A finn-francia Trisztán

Kaija Saariaho: Távoli szerelem – bemutató a New York-i Metropolitan Operában. KONDOR KATA írása a december 10-i HD-közvetítésről

Az év végi rohanásban néhány nyugodt percet szerezhettünk, ha megnéztük a Metropolitan Opera utolsó 2016-os közvetítését. Igazi különlegességet sugároztak, a finn zeneszerzőnő, Kaija Saariaho Távoli szerelem című, 2000-ben bemutatott operáját. Önismétlésnek tűnhet afölött örvendezni, milyen sok külföldi kortárs szerző operáját tekinthettük meg Budapesten/Budapestről az utóbbi időben, ám nem lehet elégszer hangsúlyozni, milyen fontos előrelépés ez a saját kora zenéje iránt amúgy mérsékelt érdeklődést tanúsító hazai kulturális életben. Ráadásul rövid időn belül két finn művet is láthattunk (a másik természetesen az Operaházban októberben bemutatott Rautavaara-mű, A bánya), miközben azt is nagy öröm látni, hogy egy olyan rangos intézmény, mint a Met, is kiveszi részét a nemzetközi művészeti paletta sokszínűsítéséből.

Clémence: Susanna Phillips (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)
Clémence: Susanna Phillips (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

Saariaho darabja középkori témát dolgoz fel: a trubadúrköltészet már a művészeti tematika miatt is kiváló opera-alapanyag lehet – ráadásul a zeneszerző nem csupán ürügyként használja tárgyát, az Amin Maaluf librettójában szereplő Jaufré Rudel-versek kapcsán magát a középkori zenei világot is megidézi, tökéletesen integrálva saját muzsikájába.

Különleges, szinte meditatív zene ez, mely érzékenyen festi az emberi lélek világát;

sőt, jóformán az egész opera azon belül játszódik, a minimális cselekmény is csak a szereplők lelki tartalmainak megnyilatkozását szolgálja, és inkább értelmezhető szimbolikusan (hogyan máshogy, ha a középkorról van szó?), mint bármilyen reális síkon.

A két, egymást csak hírből ismerő szerelmes története a trubadúr Jaufré Rudel legendás életrajzában maradt fönn. A költő csupán hallomás alapján szeretett bele a Tripoliban élő grófnőbe, majd útra kelt, hogy egyszer találkozhasson kedvesével. A hosszú tengeri út során azonban megbetegedett, és már csak a halála előtti utolsó pillanatokban láthatta őt. Az operában egy zarándok közvetít a szerelmesek között, akik a szinte végtelen tenger által elválasztva sóvárognak egymás, és így az örök ideál felé. Ebből természetesen következik, hogy kapcsolatuk nem teljesedhet be, hiszen az ideált legfeljebb pillanatokra lehet elérni, a szereplők is szüntelenül attól félnek: milyennek lát majd a másik, vajon megfelelek-e az elképzeléseinek?

Jaufré Rudel: Eric Owens (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)
Jaufré Rudel: Eric Owens (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

Robert Lepage rendezése – híres Ringjéhez hasonlóan – ezúttal is mutat technofil vonásokat: feltűnően mesterséges fények jelenítik meg a tengert, a fölé kihajló szerelmespár tagjai pedig egy darura emlékeztető hídon állnak, távoli párjukon merengve. A minimáldíszlet (Michael Curry alkotása) azonban ennek ellenére is jól működik, lecsupaszított, de mégis hatásos volta kiválóan illik a külső cselekmény szinte teljes hiányához.

A rendező sem törekszik bármilyen akcióval eseménydúsabbá tenni az operát, hanem vállalja annak szinte megrendezhetetlen voltát, és a – kiválóan játszó – énekesekre helyezi a hangsúlyt.

Ez a megközelítés pedig működőképesnek bizonyul: a zene oly mértékben uralja a színpadot is, hogy nem marad hiányérzetünk, egy percre sem lankad a figyelmünk, élményt nyújtó, komplex előadás zajlik a szemünk előtt.

Clémence grófnőt a magával ragadóan érzékeny Susanna Phillips alakította. Aki látta korábban a Metből szintén az ő főszereplésével közvetített Così fan tutte-előadást, azt nem lepheti meg, hogy az énekesnőről ezúttal is csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni. Mindvégig szépséges hangszínen szólaltatja meg a szólam sokszor szélsőséges magasságait, miközben egész alakítását kivételes átszellemültség hatja át – elhisszük neki, hogy valóban megtestesíti a középkori nőideált, ám figurája mégis emberi marad, kétségeit, szenvedését is át tudjuk élni vele.

A zarándok és Clémence: Tamara Mumford és Susanna Phillips (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)
A zarándok és Clémence: Tamara Mumford és Susanna Phillips (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

Tamara Mumford énekelte a hírvivő zarándokot, akinek nem csupán a dramaturgiai szerepe fontos, de alakja döntő jelentőségű a mű értelmezése szempontjából is: világok között jár át, lehet egyfajta lélekvezető, aki végigkíséri az embert az életén, vagy éppenséggel a halált hozza el neki. Az énekesnő megőrizte a szereplőnek ezt az ambivalenciáját, érdekes és rejtélyes karaktert formált meg. Bár hangja elsősorban a mélyebb regiszterben szólt szépen, második felvonásbeli áriája – melyben a trubadúr szavait tolmácsolja Clémence-nak – az egész előadás fénypontja lett.

Jaufré Rudelt Eric Owens formálta meg. Az énekes hangja ugyan kissé vastag a középkori stílusú díszítésekhez, de más problémát az ő produkciójában sem találhattunk, sötét és telt basszbaritonja ezúttal is élményt nyújtott. Szerepformálása is magával ragadó volt, kellően árnyaltan, ám a középkori környezetbe illeszkedő módon élte meg a szélsőséges érzéseket, alakítása nem fordult át romantikus dagályosságba.

Clémence és Jaufré Rudel: Susanna Phillips és Erci Owens (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)
Clémence és Jaufré Rudel: Susanna Phillips és Erci Owens (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

A Metropolitan Opera Ének- és Zenekarát Susanna Mälkki vezényelte. Bár egy ritkán játszott mű esetében az összehasonlítási alap korlátozott volta nehezíti az előadói teljesítmény megítélését,

hipnotikus erejű, gazdag és nagy távlatokat nyitó muzsika szólalt meg,

ami természetesen nem jöhetett volna létre az igényes művészi megformálás nélkül. A zenekar óriási íveket rajzolt meg, és sokszor egészen misztikusba hajló összhatást produkált, a tengerben fel- és eltűnő énekkar pedig hozzájárult a földöntúli hangzáshoz.

A címben a darabot Wagner Trisztán és Izoldájához hasonlítottam. A párhuzam könnyen adja magát, a középkori téma, a (szinte) beteljesülhetetlen szerelem, a lélek világában zajló cselekmény és a kevés külső történés mind megerősítik ezt a kapcsolatot. Ne essünk azonban túlzásokba az összehasonlítással, a kortárs mű önmagában is számos szépséget, művészi értéket hordoz, amiért megérdemli, hogy figyeljünk rá. Reméljük, egyszer élőben is hallhatjuk!

Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera