A stílus maga az opera

2012. május 23.

Arnold Östman Varázsfuvola-felvételéről. BÓKA GÁBOR lemezkritikája

Mozart: A varázsfuvola

Az elmúlt másfél évben több régi Varázsfuvola-felvétel újrakiadása is megjelent a magyar lemezpiacon; ezek közül kettőről, egy kései Karajan-bejátszásról, valamint William Christie 1995-ös produkciójáról az Opera-Világ olvasói számára is módomban állt beszámolni – az előbbiről kevesebb, az utóbbiról annál több lelkesedéssel. A Christie-felvétel legfőbb érdemeként azt tudhattuk be, hogy minden esetleges hiányossága mellett van stílusa – s ezt, mint írtam, „a megjelenése óta eltelt másfél évtized új Varázsfuvola-produkciói közül nagyon kevésről lehet elmondani”. Most alkalmunk nyílik az újabb tetszésnyilvánításra: a Decca The Opera Company sorozatában újra megjelent 1993-as felvétel szintén stílusosságával ragad meg – ám ez a stílus gyökeresen eltér attól, amit Christie és partnereinek előadása képvisel.

A felvétel karmesterét, Arnold Östmant elsősorban a Drottningholmi Udvari Operában bemutatott, színpadi és zenei értelemben egyaránt historikus szellemű produkciók atyjaként ismerhetjük (a svédországi színház egyike a teljesen eredeti állapotban fennmaradt kevés barokk teátrumnak, a magyar nézők az itt rögzített színpadi előadásokon kívül Bergman Varázsfuvola-filmjének helyszíneként is találkozhattak vele). Sem a sztárdirigensek, sem az iskolateremtő karmesterek közé nem tartozik – s vezénylését hallgatva ezt meg is érthetjük: voltaképpen semmi feltűnőt nem csinál. Nem víziója, „csupán” elképzelése van a darabról; úgy is mondhatnánk, nem saját egyéniségét közvetíti a mű által, hanem a művet közvetíti egyéniségén keresztül. Mindez nem oldalvágás kíván lenni a nagy dirigensek felé: egy Toscanini, egy Walter, egy Klemperer interpretációi természetesen kongeniálisak voltak (illetve a felvételek jóvoltából: vannak) a darabbal – azonban jól esik néha visszamenni az ősforráshoz, magához a műhöz, egy szerényen a háttérbe húzódó irányító segítségével. Östman vezénylése azért is különleges, mert ezt a józan hozzáállást a historikus irányzaton belül képviseli – márpedig a historikus mozgalmat kezdettől fogva jelentős vezéregyéniségek uralják. Ha csak a már említett Christie-felvételre gondolunk, azon is félreismerhetetlenek a kiváló amerikai karmester személyiségjegyei: az érzékien szép kórus- és zenekari hangzás, a vitalitás és ezzel összefüggésben a miszticizmustól való bizonyos fokú elszakadás. Bajban lennék, ha Östman kapcsán hasonlóan körbejárható fogalmakat kellene megnevezem felfogásának kulcsaként. Külsőséges dolgokat persze hosszan sorolhatnánk: mindenekelőtt a zenei mondatok tagolása iránti feltűnő érzékenységét, a sokszor egészen leheletnyi tempóváltások okozta drámai feszültségek megteremtését, vagy a belső szólamok szokatlanul alapos kidolgozását, a hangszerelési finomságok iránti különleges affinitást (Sarastro F-dúr áriájának fúvóskíséretét még egyetlen felvételen sem hallottam ennyire tisztán és világosan – miközben az előadás semmit sem veszít alapvetően sötét tónusából). De mindez, ismétlem, csak külsőség – Östman Varázsfuvolájának szellemi arculata ennél egyszerre több és kevesebb. Kevesebb, mert úgy tűnik, mintha tényleg nem törekedne nagy dolgok megfogalmazására, csupán a kotta minél pontosabb megszólaltatására. És több, mert éppen e rejtőzködés által egyszer csak mégis megszólalnak olyan dimenziók az előadásban, melyek teljesen hiányoznak például Christie-nél – így többek között a darab misztikuma. Meglehet, ez A varázsfuvola-felvétel nem olyan nagyvonalú, mint Christie bejátszása, de összességében mégis lényegesebb, mert a művet mélyebb rétegeiben megragadó interpretációnak tűnik számomra – már csak ezért is méltó a megismerésre.

No meg a kiváló szereposztás miatt, melyet egy hajszálnyival szintén jobbnak értékelek, mint a konkurens Erato-felvételét – a figurák valamelyest élőbbek, karakteresebbek, teljesebben töltik ki a pusztán vokális kereteket. Igaz, Sumi Jo az Éj királynőjeként nem mérkőzhet a másik lemezen hallott fenomenális Natalie Dessay-vel – nem mintha bármi probléma is lenne a kiváló magas regiszterrel, a koloratúrtechnikával, a fuvolaszerű hangadással, csak a nagyon jó és a zseniális közti határvonalat nehéz átlépni. Másrészt Kristinn Sigmundsson végre igazi basszus-Sarastro, kiváló, öblös mély regiszterrel, és minden pillanatban javakorabeli férfi benyomását keltő jelenléttel – olyan főpap tehát, akit már nagyon régen nélkülözni vagyunk kénytelenek a Mozart-opera diszkográfiájában. Kurt Streit Taminója e szerepben szokatlanul lágy éneklésével tűnik ki, melynek következtében elsősorban a lírai jelenetekben – a Paminával való egymásra találáskor, vagy a fuvola-áriában – nyújt kiemelkedőt (s egyben az is új megvilágításba kerül általa, miképp is menekülhet egy hős vitéz meglehetős gyáván egy sárkány elől a darab nyitójelenetében). A kilencvenes évek egyik legfoglalkoztatottabb Mozart-énekesnője, Barbara Bonney utólag is igazolja hírnevét: aki képes Pamina áriáját ilyen megkapó egyszerűséggel, minden túldimenzionálástól mentesen, mégis egy egész élettragédiát magába foglalva megformálni, az jelentős művész – legfeljebb az olykor nem épp anyanyelvi természetességű német kiejtést jegyezhetjük fel az alakítás „követel” oldalán. Svájci francia létére nem hozható fel ilyen kifogás Gilles Cachemaille Papagenójával szemben: a kiváló bariton, akinek pár hete a Fortunio című Messager-operában nyújtott kiváló karakteralakítását dicsérhettük, ezen a lemezen bécsies hitelességgel szólal meg, vokálisan és színészileg egyaránt színes teljesítményt nyújtva. Még egy Papagenója van a felvételnek: Håkan Hagegård, Bergman egykori madarásza, alighanem örökké ezzel a szereppel azonosult a nézők számára – mondhatunk-e annál nagyobb dicséretet róla, hogy ezen a felvételen mind fellépésben, mind szólamértelmezésben egyaránt emlékezetes öreg papot alakít?

S ha mindez még nem lenne elég, egy újabb adalék a végére: az általam ismert Varázsfuvola-felvételek közül ez az egyetlen (kivéve a Magyar Rádió teljes, magyar nyelvű stúdiófelvételét), mely húzások nélkül tartalmazza az összes prózai dialógust. Lehet vitatkozni azon, hogy feltétlenül szükség van-e ezek elhangzására – alternatívaként azonban feltétlen érdemes a megismerésre a műnek ez a kvázi ősváltozata, mely így nem csak a karmesteri megformálás révén nyúl vissza a mű gyökereihez.

Mozart: A varázsfuvola
Kurt Streit, Barbara Bonney, Kristinn Sigmundsson, Sumi Jo, Gilles Cachemaille – ének
A Drottningholmi Udvari Opera Ének- és Zenekara
Vezényel: Arnold Östman
Kiadja: Decca / Universal

Hasonló bejegyzések

Hozzászólás küldése

Time limit is exhausted. Please reload the CAPTCHA.