„A gyűrű így kerek”

Térey János és az operák. Rendhagyó nekrológ – KONDOR KATA írása

Kevés alkotó esetében érezhetünk olyan szerves egységet művészeti ágak között, mint Térey János műveit olvasva: jóformán bármelyik kötetét fölcsapva, sokféle művészeti, így zenei utalást, kapcsolódást, áthallást találhatunk. A kiváló író–költő–drámaíró–műfordító tragikusan korai haláláról megemlékezve vessünk egy pillantást arra, mit jelentett ő az opera műfaja számára.

Elsőként természetesen A Nibelung-lakópark, a Wagner nyomán keletkezett drámatetralógia juthat eszünkbe, melyet a Krétakör társulat színre is állított, illetve filmre vitt. A mű négy része megfeleltethető Az istenek alkonya előjátékának és három felvonásának, ahogyan a szereplők is a zenedráma karaktereinek modern megfelelői – nevük, személyiségük és a köztük lévő viszonyrendszerek is utalnak a monumentális zeneműre. Többről van azonban szó, mintsem a mitológia modern környezetbe helyezéséről (a nem Wagnertől eredeztethető figurák mind a germán hitvilágból kapták nevüket és attribútumaikat), a darab ugyanis érzékenyen és értő módon gondolja tovább az eredeti művet, annak minden rétegére reflektál, a szöveg motívumrendszere felidézi a zenei motívumokat, és azokkal kölcsönhatásba lép. Egyfelől magában a műben is kialakul a Wagnertől vett motívumok (tűz, arany, gyűrű, sárkány, szivárvány, fonal stb.) hálózata, mindegyiknek megvan a maga története Téreynél is; másfelől a motivikus egyezések a felszíni cselekményénél mélyebb kapcsolatot hoznak létre a két mű világa között. Emellett A Nibelung-lakóparkban a zenedrámában jóval kisebb jelentőségű vagy önálló zenei motívummal nem rendelkező elemek is wagneri módra létrehozott motívumhálózatot képeznek – ilyen lesz például a betegség-téma, amely a modern kori világvégét a szerves-szervetlen dimenziója mentén értelmezi át.

Térey János (fotó: Bach Máté / Facebook)

Térey János életművének másik feltűnő operai eleme a több műben is feltűnő szoprán, Delfin alakja. Az énekesnő az Asztalizene című drámában bukkan fel először, ahol lényegében főszereplőnek tekinthető (bár ott jóformán mindenki az, de Delfin több jelentős ponton is megfordítja az események menetét). Az egykor ígéretes pálya elé néző művész épp a számára legkedvesebb, általában idealizált nőalakok megformálása során nem ér el sikert, és miközben izgalmas személyiségéből fakadóan a karakterszerepekben sokkal jelentősebb alakításokat tud nyújtani, magánéletére is hasonló kettősség jellemző. Bár minden férfi a karjaiban köt ki, egyfajta B tervként tekintenek rá, mikor valamiképp megfeneklik a magánéletük. A Protokoll című verses regényben újra találkozunk vele, nem sokkal azután, hogy fiút szült egy rövid, ám számára nagy jelentőségű kapcsolatából, a sebészorvos Donner Kálmántól. A Legkisebb Jégkorszakban aztán már cseperedő fia mellett látjuk őt, amikor elmegy a regény kulcsjelenetéül szolgáló farsangi bálba, és beszámol róla egykori szeretőjének, hogy otthagyta az énekesi pályát, most énekiskolát vezet, és a szintén több Térey-műben feltűnő, felkapott színész-énekesnőt, Binder Líviát is tanította.

