A drámakirálynő

2012. november 20.

Joyce DiDonato és az Il Complesso Barocco koncertje a Berlini Konzerthausban, 2012. november 7. NOVOTNY ANNA írása

Joyce DiDonato (fotó: Sheila Rock)

Joyce DiDonato (fotó: Sheila Rock)

Joyce DiDonato neve, hála a Metropolitan Opera élő közvetítéseinek, immár a magyar (és az európai) füleknek is egyre ismerősebben cseng; ez a hírnév fokozódni látszik, mivel az amerikai díva új lemeze megjelenésének apropóján nagyszabású koncertturnéval járja körül Európát. Mondhatnánk: végre. A hazájában hihetetlen népszerűségnek örvendő énekesnő ugyanis Franciaországnál keletebbre nem gyakran jutott el eddig – a híre annál inkább. Németországi állomásainak egyike természetesen a főváros, Berlin volt. A havi ingyenes koncertműsor, a Concerti címlapján DiDonato mosolyog az olvasókra, benne hosszú interjú olvasható a művésszel, melyből egy rendkívül közvetlen, pózoktól mentes, őszinte ember képe tárul elénk. Egy amerikai barátommal beszélgettem a koncert kapcsán, aki elhűlve mondta: „Te jó ég, ahonnan ő jön, csak gyorséttermek vannak…” DiDonato éppen ezt az aspektust domborítja ki lépten-nyomon Európával kapcsolatban: mi nem is tudjuk, mekkora szerencsénk van, hogy a klasszikus zene mindennapi életünk része. DiDonatóról azt is érdemes tudni, hogy lelkesen tartja a kapcsolatot rajongóival. Kérdésekre válaszol, dedikál, beszélget, Facebook-oldalára werkvideókat tölt fel – és mindezt azzal a keresetlen keep smiling amerikai bájjal teszi, amit mi, európaiak is eltanulhatnánk tőle. Csak a színpadon drámakirálynő – ahogy az interjúban fogalmaz: „A magánéletben nem nagyon szeretem a drámát.”

A koncertkörút tehát a Drámakirálynők jegyében telik, hiszen az apropóul szolgáló új album címe: Drama Queens. DiDonato kevéssé és annál is kevésbé ismert barokk áriákat gyűjtött csokorba Alan Curtis, az Il Complesso Barocco együttes vezetőjének segítségével. A plakátokon hatalmas vörös ruhakölteményben (Vivienne Westwood kreációja) látható énekesnő, aki élőben még fenségesebben festett, mint a képeken, már a hangverseny első pillanatától kezdve tökéletes harmóniában volt a zenekarral. A vidámság, oldottság és derű szinte tapintható volt, és körbetekintve a merev arcokon, áriáról áriára láttam leolvadni a szigorú maszkokat. A némiképp átrendezett program első felében Cesti-, Scarlatti-, Monteverdi-, Giacomelli- és Orlandini-operák áriái hangzottak fel. A műsor felépítése nem követte a CD nyomvonalát – nagyon helyesen. Antonio Cesti „Intorno all’idol mio” kezdetű áriája lírai hangvételű darab, igen visszafogott előadást követel, így DiDonato elsőként „szelídebb” oldalát mutathatta meg. A második szám, Domenico Scarlatti háromtételes sinfoniája a Tolomeo ed Alessandro című operájából lehetőséget adott arra, hogy a zenekar is kibontakozhasson. Dmitry Sinkovsky karmester és első hegedűs kitűnő vezetésével a kamaraméretű együttes valódi barokk operahangulatot teremtett. Pontos és sokszínű együtt-játékuk az énekeső belépésével érte el csúcspontját. Ottavia áriája Monteverdi Poppea megkoronázása című darabjából minden operabarátnak ismerős, DiDonato itt ismét megmutathatta tökéletes kifejezőképességét és hangi adottságait. Az első részben felhangzott még egy Geminiano Giacomelli-ária, majd Vivaldi „Pisendel” koncertje hegedűre, vonósokra és basso continuóra, valamint Giuseppe Maria Orlandini „Da torbida procella” kezdetű áriája. Az imént emlegetett gondos felépítés koronája volt ez az ária, mely egyébként a lemez nyitódarabja. Bravúros, díszítésekkel teli darab, amely végre lehetőséget nyújtott az énekesnőnek arra, hogy teljes fegyvertárát felvonultassa.

A második rész elején Hasse-áriát hallhattunk egy valódi drámakirálynőtől: Kleopátra „Morte con fiero aspetto”-ját. Hogy megtudjuk, bizony a királynők élete sem mindig a bosszú körül forog, ezt követően egy másik Kleopátra következett Händel „Egyiptom királynője” című operájából: Joyce DiDonato szelíden és szomorúan adta elő a szívszorító „Piangerò la sorte mia”-t. Hasonló hangvételű ária Giovanni Porta „Madre diletta, abbracciami” című darabja is. A borongós, lírai áriát éteri hangvétellel szólaltatta meg DiDonato. Gluck Armidájának balettzenéjében a zenekar ismét tanúbizonyságot tett bravúros technikájáról. A hivatalos koncertműsor utolsó darabja Händel egyik slágere, a „Brilla nell’alma” volt, melynek virtuóz, energikus előadása után a közönség természetesen nem kívánta elhagyni a termet, így három ráadással gazdagodhatott a hallgatóság.

Fotó: Sheila Rock

Hasonló bejegyzések