A fiúk a bányában dolgoznak

2016. augusztus 17.

Billy Elliot az Operaház színpadán – az augusztus 7-i matinéelőadásról FÜLÖP KÁROLY írását olvashatják

John Bailey McAllister és Stohl András (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

John Bailey McAllister és Stohl András (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

A musical műfajával nem először tesz kísérletet az Operaház repertoárjának bővítésére, amivel nem titkoltan újabb közönségréteg becsábítását is célozza az intézmény falai közé. Majd’ huszonöt évvel ezelőtt, 1992-ben az Erkel Színházban Stephen Sondheim Sweeney Toddját játszották Nyakfelmetsző címmel, többek között Miller Lajos, Koós János, Lehoczky Zsuzsa, Sasvári Sándor főszereplésével, s kisebb-nagyobb szerepekben is olyan művészek léptek fel, mint Rátonyi Róbert, Palócz László, Karizs Béla vagy Kishonti Ildikó. A darab – az igényes szereplőválasztás ellenére – hamar lekerült a repertoárról, sajnos hamarabb, minthogy megnézhettem volna. 1998-ban következett az Oliver! – szintén az Erkelben, az Operaház és a Madách Színház közös produkciójaként. Lionel Bart musicaljét Szirtes Tamás rendezte, a koreográfus Seregi László volt. A szereplők között Haumann Pétert, Szerednyei Bélát, Für Anikót, Szinetár Dórát láthattuk, de Psota Irén, Kalmár Magda, Rozsos István, Zenthe Ferenc vagy Békés Itala nevét is megtaláljuk az egykori színlapokon. Legutóbbi próbálkozása a színháznak Bernstein West Side Storyja a tavalyi évadból Mikósa Erika, Nánási Helga, Boncsér Gergely és László Boldizsár főszereplésével, Novák Péter meglehetősen zavaros, sokat markoló rendezésében. Az előadásnak rengeteg középiskolás tapsolhatott az Operakaland program keretében, s a darab a 2016/2017-es évadban is műsoron marad – igaz, éppen e sorok írásakor tudatta az Opera honlapja, hogy a szeptemberi előadások technikai okok miatt elmaradnak.

Az idei évad nyári szenzációja a hatalmas promócióval felvezetett Billy Elliot-produkció közösen a Madách Színház művészeivel, Szirtes Tamás non-replika rendezésében. „A mai világban számomra legfontosabb a megértés, a tolerancia és a szeretet” – vallotta ezt Szirtes az Oliver! egykori műsorfüzetében mintegy két évtizede. Ars poeticája alighanem az évek múlásával is érvényes: ami Oliver történetére igaz volt, az Billy Elliotéra fokozottan az. Hiszen Billy élete a megszokottal, a rögzült konvenciókkal szembeni küzdelem, a szabadságvágy és az álmok megvalósításának példázata, ugyanakkor maga a történet szól megtört életekről, elveszett illúziókról, a lehúzó környezetben fel-feltámadó indulatokról. Jól adagolt humorral, nem erőszakoltan szóba kerül a másság témája, az elfogadás és a közösség széthúzásnak, összetartásának kérdése. „A fiúk a bányában dolgoznak” – idézhetnénk a klasszikus bohózat szállóigéjét; azaz, aki igazi férfi, az kemény munkát vállal, nem holmi táncos karrierre vágyik! Ebből az alaphelyzetből indul a történet, a helyszín egy bányászváros, ahol az ember életlehetőségei meglehetősen beszűkültek. A férfiak csak a bányában kapnak munkát, az apák fiaikat bokszedzésre járatják, a kislányok balettórára járnak Mrs. Wilkinsonhoz. Billy egy nap véletlenül a gyűlölt edzés után a táncórán is a teremben marad, s ezzel sorsa örökre megváltozik. Míg Billy önmagával és környezetével vívja küzdelmeit, hogy a Királyi Balettintézet növendéke lehessen, a bányászok sorsa kilátástalanná válik, elkeseredett, hosszan elhúzódó sztrájkba kezdenek…

Vizlendvai Áron (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Vizlendvai Áron (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Billy Elliot történetét egy 2000-ben bemutatott, több kategóriában is Oscar-díjra jelölt filmből ismerhettük meg. A forgatókönyvíró Lee Hallt egy 1935-ben megjelent regény ihlette, ami egy helyi bányászsztrájkot mesél el. A cselekményt saját gyermekkorának idejére, 1984-be helyezte, Észak-Angliába, a nagy bányászsztrájk idejére. A zeneszerző felkérésére ugyanő lett a szövegírója a 2005-ben bemutatott Elton John-musicalnek.

