A célnak megfelelően

2016. július 8.

The Omnibus Opera (Menotti: A telefon; Barber: Lapjárás; Hindemith: Oda és vissza) – Az újvidéki Szerb Nemzeti Színház produkciója az Armel Operafesztiválon. A Thália Színház július 1-i előadásáról KONDOR KATA írását olvashatják

Az előadás díszlete (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel)

Az előadás díszlete (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel)

Több szempontból is különleges produkciót hozott a szerb társulat az idei Armel Operafesztiválra. Az egyik szempont az előadás szokatlan rövidsége, a hét órai kezdés után hatvan peccel már távozhattunk is a színházból. E rövid idő alatt viszont három operát is megtekinthettünk, még ha ezek nem is voltak hosszabbak egyenként tíz-húsz percnél. A harmadik szempont maga a műválasztás: míg a fesztiválon általában különlegességek, ritkaságok kerülnek színre, itt egy jól ismert opera (A telefon) mellett két olyan darabot vittek színre, amelyeknek legalább a szerzője mindenki számára ismert. Még ha nem is lehetett sok lehetőségünk ezeket az alkotásokat élőben hallani, címről talán sokaknak felrémlenek (magam például jó pár éve néztem ki az egyik operakalauzban az Oda-vissza című darabot mint megnézni való különlegességet). Egyszerre ismerős és ismeretlen terepen mozoghattunk tehát, ugyanakkor a művek szerb nyelven hangzottak el, ami nem csak A telefon sokat hallott sorai esetén hatott idegenül, hanem a zene karakterére is hatással volt.

A rövid és gyorsan pergő előadás bevallottan fiatal nézők számára készült, akik még nem ismerik olyan jól az opera nyelvét, még nem képesek lelassulni és kellően koncentrálni a hosszabb, nehezebben befogadható darabokra. Bár nem tudom, ez a törekvés mennyire járt sikerrel (egyetlen tapasztalatlan fiatalt sem tudtam megkérdezni róla), a magam szakmai fejével végtelenül szórakoztatónak találtam a produkciót: ha akarom, könnyed és kacagtató, ám alkalmas a továbbgondolásra is. Aziránt sem maradhatott kétségünk, hogy a praktikus szempontokon túl milyen művészi mondanivaló miatt fűzhették össze a három darabot: a kapcsolódásokról az egységes vizuális világon túl az azonos korba és társadalmi közegbe helyezett cselekményvezetés is gondoskodott. Mindegyik műben újgazdag, szélsőséges divatirányzatok iránt érdeklődő fiatalok jelentek meg, és a szövegen alkalmazott apró változtatások is azt sugallták, ismerős környezetben járunk.

Ne tegyünk azonban úgy, mintha a szerbek a bölcsek köve birtokában volnának, semmilyen különleges anyagi vagy emberi erőforrást nem használtak fel az előadásban. Egyszerű, könnyen szállítható a díszlet: Szasa Szenkovics munkája egyetlen állvány, amiről az egyes darabok kellékei (telefon, kártyalapok, pisztoly) lógnak le. Az énekesek sem világszínvonalúak, ám szerepüket tisztességgel eléneklik; alakításuk kellően élénk, más előadásban talán túljátszásnak minősülne, ám a karikatúraszerű vígjátéki elemek között nincs ilyen probléma. A közreműködők számával azonban nem spóroltak az alkotók: az egyik darab szereplői statisztálnak a másikban, végül pedig mindannyian újra színre lépnek, afféle színes tablóként, és a művek alapvetően szarkasztikus hangneme után oldottabb, derűsebb végkicsengést adnak az estének.

Az esten a legelső darab, A telefon a leghosszabb (ami ritkán mondható el róla), és egyben a legkomplexebb is. Lucy csupa rózsaszínben járó plázacicává lényegülése igazi telitalálat: ki másról hinnénk el, hogy jó szándéka ellenére sem veszi észre, miben mesterkedik – az itt éppen fegyverkereskedő – párja? Hasonlóan jó megoldás a modern technika eszközeinek megjelenítése, hiszen manapság újra előtérbe került az emberek különféle elektronikus eszközöktől való függősége – bizonyára mindannyian ismerünk olyanokat, akik képtelenek elszakadni az okostelefonjuktól. Ebben akár még merészebben is elrugaszkodhattak volna az alkotók az eredeti cselekménytől, hiszen ma már a telefonokat legalább annyit nyomkodjuk, mint amennyit beszélünk rajta. A Lucyt éneklő Darija Olajos Csizmics remekül formálja meg a buta szőke nő karakterét, és bár nem rendelkezik különösebben szép vagy érdekes hanggal, megbízhatóan és élményt nyújtóan szólaltatta meg szólamát. A versenyszereplő, Richard Rittelmann baritonja kissé száraz ugyan, ám sokkal meglepőbb, hogy előadásában Ben helyenként egy tragikus szláv operahősre emlékeztetett, amiben az előadás szerb nyelve is szerepet játszott. Ám a színes és mozgalmas színpadi cselekmény, valamint az előadás operanépszerűsítő jellege indokolja a potenciális közönség anyanyelvén való megszólaltatást, ezáltal is lehetővé téve a minél közvetlenebb befogadást.

Jelenet az előadásból (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel)

Jelenet az előadásból (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel)

A Lapjárás figurái még karikatúraszerűbbek, szinte már nem is emberként jelennek meg, egy-egy típust vagy elvont jelenséget képviselnek. Erre persze maga a darab is kiváló lehetőséget nyújt, amely egy-egy kártyalappal azonosítja őket, az előadáson mind a négyüknek arcára van festve a megfelelő kártyaszín. Merész öltözéket viselő újgazdagok ülnek az asztalnál, és bár egymással játszanak, mégsincs sok közük egymáshoz, egy-egy mánia megszállottjai. Meghökkentő öltözéke miatt Sallyből remekül ki lehet nézni a pávatollas kalap iránti vágyódását, hisz ezúttal is valamilyen díszekkel zsúfolt darabot visel. A rendező, Kszenija Krnajszki mindannyiuk elé görbe tükröt tart; még akikről elsőre azt is hihetnénk, mélyebb érzésekkel rendelkeznek (a szerelmes Bill vagy az anyjáért aggódó Geraldine), azok is csupán önzésből akarnak maguk mellett tartani valakit. A vokális produkciókat illetően nem mondhatunk sok újat az eddigiekhez képest: se különösen erősben, se különösen gyengében nem volt részünk. A két énekesnő, Jelena Koncsar és Violeta Szrecskovics hasonló típusú, telt hanggal rendelkezik; a férfiak közül a David szerepét éneklő Zseljko R. Andrics nyújtott egyenletesebb teljesítményt, Igor Kszjonzsik tenorjának szép csengését nem volt képes mindvégig megtartani.

Leggyengébbnek az előadás harmadik részét, az Oda és vissza című opera színrevitelét éreztem. Ebben bizonyára az is szerepet játszott, hogy a legkevésbé kielégítő vokális produkciókban éppen ebben a műben lehetett részünk, a főszereplő pár mindkét tagja, Danijela Jovanovics és Szasa Stulics is igen fakó és merev hangon szólalt meg. Emellett a rendező sem igazán tudta kihasználni a megfordított cselekményben rejlő humort vagy abszurditást: bár igyekezett továbbfűzni a szélsőséges viselkedésminták bemutatását (Helene dominaként jelent meg a balett-táncos Bojan Radanov által alakított szeretője mellett), itt éreztem ezt a legkevésbé indokoltnak – mintha mindez nem a mű értelmezéséből, hanem a koherens előadás iránti igényből fakadna. Mindazonáltal néhány örömteli percben is részünk lehetett, mivel a Bölcs férfit éneklő Braniszlav Cvijics rövid jelenetében talán az egész este legszebb hangját mutatta meg.

A Szerb Nemzeti Színház Zenekarát Alekszandar Kojics vezényelte. Bár az előadás kezdetén eltartott néhány percig, amíg rá bírta venni a muzsikusokat az általa megkívánt tempóra, később minimális pontatlanságtól eltekintve élvezetes produkciót nyújtottak, szépen megmutatkozott a művek sokszínű karaktere és a gyakran meglepő zenei megoldások, melyek a színpadi történés hatásosságát is kiemelték.

Üde színfoltot jelentett a hazai operaéletben a Szerb Nemzeti Színház vendégjátéka, amely bebizonyította, hogy nem lehetetlen különböző nézői rétegeknek egyaránt tetsző előadást létrehozni, színeset és szórakoztatót, ami mégsem csap át öncélú hatásvadászatba; olyat, ami ritkán játszott műveket ismertet meg a közönséggel, mégsem nehéz befogadni. Ezeket az irányelveket gyakrabban lehetne alkalmazni idehaza is.

Fotók: Kállai-Tóth Anett / Armel

Hasonló bejegyzések