Philip Glass: A fegyencgyarmaton – a Josef Kajetán Tyl Színház előadása az Armel Operafesztiválon, 2012. október 10. KONDOR KATA írása
Philip Glass-opera Szegeden! – kapta fel a fejét a kortárs művek iránt érdeklődők – nem túl nagyszámú – hazai tábora. A plzeňi Josef Kajetán Tyl Színház a Franz Kafka azonos című elbeszélése alapján írott A fegyencgyarmaton előadását hozta az Armel Operafesztiválra. Akik csak az eredeti művet ismerték, durva és elborzasztó darabra számíthattak, hiszen a Kafka-alkotás részletes és érzékletes képet fest elembertelenedésről, kegyetlenségről, fanatizmusról: nagy részét egy halálbüntetést végrehajtó gép bemutatása tölti ki, legodaadóbb hívének szájából. A Glass-mű kevesebb teret enged a naturalizmusnak, hangsúlyosabb lesz a filozófiai jelentésréteg, míg a zene néha egészen lírai módon jeleníti meg antihős-hősét, a gépet működtető Tisztet.
Az előadás egy idősek otthonában kezdődik: már nehezen mozgó hölgyek és urak reggeliznek, miközben egyikük fényképeket mutogatva egy történetbe kezd. A darab tulajdonképpeni cselekménye ebben a visszaemlékezésben játszódik, és az énekes szereplő Látogatót végigkíséri néma, de a történetet figyelő-kommentáló, sőt, abba néha bele is folyó közönsége.
A kivégzés nézése mint motívum már Kafkánál is megjelenik: a Tiszt bizarr lelkesedéssel meséli el, hogy valaha mekkora érdeklődés volt egy-egy, a különleges gépezettel végrehajtott kivégzés iránt: annyian tolongtak, hogy nem is lehetett mindenkinek helyet adni, ő maga két gyermeket vett a karjára, hogy jobban lássanak. Ugyanakkor Viktorie Čermáková rendezése a nézést, a közönség jelenlétét számos egyéb módon is hangsúlyozza: két oldalt lelátók helyezkednek el a színpadon, melyeket az előadásbeli nézők, tehát a kerettörténet idős emberei igénybe is vesznek. Maga a Tiszt első megjelenésekor pávafarkat visel, erős sminkje és későbbi eltúlzottan színes, látványos ruhái is azt sugallják, mintha egy furcsa varieté-előadás szereplője lenne. Színházi keretek között megy tehát végbe a kivégzőgépezet működtetése, amely egyre gyakrabban előkerülő megváltás-asszociációival leginkább a középkori passiójátékokat idézi fel.
A megváltás kérdése Kafkánál még viszonylag rejtetten jelenik meg: A Tiszt elmondja, hogy a tizenkét óráig tartó kivégzés hatodik órájában az elítéltek tekintetében valami változás, megvilágosodás mutatkozik, ami szinte csábítja az ítéletvégrehajtót, hogy hasonlót éljen át, és ő is alávesse magát a gépezetnek. Ez a rész – amelyet az opera zenéje feltűnően ki is emel – mindkét mű végkifejlete szempontjából lényeges szerepet tölt be, ugyanis a Tiszt épp ezt a vágyott megvilágosodást nem képes elérni, hiába cserél helyet az elítélttel.
A kivégzés módja, az elítélt testére – helyesebben: testébe, hiszen a tűk apránként a húsába vésik – írt erkölcsi tanítás az operaelőadásban erős vizuális inger formájában is megjelenik: a háttérre vetítik a vérvörös, cirkalmas betűket (sajnos a felirat csehül van, pedig egy külföldi előadásra igazán elkészíthették volna a darab eredeti nyelvén, angolul is). Egy szöveg, amelynek a befogadása az ember élete árán is szükséges – nem véletlenül érezzük benne a bibliai Ige valamilyen torz mását. Az embernek a legteljesebb mértékben testébe kell zárnia – groteszk módon itt mindez szó szerint történik –, magába kell fogadnia, hordozójává kell válnia, hogy annak üdvözítő igazságában részesülhessen. A Tiszt azt mondja: a hatodik órában az elítélt kezdi kibetűzni az írást a sebein keresztül.
Vallási szertartásnak lehetünk tehát tanúi, amelynek papja, sőt prófétája, az ítéletet végrehajtó Tiszt, aki fanatikus lelkesedéssel hirdeti igazságát, és igyekszik új híveket megnyerni tanainak. Ezt a benyomást erősíti egyik öltözéke is: bő ruhájában, hosszú parókájával a klasszikus prófétaábrázolásokat idézi, de egyben azoknak giccses, parodisztikus mása is: a rikító színek és a hidrogénszőke haj mind hiteltelenítik személyét. Pedig hitből nem szenved hiányt, mikor ráébred, hogy a rítust nem képes fenntartani, mivel a Látogató nem veti be tekintélyét a gépezet ellenségeivel szemben, szabadon bocsátja az elítéltet, az eredetileg kiszemelt áldozatot (a férfi színpadi megjelenése Krisztust juttathatja eszünkbe), és saját magát veti alá helyette a kivégzésnek.