Elton John művének legfőbb ismérve a sokszínűség, a különböző műfajok ügyes ötvözete. A szerző ezúttal nem írt slágert, a darabnak nincs olyan emblematikus védjegy-száma, mint a klasszikus Ének az esőbennek, a Kabarénak, a My Fair Ladynek vagy a modernebbek közül például az Evitának, Az operaház fantomjának vagy éppen a Rómeó és Júliának. Helyette Elton John játszik a különböző műfajok és zenei stílusok váltogatásával, helyenként jól érvényesülő szimbiózisával. Szinte már nyomasztó a végletekig ismételt bányászinduló a szolidaritásról, ami lidércesen idézi korábbi idők mozgalmi dalait. A másik véglet az ősi angol–skót népdal (annak feldolgozása vagy az annak ihletettségéből született énekszám), ami megrendítően szép pillanatát hozza az egész előadásnak. Ezek mellett hallhatunk balettzene-idézetet A hattyúk tavából, érzelmes musical-áriákat, és láthatunk ragyogó revü-show-t.

Szirtes Tamás igényes, minden részletre kiterjedő, elemző rendezői munkája a Billy Elliot esetében is meghozza a sikert, immár sokadszorra. Alighanem az Operaház eddigi legsikeresebb és legigényesebb musical-előadása jött létre Szirtes irányításával. Munkájának középpontjában a címszereplő-válogatás, a megfelelő gyermekhős megtalálása állt; jelenleg hárman alakítják a szerepet. Ugyanakkor a többi gyermekszereplő is hosszas válogatás után kerülhetett színpadra. Szirtes egyformán erősnek mutatkozik a személyes sorsok, karakterek kialakításában és a nagy tablók, látványos revük megalkotásában. Az elsők közül a leginkább varázslatos Billy szárnyalása, igazi színpadi csoda a saját, felnőttkori önmagával előadott tánca. Utóbbiak legemlékezetesebbje a balettóra és a sztrájkoló bányászok indulójának egyszerre, közös jelenetben történő egybejátszása, a Maggie Thatcher-pamflet vagy a Michaelnek, Billy barátjának szekrényéből előbújó ruhatár csiricsáré felvonulása. Emlékezetes marad a néző számára a befejezés utáni finálé humoros – mégis komoly – üzenete: mindenki tütüben táncol – azaz az elfogadás és a megvalósult álmok jelképét öltik magukra a szereplők; végül is a legkeményebb, legdurvább ember lelkében is ott él a vágy a tánc, a művészet vagy bármi iránt, ami a hétköznapok fásultságából, közönyéből kiemeli őt. Így válik a tánc szimbólummá, az egész mű metaforájává. De lehet ez a finálé csupán felhőtlen szórakozás, móka a komor világban, mint ahogy Michael is megfogalmazza a darabban: ha szürke a világ, vigyél bele színeket! Kissé didaktikus, de hatásos a tömegek mozgatása, kiváló a képi ellenpontozás: a zárójelenetben és előtte Billy szárnyal, magasra tör, végtelen távlatok várják, míg a sztrájkot feladó, megtört bányászokat a tárna mélye – a színpadi süllyesztő.

Gallusz Nikolett (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Gallusz Nikolett (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Minden elismerés megilleti a produkció tánckarát és zenekarát, valamint az Operaház Énekkarát és Gyermekkarát, hogy ilyen szériában, nap mint nap – hétvégenként naponta kétszer is – töretlen lelkesedéssel végzi munkáját Köteles Géza karmester, Strausz Kálmán karigazgató, Gupcsó Gyöngyvér, a gyermekkar vezetőjének irányításával és Rujsz Edit balettmester vezetésével Tihanyi Ákos koreográfiájára.

A címszerepben Vizlendvai Áron kedves, szerethető kisfiú, a szerepben helytáll, összességében hitelesen formálja meg Billy figuráját; a fiú sorsát, szenvedéseit, örömeit egyaránt elhisszük neki. Azonban érezhető, hogy a szerep összetevői közül egyik sem igazán sajátja: színészileg átütőbb szerepformálást vártam a címszerep birtokosától, éneke itt-ott hamiskásan szól, amit persze értelmezhetünk az édesanya hiányából fakadó szomorúság elcsukló hangjának is – talán pont attól jó, hogy nem tökéletes. Táncmozdulatai elfogadható szinten imitálják a balettet, látható igyekezet és sok gyakorlás van mögötte, de feltehetően nem a balettnövendékek közül választották ki a szerepre.

Sokkal intenzívebb színpadi jelenlétet tanúsít Michael szerepében Pál Dániel Máté; ő igazi bevállalós mókamester, hús-vér figura jól megírt szerepében. Naná, ő Elton John gyermekkori alteregója: a tükör előtt anyja és nővére ruháit ölti magára, mindennel együtt vállalja önmaga másságát. Billy kérdésére, miszerint apja mit szólna ahhoz, ha meglátná őt a női ruhákban, egyszerűen annyit felel: apám is ezt csinálja! Lám, egy humoros kiszólás a kemény bányászférfiak világában!

S ha azt hinnénk, csak egyetlen ilyen megtévelyedés van a férfias világban, akkor álljon itt egy másik példa: Mrs. Wilkinson balettóráinak zongorakísérője Mr. Braithwaite, aki táncol is a próbákon, s akiről megtudjuk, hogy levelezőn végezte a balettintézetet. Az ennek megfelelő humoros karaktert Ömböli Pál jókedvű átéléssel alakítja.

Jelenet az előadásból (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Jelenet az előadásból (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Az apa szerepében Stohl Andrást láthattuk; a kezdetben durva, elutasító, a környezetének keménységével megfelelni vágyó férfinak később megismerhetjük érzelmes oldalát is: valahol a szíve mélyén mindig is tudta, hogy Billy nem a bányászsorsra való, érezte, hogy finomabb lélek, de fájt neki, hogy az utat nem tudja biztosítani fiának. A történet egy pontján már vállalja érzéseit: mer sírni felesége elvesztése miatt, és mer teljes mellszélességgel kiállni fia mellett – mindenki ellen akár. Stohl remekül játssza a szerepet, a városhoz kötődő érzelmes népdalt megrendítően adja elő, ugyanakkor humorát is megcsillogtatja a Királyi Balettintézet-beli meghallgatáson a vetélytárs sznob édesapjával való beszélgetés során.

A báty, Tony szerepét Fejszés Attila formálta meg, aki talán még durvább figurát jelenít meg, mint Stohl; fiatal, kevésbé belátó, végletesebben elszánt – és talán a testvéri irigység is fűti: ő már eltemette korábbi álmait; fiatalabb korában tiltakozott a bányászsors ellen, aztán mégis kénytelen volt beletörődni a változtathatatlanba. Billy pedig új élet előtt áll, nehéz ezt elfogadnia, pláne öccse mellé állni és támogatni őt. Mégis megteszi, mint ahogy a közösség is megteszi: adakoznak és szurkolnak a kis bányászváros leendő nagy sztárjának. Jól mutatja be Szirtes a közösség pszichológiáját: mindenki büszke egy kicsit, hiszen Billy közülük való, sikere egy kicsit az ő sikerük is egyben.

A nagymamát ezen a délelőttön Hűvösvölgyi Ildikó alakította: az elején mintha még kereste volna a helyét, a hangját a szerepben, de aztán egyre inkább belemelegedett: igazi dráma is jutott neki, meg egy kis bohóckodás is a balettruhában – ott érezte igazán elemében magát, ott volt benne a jól ismert hűvösvölgyis huncutkodás. Persze, hát hogyne a táncban lelné meg ő is a helyét! Hiszen visszaemlékezéséből kiderül, hogy rettenetes, erőszakos és durva férje volt, az emlékét is pokolba kívánja – de azért az nagyon jó volt, amikor néhanapján este együtt táncoltak… Simon Boglárka az anya látomásaiban szép éneklésével szerez megható perceket, a levél-jelenet igazi könnybomba!

