A fény Lohengrinje

2017. augusztus 11.

Richard Wagner: Lohengrin – az Universal új DVD-jéről BODA BENJAMIN GÁBOR írt kritikát

Richard Wagner: Lohengrin

Forró várakozás előzte meg a drezdai Semperoper 2016. májusi Lohengrin-előadásait, melyek felvételét idén júliustól már DVD-n is élvezhetjük a Deutsche Grammophon jóvoltából. Ha a mű interpretációtörténetét figyelembe véve nem is érthetünk egyet azzal a német kritikával, amely „Lohen-Dream”-ről beszél, több szempontból is az utóbbi évek egyik legjelentősebb kiadványa került a zeneműboltok kínálatába.

Körülbelül két éve kelt szárnyra a híresztelés, hogy a 2018-as Bayreuthi Ünnepi Játékok új Lohengrin-produkciójában Elsát Anna Netrebko, Lohengrint pedig Piotr Beczała énekli majd Christian Thielemann vezényletével. (Azóta már tudjuk: a karmester személye változatlan, a Netrebko–Beczała páros helyett viszont az Anja Harteros–Roberto Alagna duó debütál a Zöld Dombon). Ennek fényében akár ötcsillagos főpróbaként is értelmezhettük volna a drezdai előadást: az orosz szoprán és a lengyel tenor ugyanis pályája első Wagner-szerepét énekelte az Elba-parti városban. Mivel a Metropolitan emlékezetes, 2009-es Lammermoori Luciájának excelláló bel canto szerelmespárjáról van szó, merész vállalkozásnak is tekinthetnénk a Wagner-univerzumba való fejesugrást – ez azonban felületes előítélet lenne, hisz ők ketten nemcsak az előadás legjobbjainak bizonyultak, de bemutatkozásuk óta elmondható, hogy keresve sem találhatnánk jobb megoldást a két szólamra. Hozzájárulhatott a nagy sikerhez, hogy Drezdában a lehető legkedvezőbb körülmények várták őket. Korunk vitathatatlanul legnagyobb Wagner-karmestere, Christian Thielemann volt a produkció értő zenei betanítója; a partnerek gyakorlott Wagner-specialisták; sőt, a német rendezői színház sem térítethette el figyelmüket attól, hogy szinte kizárólag a zenei megvalósításra koncentrálhassanak.

Debütálásuk szenzációszámba menő ténye ugyan megérdemelt volna egy vadonatúj produkciót, Netrebko és Beczała azonban egy 1983 óta futó, tehát még az NDK-s időkben bemutatott rendezésbe állt be, amely a DVD-n megörökített májusi estén 116. alkalommal került a nézők elé, s amelyet nem kisebb név jegyez, mint Christine Mielitz.

Az elismert rendező ifjúkori zsengéje ez a statikus, teljesen tradicionális, hagyományosságában mindazonáltal eklektikus és nem is túl színpompás előadás. Előnye, hogy a kritikus szinte kizárólag a zenei megvalósításra koncentrálhat.

Lehetne elmélkedni azon, hogy Elsa és Lohengrin kosztümjei miért idézik a középkort, az opera cselekményének valódi idejét, miközben Ortrud, Telramund és Madarász Henrik király 16. századi öltözetben jelennek meg, a Hirdető és a kórus nagy része pedig egyenesen 19. századi külsőt öltenek – de nem érdemes. Mivel a felújítást nem személyesen Mielitz, hanem Angela Brandt irányította, nem tudhatjuk, milyen lehetett eredetileg a szereplők közti viszonyrendszer. Sokatmondó és ötletes apróságok mindazonáltal adódnak, s valószínűsíthető, hogy az operatőri munka meg is foszt minket néhánytól. Emlékezetes pillanat, amikor a király már a darab legelején, Telramund elbeszélése alatt összerezzen Ortrud fríz származásának hallatára, de az Ortrud–Telramund házaspár viszonyát is plasztikusan jeleníti meg a második felvonás elején látható színpadi játék. Feltételezhetően szerepe lehet ezekben a nüánszokban az előadáson színpadra lépő énekesek személyiségének is, Netrebko ugyanis pályája megkérdőjelezhetetlen csúcsán olyan öntudatos Elsát formál, amely egyébként is, de a hagyományos színpadra állítás keretei között még inkább úttörőnek és modernnek számít.