A megváltás azonban elmarad, bár ezzel a jelenettel mind az opera, mind a konkrét előadás egy kissé adósunk marad: a különleges gépezet tönkremenetele a Látogató szavain keresztül kevéssé hatásos, hiszen egy színpadi mű esetében egy történés elmesélése csak nagyon indokolt esetben és nagyon magas szintű kivitelezés mellett lehet csak működőképes. Itt nem így történik, épp a kulcsjelenetben, hiszen a Tiszt halála, a vágyott megvilágosodás elvesztése vezet a mű súlyosan kiábrándító végkövetkeztetéséhez: a halállal nem lehet semmilyen magasabb szintű létformához eljutni, csak a teljes megsemmisülés vár az emberre.
Ezt a – ha úgy tetszik – tanulságot az egész előadáson végigvonuló motívum, a „gödör” teszi nyomatékossá. A Kafka-műben ez az a hely, ahová a kivégzettek holttestét – a megvilágosodás utáni földi maradványaikat – hajítja a gépezet. Čermáková rendezésében a Látogató egy gesztusa a zenekari árokkal azonosítja a gödröt, ahol korábban ő maga idős társaival üldögélt. Később ugyanez lesz a korábbi parancsnok – a Tiszt ideáljának és a gépezet megalkotójának – sírja is, ahova a kerettörténet szereplői, s így áttételesen minden ember visszatér. Az előadás végére az excentrikus Tiszt hitével és megváltáskeresésével szemben csak ez a mindenkit elnyelő gödör marad.
Az egyetlen versenyszerepet, a Tisztet a fiatal cseh bariton, Jiři Hájek énekelte. Alakítását csak a lenyűgöző jelzővel lehet illetni, a figura számos alakváltozását, a merev katonát, a ripacsot, a kegyetlen despotát, a transzba eső prófétát és végül az igazságot kereső embert egyaránt képes megjeleníteni. Nem engedi azonban, hogy ez a gyakori színeváltozás (amelyet a számos extravagáns jelmez is erősít) széttördelje a karaktert, egyetlen, ugyan életidegen, mégis szinte már tiszteletre méltó személlyé fűzi össze a számos szélsőséges megnyilvánulást. Tisztjében ugyanis a borzalmas módszerek iránti elkötelezett hite ellenére – vagy talán éppen azért – van valami csodálatra méltó: a többi szereplő hideg cinizmusával, a Látogató óvatos kívülállásával szemben ő az egyetlen, aki vágyakozik a transzcendencia felé, túl akarja haladni a földi létet, és az egyetlen koherens ember, akinek hite utolsó perceiben még valami magasztos szépséget is kölcsönöz arcának.
A rendezőnő láthatóan komolyan vette, hogy főszereplője egy verseny résztvevője, és igyekezett minden alkalmat megadni neki, hogy minél jobban megmutathassa képességeit. Valószínűleg a nagyszerű előadói produkcióban a kiváló színészvezetésnek is nagy szerepe volt, legalábbis erre enged következtetni, hogy az énekes a verseny egyéb alkalmain nem mutatta a kiugró tehetség jelét (a zárógálán énekelt áriája a Figaro házasságából kimondottan unalmas volt). Ugyanakkor az aktuális feladatot rendkívül magas színvonalon teljesítette, aminél több egy művésztől aligha várható, s egy fiatalemberről lévén szó, ez az ígéretes fejlődés lehetőségét is magában rejti.
A Látogatót Miroslav Kopp énekelte, aki ugyan nem tartozik a fiatalabb generációhoz, ám tisztességgel győzte a tenorszerep támasztotta nehézségeket, mindössze egy-két magas hangja volt kifogásolható. A figurát illetően sokkal közelebb állt hozzá a kissé középszerű, korlátolt és biztonsági játékos ember, mint az, akinek le kell vonnia a Tiszt tetteiből és kudarcából a messzebbre mutató következtetéseket. A néma szerepekben Dominik Peřina, David Steigerwald, Nikola Pažoutová, Eva Rovenská, Andrea Svobodová, Antonín Kaška és Petr Brettschneider remek karakterábrázoló készségükkel járultak hozzá az előadáshoz.
A Josef Kajetán Tyl Színház Kamarazenekarát Petr Kofroň vezényelte. A Glass-mű a szokásostól eltérő feladatot ró a zenészekre, és számos, más előadásoknál a zenei megvalósítás szempontjából fontos kérdés ebben az esetben nehezen értelmezhető. A mű fontos jellemzője, a rituális, szertartászene-jelleg – amely a zeneszerző munkásságát ismerve egyáltalán nem szokatlan tőle – viszont szépen megmutatkozott az előadásban, megerősítette a rendezői koncepciónak a sikertelen áldozatbemutatási kísérletet a középpontba állító törekvéseit.
A fegyencgyarmaton, mind a darab, mind a konkrét előadás, az operaműfajnak épp azt az ágát képviseli, amit a legfájóbban nélkülözünk idehaza: intellektuális igénnyel megírt alkotás, amelynek fő kérdéseit a színrevitel filozófiai mélységű gondolatokkal bontja ki. Kár, hogy csak egy kivételes alkalommal láthattuk.
Fotók: Armel Operaverseny és Fesztivál