A hattyú halála

Gioachino Rossini Armidája a Metropolitanből Renée Fleminggel – 2010. május 1. CSEPELYI ADRIENN kritikája

Armida: Renée Fleming
Armida: Renée Fleming (fotó: Ken Howard)

Kétszeresen nagy várakozással tekintettem a (legalábbis nekünk, HD-mozizóknak) évadzáró Metropolitan-előadás elé. Egyrészt szerettem volna bizonyítva látni: Lawrence Brownlee tényleg az új generáció legjobb Rossini-énekese, ahogy azt rebesgetik. Másodsorban végre kellemesen akartam csalódni Renée Flemingben, akivel szemben – kövezzen meg a kedves olvasó – mindig is fenntartásokkal viseltettem. Kíváncsi voltam, mit kezd friss Grammy-díjasként a szereppel, de legfőképp arra, hogyan viszonyul majd számomra kissé nehézkesnek tűnő hangja az Armida csipkefinom motívumaihoz.

Nos, meg kell emelnem kalapomat Fleming előtt. Szerep és művész nagy találkozásának voltam szemtanúja szombaton. A sötétség, amit az énekesnő hangjában érzek, valahányszor hallom, végre helyére került, értelmet nyert. Az Armida ugyanis semmi másról nem szól, mint felszín és mélység szembenállásáról: mit be nem vet egy nő azért, hogy a szeretett férfit megszerezze, miközben könnyednek és bájosnak mutatja magát. A főszereplő tragédiája épp az, hogy mire ő is mindent felad szerelméért, és már mindennel elhalmozta választottját, rájön, hogy semmije nincs, amivel hosszú távon boldoggá tehetné és megtarthatná a férfit. Megtörik a hatalma, hívó szavára nem jönnek az addig segítőkész alvilági démonok, ő pedig összeomlik. A klasszikus női sors allegóriája a darab: smink, csinos ruhák, aztán jönnek a sárga csekkek és a cellulitisz, és hopp, elillant a varázs.

Armida és Rinaldo: Renée Fleming és Lawrence Brownlee
Armida és Rinaldo: Renée Fleming és Lawrence Brownlee (fotó: Ken Howard)

Az idősödő Fleming tragédiáját látjuk a színpadon. A díva, a korszakos kedvenc hattyúdalát. Nézzünk szembe a tényekkel: a hamvas bőrűre photoshoppolt színésznő a kamerák előtt önmaga lehet csak – este hétkor megszűnik a retusálás is. Fleming képtelen elfogadni a természet törvényeit, márpedig a botoxinjekció nem épp a legjobb tanácsadó egy énekes-színésznő számára. A valaha volt bájos arc ma már inkább kórkép lehetne, a homlok mozdulatlan, az arcizmok bénák, így minden, de minden, amit el akar velünk hitetni a színpadon, tripla erőfeszítésébe kerül a művésznőnek.

Armida és Rinaldo: Renée Fleming és Lawrence Brownlee
Armida és Rinaldo: Renée Fleming és Lawrence Brownlee (fotó: Ken Howard)

Flemingnek tehát megtört a hatalma, ezt nyilván ő is érzi valahol mélyen. Csakhogy éppen ettől lesz ennyire jó Armida. Minden mozzanata maga a valóság: egy kétségbeesett nő szembenéz önmagával, megméretik és könnyűnek találtatik. Nem, nem írom, hogy megöregedett, azt sem, hogy elveszítette a hangját, de emberfeletti küzdelem lehet fenntartani a több mint egy évtizeddel ezelőtti, bravúros D’amore al dolce imperók illúzióját. Minden megvan, minden a helyén, de az egész szürkébb és fakóbb, nincs csillogás – mint az utolsó felvonásbéli jelmezváltásnál: ugyanaz a ruha, csak lehervadtak róla a színek és a virágok. De Fleming küzd, és ez a küzdés az, ami igazán naggyá teszi a szememben. A fiatal, zsenge Brownlee mellett átlényegül szerelmes tinivé, hogy aztán visszazuhanjon önmagába, a megalázott, bosszúszomjas boszorkány szerepébe, amelyet az élet írt számára.

Armida: Renée Fleming
Armida: Renée Fleming (fotó: Ken Howard)

A szünetben meglep: a műsorvezető-énekesnő, Deborah Voigt behízelgő kérdésére (csak úgy szórja a szikrát a szemük egymásra) elmondja, hogy nem tartja magát tökéletes belcanto-énekesnőnek, hisz ha az volna, nemcsak „felmondaná a leckét”, de improvizálna is, amire ő képtelen. Igaz, ami igaz, a fiatal Callas hangjának mozgékonyságát még fénykorában sem közelítette meg az övé Armida bravúráriájában, de Fleming becsületére szóljon, hogy végletekig kiművelte a szerepét mind hangilag, mind színészileg. Épp ezért (bár a darab Rossini legunalmasabb operáinak egyike, egy dramaturgiai nulla) élveztem az előadást. Persze én alapvetően szeretem az operát mint műfajt, és nem duzzogni járok a nézőtérre.

Kobie van Rensburg (Ubaldo), Lawrence Brownlee (Rinaldo) és Barry Banks (Carlo)
Kobie van Rensburg (Ubaldo), Lawrence Brownlee (Rinaldo) és Barry Banks (Carlo) (fotó: Ken Howard)

Lawrence Brownlee hozza a várt színvonalat, Rinaldónk, mint egy kis molylepke, megszédül a nagy Armida fényében, miközben hibátlanul teljesíti énekesi kötelezettségeit, a lehető legpompásabb Rossini-hangon. Magasított cipője (amely nélkül mindenkinél kisebb volna) ellenére is képes elbűvölni és megbabonázni minden jóérzésű nőt, ráadásul én még alacsony is vagyok, így semmi se akadályozott abban, hogy ismét beleszeressek egy kicsit. (Haha, a szomszédban Kathleen Kim énekli Armidát a Rinaldóban, közöttük nem lenne gond a magassággal…)

Armida: Renée Fleming
Armida: Renée Fleming (fotó: Ken Howard)

A többi tenorok – John Osborne (Goffredo), José Manuel Zapata (Gernando), Barry Banks (Carlo), Kobie van Rensburg (Ubaldo) szerepe eltörpül a főszereplőké mellett, de mindannyian stabil hátteret biztosítottak a produkció számára. Kiemelném Osborne Non soffriro l’offesáját és a harmadik felvonásbéli triót, mindkettő mestermunka volt.

A szó legszorosabb értelmében vett meglepetés azonban Keith Miller volt, akit felismerhetetlenné maszkíroztak Astarotteként, Voigt majdnem szívinfarktust kapott, mikor szembenézett vele a kulisszák mögött. Idén láttam már a Tosca börtönőreként, Zunigaként és mandarinként is, de esküszöm, nem ismertem volna fel. Slusszpoénként megszólalt: nehezen hihető, hogy nincs beleépítve valamiféle torzító a mellkasába, olyan mély beszédhangja van. (Még a műsorvezető sem bírta ki nevetés nélkül, pedig ő aztán találkozhatott már pár basszussal életében.)

Astarotte: Keith Miller
Astarotte: Keith Miller (fotó: Ken Howard)

Riccardo Frizza igazán vehette volna kicsit gyorsabbra a tempót, meglehetősen vontatottan vezényelt – a nyaktörő áriákat viszont nyilvánvalóan könnyebb volt így túlélni (és pontosan hozni).

A maratoni balettért minden elismerésem Graciela Daniele koreográfusnak és a táncosoknak, könnyesre nevettem magam a tütüszoknyás démonokon – miközben ha valaki figyelt, láthatta: elég durva erotikával „fűszerezték” a jelenetet.

Richard Hudson díszletei jóval alulmúlták a Met színvonalát, stilizáltak és kissé infantilisek voltak (a hatalmas fekete pók ritka ízléstelen jószág), egyetlen jó ötletként talán a piros pipacsos őszi rétet, azaz a nyilvánvaló Óz-áthallást tudom értékelni. Ugyanezen tervező jelmezei azonban nagyszerűek voltak, a hidegrázás jött rám a démonok táncánál.

Teele Ude (Ámor), Renée Fleming (Armida) és Lawrence Brownlee (Rinaldo)
Teele Ude (Ámor), Renée Fleming (Armida) és Lawrence Brownlee (Rinaldo) (fotó: Ken Howard)

Ami a rendezést illeti, Fleminggel nem volt túl sok dolga Mary Zimmermann-nak; hagyta is, hadd játssza önmagát. Ámor zabálnivaló megjelenítése azonban telitalálat, én nem is értem, hogyan tud valaki annyit vigyorogni egyvégtében, mint ez a lány. A Harag megtestesítője kifejezetten riasztott. A koncepció nyilvánvalóan a barokk operajátszást idézte, kimerevített képekkel, táblákkal (amit akár modern szemléletnek, brechti elidegenítésnek is értelmezhetünk, nézőpont kérdése), egy fokkal sajnos nehezítve a befogadást. Ez egy amúgy sem csupa móka-kacagás műnél hátrány.

A szezonzáró előadás nem hagyta bennem a felhőtlen szórakozás emlékét, de mindenképpen fontos darabja a Fleming-életműnek. Az már az én személyes problémám, hogy (bár maximálisan elismerem) még mindig nem tudok az énekesnőért őrjöngve lelkesedni. 

Fotók: Ken Howard / Metropolitain Opera