A cégér már megvan

2016. augusztus 8.

Három tenor-gála a Margitszigeten – BÓKA GÁBOR kritikája a július 22-i koncertről

A koncert plakátja

A koncert plakátja

1990-ben rendezték meg először a José Carreras, Plácido Domingo és Luciano Pavarotti nevével fémjelzett Három tenor-koncertet Caracalla termáiban, melyet még három hasonló, a labdarúgó világbajnokságok döntőihez igazított, s így nemzetközi tévéközvetítéssel is egybekötött gála követett Los Angelesben, Párizsban és Jokohamában – nem is beszélve az „időközi” ismétlésekről. Azóta a világon se szeri, se száma az ilyen-olyan másolatoknak: noha a hasonlóan jól csengő márkanevek általában jogi védelem alatt állnak, mindez senki sem akadályozott meg abban, hogy újabb és újabb „háromtenorokat” verbuváljon össze – hazánkban is van olyan zenei fesztivál, mely éveken át megrendezte a maga hasonló című koncertjeit. De más hangfajok is csakhamar késztetést éreztek a hármasozásra: bő két évtizede a Margitszigeten is látható volt a Három szoprán (Kathleen Cassello, Kallen Esperian, Cynthia Lawrence), akik később – ma már kimondhatjuk – nem futottak be a hírveréshez méltó világkarriert. Teljesen más volt a helyzet a Három finn basszussal (Jaakko Ryhänen, Matti Salminen, Johan Tilli), akiknek mindegyike a nemzetközi színpadok elismert vendége. S persze jó szívvel emlékezünk a Három magyar basszusra (Gregor József, Kováts Kolos, Polgár László) is, akiknek 1995-ös karácsonyi koncertje egyszerre kínált magasrendű művészi élményt és felhőtlen mókát a ráadásokban.

Nem tudom, reménykedhet-e bármilyen folytatásban a Margitszigeti Szabadtéri Színpad június 22-i koncertjére frissiben összeverbuvált trió: Sébastien Guèze, Martin Mühle és James Valenti. A programot világpremierként hirdette a visszafogottnak nem nevezhető marketing, amely fogalmat egy koncert esetében eleve nehéz értelmezni – ám ha mégis megpróbáljuk, arra következtethetünk, hogy ez az összeállítás a közeljövőben máshol is fel-felbukkanhat. Nincs kétségünk afelől, hogy kellemes nyári estéken a mostanihoz hasonló szép sikert arathat majd a három (már nem is feltétlenül pályakezdő) művész, az azonban kétséges, hogy az utókor számára egyformán fényesen csillog-e majd hármójuk neve (ha egyáltalán). Mostani teljesítményük ugyanis arra enged következtetni, hogy a különböző kulturális háttérrel rendelkező, eltérő iskolázottságú és nem egyforma nemzetközi ismertséggel bíró énekesek bizony nincsenek hasonló adottságok és művészi eszközök birtokában.

Igaz, az összehasonlítást illetően óvatosságra int a tény, hogy csupán pillanatfelvétel alapján ítélhetünk, vagyis számolnunk kell a pillanatnyi indiszpozícióval. Mégsem tehetünk mást, mint hogy az így kikristályosodó képet rögzítjük, még ha fenntartásokkal, bizonytalanul is. Kétségeink leginkább Sébastien Guèze kapcsán támadnak, hiszen nála a legnagyobb a távolság az adottságok és a mutatott forma között. Az egymás után sorakozó, jórészt francia áriákat hallgatva mindvégig az lehetett a benyomásunk, hogy a művész talán betegen énekel: a csúcshangok a tolerálhatónál nagyobb mértékben lebegtek, Guèze a pontosság érdekében érezhetően erőltette a hangját, ám intonációs problémák, azaz kisebb-nagyobb mértékű hamisság még így is rányomta a bélyegét a francia fiatalember produkciójára. Mindezzel szemben állt az adottság mint érték: a megvesztegetően szép színű lírai tenor, ezen felül pedig az egy-egy áriába sűrített karakterek pontos megformálásának sora – Gounod Rómeója, Massenet Werthere, Cilèa Federicója Az arles-i lányból, vagy éppen Puccini Rodolphe-ja a Bohéméletből, úgy tűnik, mind-mind olyan szerep, melyekhez Guèze-t bensőséges viszony fűzi. Annál inkább érthetetlen, hogy került műsorára Eleázár áriája Halévy Zsidónőjéből, mely mind a szerep karakterét, mint a hangi kvalitásokat illetően tökéletesen idegennek bizonyult megszólaltatójától.

A trió nemzetközi szinten legismertebb tagja, James Valenti („A” kategóriás partnerekkel énekelt Germont Alfrédot és Pinkertont a Met színpadán) afféle megbízható, korrekt produkciót nyújtott. Nem árt, ha pontosan a helyén kezeljük, amit kaptunk: Valenti bármely nagy színpadon megbízható pontja lehet egy előadásnak, ám nem tartozik azok közé, akik pusztán művészi eszközökkel képesek lelkesedést kiváltani. Amit megszólaltat, az valóban hang, a baritonális színű, spinto szerepkörre alkalmas típusból; értékei azonban csak forte hangerőtartományban derülnek ki igazán, pianóban kiüresedik, tartalmatlanná válik a matéria (ezért is érthetetlen, hogy az énekes miért erőlteti egyre-másra a falzett használatát). Az üzembiztosan megszólaltatott áriák sorából aligha emelhetünk ki csúcs- vagy mélypontot, azt azonban érdemes feljegyeznünk, hogy Valenti mintha nem lenne kellően alapos, igényes a kidolgozást illetően. A már említett, önleleplező falzettírozás mellett erre látszott utalni a szöveg, pontosabban a kiejtés hanyagsága is, mely mind az olasz, mind a francia nyelvű részletekben felütötte a fejét. Csak egyetlen példát: a francia „toi” szót már csak azért sem érdemes „hoá”-nak ejteni, mert azt még a nyelvet nem ismerő hallgató is jó eséllyel tudja, hogy h hang nincs a franciában…

A leghibátlanabb élményt a brazil-német Martin Mühle produkciója nyújtotta. Nemcsak azért, mert az ő hangi kvalitásain lehet a legkevésbé fogást találni (ellenkezőleg: csupa nagybetűvel kellett följegyeznünk a nézőtér sötétjében, hogy HŐSTENOR), de sem külső körülmény, sem készületlenség nem hátráltatta, hogy teljes értékű zenei élményben és karakterformálásban részesítsen minket. Három Puccini-áriában (A Nyugat lánya, a Manon Lescaut és a Tosca részleteiben), valamint a Gioconda és az André Chénier egy-egy részletében a férfias tartás és a líra hangjait egyaránt hitelesen és tartalmasan szólaltatta meg, megkérdőjelezve az est három fellépője között a nemzetközi színpadok meghívásai által felállított sorrendet – mert bizony Mühle sokkal inkább tűnt élmezőnybeli énekesnek, mint Valenti.

S hogy miként viszonyult az új Három tenor, vagy akár csak a legjobbnak bizonyult Mühle a régiekhez? Vagy épp az aktuális világsztárokhoz: Kaufmannhoz, Villazónhoz, Flórezhez…? Ilyen kérdést már csak udvariasságból sem teszünk fel – no meg azért sem, mert a zenei összetevőkön túl bizony szociológiai összetevőket is elemeznünk kéne a válaszhoz. Ám annyit talán leszögezhetünk: a három művész közül legalább kettő lehetne érdemi segítségére a tenorhiánnyal küszködő magyar operajátszásnak. Nagyjából úgy, ahogy ezúttal a Halász Péter vezette Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara volt nekik: nem csillogóan, de a produkció biztos oszlopaként.

Fotók: Budapesti Nyári Fesztivál

Hasonló bejegyzések