90 éve született Kónya Sándor

2013. szeptember 26.

A világhírű magyar tenorra emlékezünk. ÁDÁM TÜNDE írása

Kónya Sándor mint A bűvös vadász Maxa a Metropolitanben (fotó: Louis Mélançon)

Kónya Sándor mint A bűvös vadász Maxa a Metropolitanben (fotó: Louis Mélançon)

„The Metropolitan is lucky to have him” – írja a Musical America kritikusa 1961-es Lohengrin-debütálása után. Nem csupán New York neves operaháza volt szerencsés, hogy rendszeres fellépői között tudhatta Kónya Sándort, és ráadásul még hosszú ideig, hiszen 1974-ben lépett fel utoljára ezeken a deszkákon. Tizenhárom esztendő és a Met archívuma szerint 287 előadás fűződik a magyar tenor nevéhez, akinek kilencvenedik születésnapjára emlékezünk ezen a héten.

A kivételes tehetségű művészt persze nem New Yorkban érte utol a világhír, hiszen már korábban, Bayreuth-ban sikerrel mutatkozott be Lohengrin szerepében, amely nemcsak végigkísérte pályáját, hanem fémjelezte is azt: a közreműködésével legalább öt lemez készült a darabból. Köztük között találjuk azt az 1959-es, olasz nyelvű felvételt, melyet hallgatva nemcsak az elkötelezett wagneriánusoknak támadhat olyan érzésük, hogy a Lohengrin sokat emlegetett olaszos jellege mégsem ugyanaz, mint egy olaszul énekelt Lohengrin. Izgalmas interpretációtörténeti kirándulásnak ígérkezik feltenni a lemezt, de készüljünk fel a hatásra, amikor a milliószor hallott „In fernem Land…” kezdősor ezúttal eme szöveggel hangzik fel: „Da voi lontan, in sconosciuta terra… “   

Továbbgondolva a fentieket, eljutunk Kónya Sándor művészetének egyik legfontosabb vonásához: hiába próbáljuk kategóriákba tuszkolni, miszerint Wagner-tenor vagy olasz tenor – egyik sem, és mindkettő egyszerre. Akár egy darabban is észlelhetjük ezt a kettősséget, amint a citált Lohengrin mutatja, de persze nem csak az olasz nyelv és Wagner találkozása miatt érezzük így, hiszen itt a következő példa: ugyanez a belcantóban gyökerező, és gyakran vele azonosított olaszos dallamformálás, valódi „szépéneklés” éppen úgy sajátja marad Kónya Sándor művészetének, amikor németül szólaltatja meg Wagnert.

A Metropolitan illetékesei sem gondolták, hogy „szakosítani” kellene az énekest valamely szerepkörre, hiszen a sikeres Lohengrin-bemutatkozást gyors egymásutánban követte A Nyugat lánya-sorozat. A Herald Tribune kritikusa nem fukarkodott a dicsérő szavakkal, amikor a magyar tenor teljesítményét méltatta, kiemelve árnyalatgazdag, dinamikailag is sokszínű produkcióját. (Minnie szerepében Dorothy Kirstent hallotta a közönség, akivel nem utoljára állt egy színpadon, hiszen még a Bohéméletben  is találkoznak majd.)

Ha már Bohémélet: Rodolphe is egyike a New Yorkban és számos más városban is életre keltett Puccini-hősöknek, egyszersmind ékes bizonyítéka az előbbi állításnak, miszerint a „szépéneklés” nyelvfüggetlen, mi több: szerzőfüggetlen. Álljon itt hát egy német nyelvű Bohémélet-részlet:

Hosszú volna felsorolni minden világhírű partnert, akivel Kónya Sándor pályája során találkozott, de mégis idézzünk meg egy 1970-es Tosca-előadást (élőben közvetítették a rádióban), melyben Renata Tebaldi és Cornell MacNeil voltak partnerei Francesco Molinari-Pradelli vezényletével. A megjelent kritika tanúsága szerint Tosca és Mario remek párost alkottak együtt, a szerző külön kiemeli, hogy a magyar tenor mennyi humorral kezeli az első felvonásban Tosca temperamentumos kitörését, illetve hogy a „Vittoria” kitörő drámaisága és az „O dolci mani” lírája milyen ragyogóan kiegészítik egymást.

A Metropolitan-krónika 1974-ben a sok olasz és sok német szerep után – a korábbi nyelvi kavalkádhoz illeszkedve – két angol nyelvű Jenůfával zárul, nem akármilyen partnerekkel: Margaret Tynes, Astrid Varnay és Jon Vickers neve áll a színlapon.

Az Aida Radameseként Budapesten. Amneris: Szőnyi Olga (fotó: Mezey Béla)

Az Aida Radameseként Budapesten. Amneris: Szőnyi Olga (fotó: Mezey Béla)

Részletes pályaképet nem terveztünk a tenoristáról (aki 1923-ban született Sarkadon, és 2002-ben, Spanyolországban hunyt el), azonban említést érdemel, hogy nemzetközi karrierje mellett Kónya Sándor időről időre Budapesten is fellépett, lehetőség szerint más-más előadásban, hogy művészetének legszélesebb spektrumát nyújthassa a hazai közönségnek is. (Itthoni jelenlétét operaházi szereplései mellett a Hungarotonnál rögzített Aida-keresztmetszet, valamint a Zenés TV Színház keretében felvett Dohnányi-egyfelvonásos, A tenor címszerepe is fémjelzi.) Szerencsére az utókor sem maradt felvételek és élmények nélkül, hiszen a hivatalos diszkográfia mellett ma már hozzáférhetők olyan, rádióból rögzített és később digitalizált  előadások, melyek még teljesebbé teszik a tenorista portréját. Szerencsénkre a youtube-on is sok-sok részlet áll rendelkezésünkre, melyeket böngészve felfigyelhetünk a világ minden részéről érkező, rajongó kommentekre – és büszkék lehetünk.

1964-ben Lohengrinként látogatott haza, az előadásról Abody Béla közölt kritikát: „Már első frázisival csatát nyert: igazi jelképes, a hősiesség és emberség tulajdonságait magába sűrítő lovag volt, s ugyanakkor egyéni, emberi, földi érzések, konfliktusok hordozója. Bár az egész alakítás egységes, oszthatatlan élményként ült meg a hallgatóban, feltűnt tervszerű építkezésének nemes ívelése is. Tudta, hogy mikor kell elhelyezni csengő, nemes, fémes színű fortéit, s tudta, hogy miféle dinamikai árnyalással, a művészi retardáció milyen módozataival kell előkészíteni és utólag tartósítani erőteljes hatásukat.” (Muzsika, 1964. augusztus)

Kinek a hangszín, kinek az olaszos szenvedély miatt lett kedvence, és joggal; jómagam azonban mindezek mellett leginkább azt szeretem benne, hogy abban a korszakban (‘50-es-‘60-as-’70-es évek), amikor oly sokan énekeltek ma már (számomra) modorosnak tűnő stílusban, volt egy nagyszerű magyar énekes, aki nem így tett, hanem érzelemgazdagon és nagyon kifejezően szólaltatta meg – például ezt a részletet:

Fotók: Louis Mélençon / Metropolitan Opera; Mezey Béla / Magyar Állami Operaház