A hely szelleme

Kátya Kabanova a Brnói Janáček-fesztiválon. BÓKA GÁBOR kritikája a 2012. november 25-i előadásról

„Genius loci” – ezzel a mottóval hirdették meg tavaly novemberben a kétévente megrendezésre kerülő nemzetközi Janáček-fesztivált Brnóban (melynek Robert Carsen rendezte Makropulosz-ügy előadásáról múlt heti cikkünkben számoltunk be). Való igaz: noha széles e világon sok zeneszerző-rezidenciát és szülőházat mutogatnak a turistáknak, kevés komponista-életmű kapcsolódik oly szorosan egyetlen városhoz, mint Janáčeké Brnóhoz. S nem pusztán a cseh-morva nyelv és népzene közismert inspiráló voltáról kell itt kötelezően megemlékeznünk, de arról is, hogy Brnóban jószerivel érintetlenül állnak Janáček életének legfontosabb színhelyei: lakóháza (ahol jelen sorok írója hangulatos kamarakoncertet élvezhetett november 24-én délelőtt, melyen négy Pavel Haas-dal előadásának erejéig a veterán bariton, Richard Novák is pódiumra állt, valódi csemegét kínálva a régi nagyok tisztelőinek), valamint a Nemzeti Színház.

xxx
Johanni van Oostrum, Miranda van Kralingen és Michael Baba (fotó: Jana Hallová)

A manapság Mahen Színháznak nevezett épület eredetileg a brünni német társulat(ok) játszóhelye volt a monarchia idejében, a csehek egy másik helyen tartották előadásaikat – így a Jenůfa premierjét is 1904-ben, melyre emléktábla figyelmeztet a mára lebontott épület helyén. A Mahen Színházat Csehszlovákia kikiáltása után vehette birtokába a cseh színjátszás, hogy első évtizedét Janáček-bemutatók sora aranyozza be a Kátya Kabanovától A holtak házáig. A II. világháború után az operatársulat számára külön puritán stílusú épületet emeltek, melyet természetesen Janáček Színháznak kereszteltek – s bár méretei miatt valószínűleg alkalmasabb operajátszásra, mint a Mahen Színház, jómagam mégis izgatottan vártam, hogy ezúttal kivételesen ez utóbbiban hallhassam felcsendülni a Kátya Kabanova dallamait – ott, ahol csaknem száz éve először is felhangzottak azok. Hogy a Janáček-rezidencia után a színházban is érzékelhessem a hely szellemét.

xxx
Jelenet az előadásból (fotó: Jana Hallová)

A hely szelleme kísért a maastrichti Opera Zuid Harry Kupfer rendezte Kátya Kabanova-előadásának színpadi megvalósításában is. No nem olyan szerencsétlen módon, ahogy az a darab legutóbbi bécsi felújításán történt, ahol is a rendező konkrét helyet és időt erőltetett a színpadra, melyek közül egyiknek sem különösebben volt köze a cselekményhez. Nem, Kupfer víziója általános időben és térben játszódik, Hans Schavernoch díszlete pedig csak egyes vonásaival utal a kietlen orosz pusztaságról alkotott nézői sztereotípiáinkra: a lomb nélküli fák, a villany- vagy telefonpózna, mely azonban semmiféle vezetéket nem tart, erős és könnyen felfejthető vizuális jelek – akárcsak a színvilág. Schavernoch színpadán ugyanis minden fekete, legfeljebb sötétszürke: feketék a fák, a pózna, az elszórtan megjelenő biedermeier-ízű bútorok. (Ismerjük a jelenséget, amikor szebb napokat látott darabok hevernek szanaszét a tyúkudvar mellett, a garázs elé kiszórva, vagy jobb esetben a kert végi cseresznyefa alá állítva? A Kátya Kabanova világáért nem kell feltétlenül Oroszországig utaznunk.)

Kátya_Kupfer3
Kátya és Varvara: Johanni van Oostrum és Stefanie Schaefer (fotó: Jana Hallová)

Közhelyes megoldásnak is nevezhetjük, hogy Kátya az egyetlen, aki öltözékének színével ki mer törni az fekete egyhangúságból – csakhogy ez a színszimbolika egyszerűségében mégis rafináltabb, mint amit Willy Decker alkalmazott mára etalonnak számító, de sokat is bírált Traviata-rendezésében. Kátya fokozatosan vetkőzik ki a rá kényszerített szerepből, s csak az előadás végén, áldozattá válásakor áll előttünk tiszta fehérben – korábban a fekete, szürke és fehér színek különböző kombinációit viseli. Finom jelmezterezői megoldás az is (Yan Tax darabértését dicséri), hogy nem Borisz az, aki követni próbálja Kátyát (ő végig megmarad a maga feketeségében), hanem Varvara, aki párjával, Kudrjással karöltve a darab legegészségesebb lelkületű, legszerethetőbb szereplője – ha nem is rendelkezik Kátya lelki nagyságával, de a szenvedés mindennapi emberek számára riasztó tulajdonságaival sem.

Kupfer naturalista túlrészletezettségtől mentesen, de alapvetően realista stílusban rendezte meg a darabot. A színjáték nem vész el a részletekben, csak a legszükségesebb beállításokra szorítkozik; üresjárat, lélektani tisztázatlanság azonban nem fordul elő az egyvégtében játszott másfél óra során. Az előadás stílusából következik, hogy a díszlet és a jelmezegyüttes erős vizuális ingerei mellett a rendezés erényei elsősorban a szokatlanul pontos, sztereotípiáktól mentes és a gyakori félreértelmezésektől megtisztított alakításokban teljesednek ki. A produkció e tekintetben is jelesre vizsgázik.

xxx
Kátya és Borisz: Johanni van Oostrum és Bernhard Berchtold (fotó: Jana Hallová)

Johanni van Oostrum Kátyája nem a megszokott hamvas ifjú szépség, inkább az élet viharaitól megedzett, első fiatalságán már túljutott érett asszony, ily módon Borisz iránti szerelme sem a túl korán férjhez kényszerített fiatal lányban feltörő lángoló érzés, hanem a szeretet nélküli házasságban vergődő, kiégett lélek utolsó kétségbeesett kísérlete a boldogságra. Férje, Tyihon Michael Baba alakításában szerencsére nincs túlpipogyáskodva: anyja iránti túlzott tisztelete a szorosra fogott társadalmi gyeplőből következő szükségszerűség, érzéketlensége pedig a rideg családi környezetből, az őt körülvevő általános férfi viselkedésmintákból és egyéni jellemvonásaiból összeadódó tulajdonság.

xxx
Johanni van Oostrum, Elmar Gilbertsson, Miranda van Kralingen és Michael Baba (fotó: Jana Hallová)

Miranda van Kralingen az arany középúton formálja meg Kabanyihát: egyaránt tartózkodik az alak démonizálásától és komikussá tételétől, ugyanakkor jó érzékkel mutat rá a karakter mindkét irányú jellemvonásaira. Ez a Kabanyiha pontosan olyan, amilyennek Janáček megírta: egy középszerűen rettenetes vidéki öregasszony, akiből hiányzik a formátum, mely adott esetben a bűn nagyságává transzformálódhat (mint a Jenůfa Kostelničkája esetében), ugyanakkor kellő testi-lelki erőszakossággal rendelkezik ahhoz, hogy megnyomorítsa mások életét. Bernhard Berchtold Borisza sem szépségével, sem fiatalságával nem tűnik ki a fekete tömegből – nem is méltó Kátya szerelmére, hiszen nem meri vele megtenni az utolsó, a legfontosabb lépést, ami közös boldogságukhoz vezetne. A Kátya életét meghatározó két férfi közül tehát Boriz is csak egy hajszálnyival jobb, mint Tyihon – ez a hajszál pedig a lírára való fogékonysága, ami azonban Berchtold alakításában szándékosan eltúlzott lágysággal, mondhatni cseppet nyálasan jelentkezik. Igen: a nagy szerelmi jelenet az előadásban kétségtelenül ellenpont marad a rideg környezethez képest, de szó sincs arról, hogy önfeledten átadhatnánk magunkat szépségének. Legalábbis Kátya és Borisz esetében, mert Stefanie Schaefer Varvarájával és Elmar Gilbertsson Kudrjásával más a helyzet: az ő párosuk, mint már utaltunk rá, a darab, s így az előadás világában is a kisszerű, de boldog beteljesülést képviseli – a reális alternatívát a túlzott vágyakhoz, illetve a rideg, de elvileg nem megváltoztathatatlan valósághoz képest.

xxx
Középen: Stefan Veselka (fotó: Jana Hallová)

Az eddig főképp színészi teljesítményük által jellemzett énekesek egytől egyig jó, vokális produkciót nyújtottak – a nem annyira sztárokra, mintsem csapatmunkára építő színházi és zenei megvalósítás ez utóbbi tekintetben is jelesre vizsgázik. Mindehhez magas színvonalon járult hozzá mintegy koprodukciós partnerként a Brnói Nemzeti Színház Zenekara Stefan Veselka vezényletével – hazai közreműködőként további tanúbizonyságot téve a hely szellemének fontossága mellett.

Fotók: Jana Hallová / Brnói Janáček-fesztivál


ťa Kabanová – Maastrichtská Opera Zuid, představení na festivalu Janáčeka v Brně, 25. listopadu 2012.

„Genius Loci” – duch místa: to bylo motto v roce 2012 na festivalu Janáčeka v Brně, a jak bylo slyšet i na závěrečném večerním představení, publikum Káti Kabanové cítili výběr titulu  dvojnásobně oprávněně.

Zaprvé proto, že premiéra se uskutečnila v Divadle Mahen kde po první krát odzněli melodie opery a to je i v sobě zvláštní zážitek, na druhé straně protože režírovaním Harryho Kupfera sivý svět odrážel depresívní atmosféru ruského pozadí. Na pódiu Kupfera silné vizuální podněty odrážejí z časti silné podněty a z druhé strany odrážejí symboly (například bezdrátové elektrické stloupy anebo telefónní boudky) přitom samotná režie je zásadne realistické které se hlavne odrážaní ve skvělém hereckém stvárnení. Vynikající je Johanna van Oostrum která již prošla svím mládím, ztvárňující Káťu která se snaží uchopit poslední šanci, tak Miranda van Kralingen která není tak předimenzovaná jako mimo obec žijící venkovských žena s monstrum postavou, ale je dostatečně násilná a nebezpečné tvarovaná aby zničila životy jiných. K dobrým zpěveckým výkonem je spojený i zážitek hrání vlastní kapely divala pod vedením Štefana Veselku.

Překlad: Adrián Eperjessy, Miriama Mikleová