A szó legjobb értelmében vett klasszikus szerepformálás azonban Piotr Beczała Lohengrinje. Óriáshattyú vontatja csónakját, s ő maga a megtestesült, távolságtartó, megközelíthetetlen hős, mindezt pedig vokális produkciója erősíti meg. Földöntúlian gyönyörűen és férfiasan éneklő, par excellence Lohengrin. A hangi megformálásból áradó földöntúli szépség köszönőviszonyban sincs azzal az éteriséggel, amely az utóbbi évek leginkább foglalkoztatott Lohengrinjét, a sokat vitatott Klaus Florian Vogtot jellemzi, férfiassága pedig nem a baritonális, néhol fojtott Jonas Kaufmanné, korunk másik híres Lohengrinjéé.

Vogt és Kaufmann két szélsősége között Beczała a tökéletes középút. Hattyúlovagja a fény Lohengrinje: mintha minden megszólalását áthatná a Grál tisztasága.

Fényes, zengő magasság, szépséges, férfias középregiszter, érzékeny pianók, érzelmi árnyaltság jellemzik harmonikus, kiegyensúlyozott produkcióját. Ritka ihletett debütálásnak lehetünk tanúi. Az előadást követően megjelent kritikák legtöbbje kiemelte Beczała Lohengrinjének olaszosságát, bel canto jellegét. Talán belehallották mindezt, Beczała korábbi nagy szerepeire asszociálva. A lengyel tenor nagy énekművész: tökéletes stílusérzékről adott tanúbizonyságot Belmontéja, Des Grieux-je (Massenet Manonjában), Lenszkijéről már nem is szólva. Ez a nagyszerű stílusérzék áll klasszikus, mintaszerű Lohengrinjének hátterében is.

A temperamentumosabb világsztár, Anna Netrebko, akinek debütálása messze az előadás legnagyobb szenzációja volt, s akinek méltatásával indított szinte minden kritika, sokkal inkább a saját képére formálta Brabanti Elsa törékeny figuráját. A végeredmény parádés. Technikailag makulátlan, vokális megformálásában hibátlan, élettel teli, szenvedélyes, dús hangú, vérbő Elsát kapunk, aki a vokális produkciót hallva néhol akár már Ortrud is lehetne – de egy gyönyörűen éneklő Ortrud!

Ezért telitalálat Netrebko mellett a Wagner-specialista Evelyn Herlitzius, a drezdai közönség kedvence, aki minden idők egyik legmegátalkodottabb, legneurotikusabb, leginkább expresszíven éneklő Ortrudját hozza. Ennek tudatos eredménye helyenként, leginkább a nagy kitörésekkor, a szép éneklésről való lemondás. De a nagy kitöréseken kívül is, például amikor újra bűvkörébe vonja férjét, vagy behízelgi magát Elsánál, mesterien érzékelteti a figura fenyegető, mindvégig ideges jellegét. Herlitzius korunk egyik legjellegzetesebb orgánummal bíró, s épp ezért megosztó drámai szopránja, aki minden Wagner-szerepének egyéni ízt ad, miközben az összetéveszthetetlen alaphang mégis közös bennük. Míg Brünnhildéje és Kundryja gyönyörű pillanatokat is tartogat, Ortrudja más, korábbi produkciókban sem a szépségéről volt híres (2010, Bayreuth; 2012, Milánó), ebben a drezdai produkcióban azonban végleg tökélyre fejleszti ezt a kiérlelt szerepértelmezést.

Friedrich von Telramundként az előadás harmadik közép-kelet-európai közreműködője, a lengyel Tomasz Konieczny lép színpadra.

Aki a baritonistát élőben is hallhatta, jól tudja, vonzerejét „hatalmasat szóló” orgánuma adja. Felvételen ez sajnos nem érvényesül olyan jól, mint élőben, most a hangadás nyersesége a legfeltűnőbb.

Ám Herlitzius Ortrudja mellé nagyon is jól illik ez a hangütésében valóban a 10. század vad nemes urait idéző Telramund. Nyers hangütés ide vagy oda, Konieczny baritonja minden regiszterben kiválóan szól, bármely előadásban adekvát Telramund lehetne, itt és most pedig végképp tökéletesen tölti be funkcióját.

Színpadi megjelenésében, s főleg arcjátékában tekintélyt parancsoló Madarász Henrik királyt alakít a vokálisan sajnos valamivel súlytalanabb Georg Zeppenfeld. Bayreuth legfoglalkoztatottabb basszistájáról van szó, az utóbbi két-három év ügyeletes Wagner-basszusáról, aki azonban elmarad a nagy elődök mögött: nem jellemezhető Kurt Moll- vagy Franz Crass-féle mély basszusként – magas regisztere már egyenesen baritonális. A hangszín mindazonáltal kifejezetten szép és elegáns, átlagon felüli színészi tehetséggel párosulva pedig DVD-felvételen alig kelt hiányérzetet.

A fiatal ausztrál Derek Walton személyében szép és erőteljes hangú baritonistát ismerhetünk meg a Király Hirdetőjeként. Színpadi jelenléte feledhető, de ezt egy Hirdetőn nem is kell számon kérni, sőt!

Christian Thielemannról mint Wagner-karmesterről lassan két évtizede írnak szuperlatívuszokban – most sem tehetünk másként. Számára minden Wagner-mű nyitott könyv, kisujjában van a wagneri életmű. Autoriter módon tartja kezében az előadások zenei megvalósítását, miközben a lehető legérzékenyebben közelít a művekhez. A Lohengrin esetében, mivel a három „romantikus opera” egyikéről van szó, a bayreuthi Hollandi-előadásokhoz hasonló alázatos, énekes-centrikus vezénylésnek lehetünk tanúi. Thielemann oly módon áll az énekesek szolgálatában, és úgy támogatja őket, hogy közben a zenekari játék önállóan is magas színvonalú, nem válik puszta zenei kíséretté, viszont nem is kerekedik az énekművészek fölé. Amikor azonban felcsendülnek a tisztán zenekari részek, eljön a nagy, lehengerlő thielemanni pillantok ideje.

Éteri mámorba repít az első felvonás földöntúlian szép előjátéka, fenyegető, baljós hangulatot fest az Ortrud–Telramund jelenet előtti zenekari bevezető, erőt sugároznak a militáns részek: Thielemann Lohengrinje zenei képeskönyv.

Ha a legszigorúbb kritériumok alapján nem is „Lohen-Dream”, mégis nagyon jelentős felvétel az Universal új kiadványa. Az 1983-as rendezés díszletei között 2016 lehető legfelkapottabb szereposztását láthatjuk, akik közül vokálisan nem mindenki veheti fel a versenyt a múlt legnagyobbjaival – de lehet, hogy nem is kell: új, friss szerepolvasatokat kapunk. S a hattyú mégiscsak ott van a színpadon, szó szerint az és úgy történik, ahogy Wagner megírta… Kezdőknek, trendeket követőknek és kuriózumokra vágyó ínyenceknek is kielégítő, remek opera-DVD!

Richard Wagner: Lohengrin
Piotr Beczała, Anna Netrebko, Evelyn Herlitzius, Tomasz Konieczny, Georg Zeppenfeld – ének
Drezdai Állami Zenekar, a Drezdai Állami Opera Énekkara
Vezényel: Christian Thielemann
Rendezte: Christine Mielitz
Kiadó: Deutsche Grammophon / Universal

Hasonló bejegyzések