A gyűrű varázshatalmában

2017. július 21.

Richard Wagner: A nibelung gyűrűje – a Budapesti Wagner-napok június 15-18-i előadás-sorozatáról KONDOR KATA írt kritikát

Ha június, akkor Wagner-napok – alighanem a zeneszerző legtöbb hazai rajongója számára egyértelmű az asszociáció. És ha Wagner-napok, akkor Ring, tehetjük hozzá; s még ha ez nem is minden évben igaz – jövőre is nélkülözni kényszerülünk majd a monumentális tetralógiát –, A nibelung gyűrűjét akkora érdeklődés övezi, hogy bátran mondhatjuk, a budapesti eseménynek is ez a legfőbb vonzereje. Évről évre persze nehéz újat és újat mondanunk a produkció egészéről, így kritikánkban ezúttal is elsősorban az új vagy különösen érdekes énekesi teljesítményeket emelnénk ki.

A Rajna kincse: Kálnay Zsófia (Flosshilde) és Kálmán Péter (Alberich) (fotó: Réthey-Prikkel Tamás / Müpa)

A 2017-es előadásokra elsősorban Iréne Theorin lenyűgöző teljesítménye miatt fogunk emlékezni. Egészen kivételes erőnlétről, művészi tudásról és erőbeosztásról árulkodik, ha valaki három egymás utáni estén képes elénekelni a három Brünnhildét, ami ugyan nem példa nélkül való a Müpa történetében, ám míg 2010-ben bravúros beugrásnak köszönhettük a rendkívüli helyzetet, idén alaposan átgondolt, tudatos vállalás eredményeként került rá sor.

A kiváló szoprán nagy intelligenciával oldotta meg a feladatot, megtalálván azokat a részleteket, amelyekben anélkül foghatja vissza a hangját, hogy a kifejezés csorbát szenvedne, szép pianókkal és érzékeny lélektani árnyalatokkal ajándékozva meg bennünket.

A Siegfried harmadik felvonásában például kifejezetten szerencsés volt, hogy inkább a lírai megoldásokat részesítette előnyben, hiszen partnerén, a szerepet ezúttal is roppant átgondoltan és részletgazdagon megformáló Christian Franzon már a fáradtság jelei mutatkoztak. Az énekesnő így még Az istenek alkonya zárómonológját is megfelelő hangi kondícióban énekelhette, a Wotanhoz intézett lágy pianók éppolyan borzongatóra sikerültek, mint az utolsó nagy forték.

A walkür: Iréne Theorin (Brünnhilde) és James Rutherford (Wotan) (fotó: Réthey-Prikkel Tamás / Müpa)

Két új Wotant is meghallgathattunk. James Rutherford a Wagner-napok állandó közreműködője, akinek erényeit és hibáit egyaránt megismerhettük már. A Ringben is igen vegyes teljesítményt nyújtott, bár A Rajna kincse hangilag jobban illett hozzá, mégis ebben hagyott nagyobb hiányérzetet maga után: a karakter jellegtelen, mondjuk ki, unalmas lett. A walkürben aztán az énekes már nem győzte olyan könnyen a nagy fortékat, ám a szenvedő, összeomló Wotan mégis közelebb állt hozzá. Itt vált egyértelművé, hogy van elképzelése a szerepről, így összességében érdekesebb alakítást nyújtott. Egyöntetűen pozitív volt azonban Albert Dohmen megítélése, aki

egészen közel áll az eszményi Wotan/Vándorhoz: szépséges, sötét hangja nem csak a dinamikát tekintve rendelkezik kellő erővel, de a főisten méltósága is végig megmutatkozott,

legyen szó akár a Mimével folytatott kis játékokról vagy az előadás leginkább magával ragadó jelenetéről, az Erdával (a szintén nagyszerű Fodor Bernadett-tel) énekelt kettősről.

Siegfried: Christian Franz (Siegfried) és Gerhard Siegel (Mime) (fotó: Réthey-Prikkel Tamás / Müpa)

A Rajna kincsében új magyar közreműködőt is avattunk: Freiát Horti Lilla énekelte. A szerep igen nagy kihívást jelent, hiszen a női szépségnek jóformán az egész produkciót át kell hatnia – nem is nagyon emlékszem, hogy a Wagner-napokon bármelyik – egyébként igen jó – megformálójával is maradéktalanul elégedett lettem volna. A fiatal szoprán azonban közel áll az ideálishoz: bár nem minden magassága tökéletes, érzékenységével, rebbenékenységével nagyon jó benyomást keltett.

A walkürbe is több új művész érkezett. Christopher Ventris igen keresett Wagner-előadó, ennek megfelelően jó stílusérzékkel és kidolgozott szerepfelfogással énekelt.

Kár, hogy magas hangjai elég gyengére sikerültek – ugyanakkor nagy szerencse, hogy Siegmund szólamában nincs belőle olyan sok,

így az igényes énektechnikai megoldások kerültek többségbe. Sebastian Pilgrim kellemes színű, impozáns basszushanggal rendelkezik, még azt is képes megoldani, hogy fiatalsága miatt nem olyan tekintélyt parancsoló, mint azt Hunding esetében elvárnánk. Az ő felfogásában a férfi igen impulzív, aki a személyiség erejének hiányát agresszióval pótolja.

Az istenek alkonya: Pasztircsák Polina (Gutrune) és Rúni Brattaberg (Hagen) (fotó: Réthey-Prikkel Tamás / Müpa)

Az istenek alkonyában jól ismert művészeket hallhattunk új szerepben. Daniel Brenna sajnos csalódást okozott: a fiatal tenor tavaly a Siegfriedben képes volt ügyesen túllendülni a hibáin, idén azonban kellemetlenül szóló, erőltetett hangjai domináltak. Nagy kár, mert az énekes egyébként

igen megnyerő és érdekes színpadi egyéniséggel rendelkezik, akit nézni még így is örömet okozott.

Rúni Brattaberg Hagenja nagyon megosztotta a közönséget: ezt nem annyira kirívó és az esztétikai élményt kismértékben csorbító technikai hibái még nem indokolnák – az általa hagyott hiányérzetben elsősorban nem nagy, telt hangjának zengése, hanem az abban közvetített tartalom hiánya játszott közre. Anna Larssonnak Waltrauteként igen nehéz összehasonlítási alappal kellett szembenéznie, ám visszafogott, de igényes alakítása és érzékeny, sötét mezzoszopránja kedvező benyomást keltett.

Az istenek alkonya: Iréne Theorin (Brünnhilde) és Daniel Brenna (Siegfried) (fotó: Réthey-Prikkel Tamás / Müpa)

Az eltelt évek alatt sokunknak szívéhez nőtt a Müpa Ring-produkciója. Minimalista formavilága kiválóan engedi hatni a zenét, jelentésbeli nyitottsága újszerű és érdekes értelmezéseknek ad teret, vetítései és egyes rendezői megoldásai (például a hangszeres zenészek szereplőként való megjelenítése) egyszerű, de az élményhez hozzájáruló, ötletes válaszokat adtak a Wagner-dramaturgia nehezen kezelhető helyzeteire. Ha nem láthatjuk többet, természetesen hiányozni fog. Ám kíváncsian várjuk, mivel képes még előrukkolni a Budapesti Wagner-napok.

Fotók: Réthey-Prikkel Tamás / Müpa

Hasonló bejegyzések