A szerzőnek a jelenben/közelmúltban játszódó művei általában igen erős referenciakerettel rendelkeznek, számos, a közemlékezet által is megőrzött esemény jelenik meg bennük. Ennek egyik legfeltűnőbb – és operai – példája a Protokollban megjelenő operabemutató, Haydn A filozófus lelke, avagy Orpheusz és Eurüdiké című darabjának 2009-es előadása, Zsótér Sándor rendezésében. A regényben a főszereplő protokollfőnök, Mátrai Ágoston és kollégája látogat el a premierre, hogy elkísérje a Budapesten vendégeskedő spanyol trónörököst. A regény részletesen ír a színpadképről, a rendezésről, a szereplőkről: „A díszlet fönt a forgószínpadon / A Megyeri híd egyik A-betű- / Alakú tartóoszlopa.” „Amíg alatta folyvást forgolódnak, / Úszik a sebesült Eurüdiké / A görgő testek hátán és hasán, / S míg százszor húsába marnak a kígyók, / Tusázva, egyfolytában énekel: / Haláldalát.” A regény szereplői maguk is értelmezik, kommentálják az előadást: „És ezek micsodák? E rózsaszín / Strandlabdák a Drüaszok homlokára / Ragasztva? Ez a kitakart… agyuk? /” „Az erdő istennői, szenvedélyből, / Labdáznak, lám, a tulajdon agyukkal.” A fejezet megemlékezik a premiert követő szélsőséges nézői reakciókról (és egyben fricskát mutat az operaélet konzervatív ízlésének: „Már jó, hogy nem Ócsai-rendezés” – mondja Mátrai), s miközben egyesek a „modorba züllés” és a „szimpla agyrohasztás” jelzőkkel illetik a produkciót, a főszereplőknek és királyi vendégüknek az igencsak tetszik.

Térey János: A Nibelung-lakópark

Az irodalmi művekben megjelenő operákon túl arra is találhatunk példát, amikor maga a szerző vett részt egy zenemű létrejöttében: Harcos Bálinttal közösen készített librettójából, Tallér Zsófia zenéjére készült Mundruczó Kornél Johanna című operafilmje. A címszereplő egy baleset következtében kerül kórházba, ám a fiatal lányt orvosa maga mellett tartja felépülése után is. Johanna azonban modern megmentőszerepben találja magát, mikor rájön, hogy testének gyógyító ereje van, képes segíteni a betegeken, ha odaadja magát nekik. A Szent Johanna-mondát feldolgozó filmben a naturalizmus és a pátosz keveredik, a téma kegyetlenségével a szöveg és a zene emelkedettsége áll szemben.  A főszereplőt megformáló Tóth Orsi Wierdl Eszter hangján szólalt meg.

A kiragadott, legszembetűnőbb példákon túl, ahogyan már a bevezetőben is esett szó róla, a műveket folyton átjárja a zene. A szereplők zenét hallgatnak, vagy csak véletlenül hallják meg azt, beszélgetnek róla, természetes hivatkozási alapnak tekintik. További, operával kapcsolatos figurák bukkannak fel – kritikus, karmester, díszlettervező –, gyakran nem a legkedvezőbb színben. Az Asztalizene felvonásai zenei tempójelzést követnek, Mozart D-dúr divertimentójának tételeiét – habár a drámában nincs megkötve, hogy épp ennek a műnek kell szólnia, a színpadi utasítás szerint végig hallható valamilyen muzsika, ami a szereplők számára is érzékelhető, de attól függetlenül cselekszenek.

Térey János: Protokoll

A konkrét műveken túl még egy esemény maradhatott emlékezetes az operakedvelők számára, amely Térey Jánosnak a műfaj iránti érdeklődéséről tanúskodott. 2008-ban az Aegon Művészeti Díjat az Asztalizene című drámájával nyerte el, ekkor az Aegon Társdíjat, amelynek nyertesét a díjazott választja ki egy másik művészeti ágból, a szerző Kovalik Balázsnak adta. Teremtés vagy sem című laudációjában így írt a rendező munkásságáról: „A közmondásosan félős, kompromisszum-halmozó kortárs hazai színjátszáshoz Kovaliknak semmi köze sincs. Kovalik értelmesen alázatos és okosan célratörő. Nem alkuszik. Azt játszatja el, ami a szereplő fejében van, s nem föltétlenül a szövegkönyvben rögzített direkt cselekvést vagy mondatot. […]Jó néhány beállítás, éles kép beleég az emlékezetbe. […] A törülközőbe csavart nők az Elektra fürdőjében és Oresztész géppisztolysorozata. Az Anyegin fekete rózsái, a veszélyesen lengő lámpa a pétervári dandy teste fölött. […] A Mozart-maraton pontosan annyi energiát kért a nézőjétől, mint amennyi erőt egy repülőút szív föl két kontinens között; de mit adott cserébe! Egy egész új földrészt. Mindenekelőtt az elemi erejű és a játszók között világos potenciarendszert kiépítő Don Giovannira emlékszem, az egyik leggazdagabb szövetű rendezésre, amelyet valaha láttam.”

Térey János halála nem csupán a magyar irodalmi élet számára veszteség, az ő munkássága is bizonyította, hogy a művészet egy és oszthatatlan.