Ladinek Judit, Vizlendvai Áron és Ömböli Pál (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Ladinek Judit, Vizlendvai Áron és Ömböli Pál (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Noha Stohl Andrásról, Hűvösvölgyi Ildikóról tudjuk, hogy jól tudnak énekelni, más szereplők is szépen megoldják énekes számaikat – ám az egyetlen igazi musicalhang Gallusz Nikolett színre lépésekor szólalt meg. Az énekes-színésznő a darab egyik legizgalmasabb figuráját, a kiégett tánctanárt kelti életre nagy sikerrel; éneke kiváló és átütő erejű, a tánc és a revü sem idegen tőle, lubickol a látványos, színes jelenetekben. Meggyőzően tartja fásult táncóráit; tudja, hogy egyik lányka sem fog soha táncos karriert befutni, beleértve saját, igencsak félvállról kezelt leányát is. Pedagógusi pályájának egyetlen értelmes mozzanata Billy felfedezése, felkarolása lesz. A kiégett tanárnő szárnyakat kap: mester és tanítványa inspirálják egymást. Miután közös sorsuk szétválik, nyilván visszazuhan a kilátástalan hétköznapok depressziójába. Tanári önértékelése is keserű: mikor Billy elköszön, hogy mindig emlékezni fog rá, határozottan visszautasítja. „Menj, Billy, és felejts el minket mielőbb!” – mondja. „A Királyi Balettintézetnek hosszú időbe telik majd, míg kiveri belőled mindazt, amit én tanítottam neked.” Gallusz Nikolett produkciója az előadás legmegkapóbb, legsokszínűbb alakítása.

A színlap sajnos csak a kisebb szereplők között sorolja fel, de nem mehetünk el Fillár István alakítása mellett. Nem elsősorban a macho és nyers bokszedző megformálásáért lesz emlékezetes, hanem a Margaret Thatchert gúnyoló burleszk-elemekkel is operáló pamflet-betétszámban nyújtott rendkívül szórakoztató mókázásáért, amit a közösség által gyűlölt Vaslady álöltözetében ad elő. Lám, már megint egy férfi női jelmezben!

Bencze Ilona és Vizlendvai Áron (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Bencze Ilona és Vizlendvai Áron (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Szlávik István díszletei remekül megidézik az észak-angliai bányászváros borongós hangulatát, a szürke falak látványa is a sivár kilátástalanságot erősíti. A díszletelemek forgathatósága jól biztosítja a lendületes jelenetváltásokat. Kovács Yvette Alida ruhái szervesen illeszkednek ebbe a világba, ugyanakkor a revü- és egyéb betétjelenetek színpompás jelmeztára változatos, kifejezetten látványos, kifogyhatatlan az ötletekből, és az egyes jeleneteken belül sokszínűségében is egységes.

Bevallom, kezdetben kételkedtem, amikor megláttam, milyen hatalmas szériában, magas előadásszámmal fogja játszani az Operaház a darabot. Ismerjük ugyan a Madách vagy az Operettszínház musical-előadásainak sikerét, mégis kissé bizalmatlan voltam, hogy az Operában működhet-e hasonlóképp. A jó darabválasztás, a rendező több évtizedes tapasztalata, profizmusa és a jól megválasztott szereplők meghozták a sikert, majdnem teltházas nyári előadásokkal. Valóban új közönségréteg is megjelent az Operában, a klasszikus hazai balettművészet legfontosabb intézményében, a Nemzeti Balett otthonában, hogy megnézze Billy Elliot történetét, azaz – ahogy a rendező fogalmazott – a tánc apoteózisát.

A Billy Elliotot látni kell: nem kifejezetten gyermekelőadás, mégis örvendetes, hogy családok nagy számban tekintik meg. Nem idegen a szövegtől a nyelvi durvaság sem, de a rendezés még ezt is képes humorral kezelni, a mai szlengbe – tehát nem a nyolcvanas, hanem a 2000-es évekébe – ágyazva, a mai korra kikacsintva ábrázolni. Ne legyünk szemellenzősek: valóban elhangzik néhány durva szó, de nem ettől kell félteni a gyermekeket, hiszen hallanak ők máshol különbeket is ám (talán még mondanak is). Viszont a mélységes humánum, a tanulságos történet, a látvány színvonala, a zene és a tánc, a megrendítően s egyszerre humorral bemutatott sorsok sokfélesége minden bizonnyal megragad, meghat egyeseket, másokat elgondolkodtat. Az Operaház új musicalje tartalmas színházi estét vagy matinét ígér!

Fotók: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések