméletet felülíró gyakorlaton bukik meg: lehet akármilyen közhely a színház a színházban, Leoš Janáček operájának mégiscsak elidegeníthetetlen része mind a szöveg elsődleges, mind másodlagos olvasásának szintjén. A Karel Čapek írása nyomán készült librettó főszereplője, E. M. díva: kiemelkedő tehetségéről a darab más szereplői folyamatosan ódákat zengnek, élükön a szintén énekesnői ambíciókkal rendelkező, ám jóval kevesebb tehetséggel megáldott Kristinával. Ám túl ezen, E. M. egész élete szerepek sorozata: három és fél évszázados életét magától értetődően nem tölthette egyazon személyiség bőrében, nem pusztán sejtjeit, de személyazonosságát illetően is újból és újból ki kellett cserélődnie – mintha csak a valódi személyiség létét megkérdőjelező pszichológiai irányzatok valamelyikének kérdésfelvetései visszhangoznának e történet mögött, mely persze reflexszerűen idézi meg bennünk a jó öreg metaforát is a színházról, valamint az egész világról.

Jelenet a II. felvonásból: Zsanna Afanaszjeva, Michael Putsch és Martin Platz
Jelenet a II. felvonásból: Zsanna Afanaszjeva, Michael Putsch és Martin Platz (fotó: Jana Hallová)

A bevezetőt leszámítva az I. felvonás cselekménye a szokásos mederben zajlik, Radu Boruzescu díszlete is az ügyvédi iroda hatalmas irattárát idézi fel. Az igazi lelemény a II. felvonásban következik: a színházi előadás után játszódó jelenet kerete ugyanis Puccini Turandotjának díszlete. A párhuzam kézenfekvő, mégsem tudok róla, hogy sokan éltek volna vele, pláne nem színpadon. Pedig a két darab keletkezési idejének közelsége mellett összekötő kapocs a főszereplő nőalak a férfiakat saját céljaira kihasználó, majd azokat elpusztító volta is, mely Puccini operájában a rejtvények újbóli feladásban, Janáčeknél pedig az elixírért folytatott elvtelenné váló küzdelemben manifesztálódik. Akadnak persze eltérések: Turandot alakját az opera feléig csak mások elmondása alapján ismerjük, s mikor személyesen megjelenik, megnyilvánulásai inkább szobrot, mintsem élő nőalakot idéznek. Emilia Marty jóval behízelgőbb figura, aki nem pusztán az erő nyelvén beszél az általa (érdekből) meghódítani kívánt férfiakkal, de a női eszközök széles skáláját veti be a darabban előforduló férfiak legyőzésére (csábítás, hülyítés, zsarolás, parancs). Ha úgy tetszik, Emilia Marty sokrétűbb alakításra nyújt módot, mint Turandot, akivel azonban a külsőséges hasonlóságok mellett időről időre előbukkanó dühkitörései is összekötik – ezek félreismerhetetlenül a Puccini-féle jéghercegnőt idézik fel. A nürnbergi előadás nagy erénye a rendezés mellett, hogy van olyan főszereplője, aki képes az említett sokrétűséget színpadi valósággá változtatni. Zsanna Afanaszjeva (amellett, hogy fölényesen uralja a buktatóktól terhes, az énekbeszédet olykor bensőséges dallaménekléssel elegyítő, de a csúcspontokon már-már wagneri követelményeket támasztó szólamot) végrehajtja a bravúrt, és az imént elemzett alakítás-irányok mellett még a darab elsődleges síkján, a húszas évek swing-világában forgó színész-énekesnőként is megtévesztően hiteles tud lenni – mintha csak egy korabeli filmből lépett volna elő.

Emilia Marty és Albert Gregor: Zsanna Afanaszjeva és Michael Putsch
Emilia Marty és Albert Gregor: Zsanna Afanaszjeva és Michael Putsch (fotó: Jana Hallová)

Az abszolút főszerep mellett igazságtalanul szorul háttérbe a többi karakter, noha a szereposztás minden pontján értékes és emlékezetes alakításoknak örülhettünk. Martin Platz szerencsétlen Janekje magától értetődően hozza a pipogyaságot; Michael Putsch mint Albert Gregor mind a felgerjedő férfi, mind az értetlenkedő kamasz pillanataiban hiteles. Kristaként figyelemre méltóan változik kis penészvirágból megdicsőült nőalakká Judita Nagyová az opera zárójelenetében. Gustáv Beláček Dr. Kolenatýja és Martin Nyvall Vítekje egyaránt ragyogó karakteralakítások; Kurt Schober karcos baritonja és színpadi személyisége megérezteti, hogy a darab legveszedelmesebb férfi figurájával állunk szemben – nem véletlen, hogy mellette Janek csak olyan tétova fiúcska maradhatott, amilyen. S a gyorsított eljárásban lezavart névsorolvasás végén – micsoda ritka alkalom idehaza! – még a néma szereplőkről is kötelező megemlékeznünk: Emilia bejárónője vagy a színházban sertepertélő mindenes semmivel sem kevésbé élő, emlékezetes karakterek, mint az énekes szereplők – jelenlétük, alakításuk egyszerre dicséri a rendező mindenre kiterjedő igényességét és a német színházkultúra hagyományait.

Marcus Bosch karmester a partitúra minden apró rezzenését híven követő, olykor költői pillanatokat is teremtő s a különleges janáčeki színeket híven közvetítő zenekari játékot varázsolt elő hangszereseiből – a zeneszerző szellemétől átitatott helyszín, az izgalmas és a társulat adottságaihoz alkalmazkodó darabválasztás, a kiváló vendégtársulat és a brnóiak nagyszerű szervezőmunkája mellett még egy ok, hogy legalábbis a fesztivál két hetét illetően nagyon irigyen tekintsünk Budapestről a morva fővárosra.

Fotók: Jana Hallová / Brnói Janáček-fesztivál


Věc Makropoulos – Představení Staatstheater Nürnberg v Brně, Festival Janáček, 23. listopadu 2012.

Divadlo v divadle: to je základ v metafory Roberta Carsena, který jsme mohli vidět na festivalu Janáčeka v Brně, v roce 2012.  Hlavní postava E. M. je zaměřená na ženskost více než v původní textuře Karla Čapka: počas předehry vidíme, že přes čtyřy nebo pětkrát se převleče přes oponu, aby se přípravila na další vystoupení – divák který nezná dílo přijde až později na to, že to neni jen divadelní představení v řadě, ale to je E.M. více než tři sta let neustále přeměny osobnosti ženy. Hra a výkon těchto pramenů vyvolává otázku: má člověk svou vlastní osobnost, nebo nepřetržitě po celý náš život se skrývame? V představení je další velká důmyselnost, že když se hrá v II. dějství  E. M. Puccini Turandota : tak obadva hry vznikli současně a v obouch případech je středobodem představení autonómní ženská postava, která pro svoji prežití zničí všechny muže kolem sebe, takříkajíc ledová královna. Popři silním výkonu společnosti Nürnbergu jako druhou hlavní hodnotou je, že tato ledová královna jak zvukově tak vysoce kvalitním uměleckým předvedením stvárňuje Emilii Marty – Zhanna Afanasjeva.

Překlad: Adrián Eperjessy, Miriama Mikleová