Egyén kontra tömeg

2012. december 3.

Igor Sztravinszkij: Oedipus Rex – a Nemzeti Filharmonikusok koncertje a Művészetek Palotájában, 2012. november 29. BÓKA GÁBOR kritikája

Igor Sztravinszkij

„Az Oedipus Rex a 20. század egyik legjelentősebb színpadi alkotása” – szögezi le a Nemzeti Filharmonikusok legutóbbi koncertjének ismertetője. Mint a hasonló sommás megállapítások általában, ez is számos kérdést von maga után, melyek közül korántsem csak a rangsorolás szempontja tűnik izgalmasnak – legalább ilyen érdekes lehet a műfaj problémája is: valóban színpadi mű az Oedipus Rex? Bizonyos fokig maga Sztravinszkij is megkerüli a problémát, amikor „opera-oratóriumnak” nevezi művét, s arról beszél, hogy a színdarab mellőzésével és a drámai lényeg lepárlásával tudta felszabadítani magát, hogy „nagyobb figyelmet szentelhessek a tisztán zenei dramatizálásnak”. A zenedráma színpad, pontosabban színpadszerűség nélkül a klasszikus értelemben vett oratórium-műfaj egyfajta definíciójának is tekinthető, Sztravinszkij mégis színpadi előadásra szánta az Oedipus Rexet: korhű, vagy annak gondolt jelmezbe és maszkba öltöztetett énekkart és szólistákat vizionált, melléjük viszont estélyi ruhás narrátort képzelt el. Utóbbi szerepeltetése, valamint a darab kétnyelvűsége (az összekötőszöveg a közönség anyanyelvén, az énekelt szöveg viszont latinul, mégpedig az eredeti instrukció szerint nem erazmiánus, hanem az ókorihoz közelítő, ún. restituált kiejtéssel, „k”-zva hangzik el) viszont kifejezetten elidegenítő effektus, ami egyrészt megint csak az oratórium-műfajhoz közelíti az Oedipus Rexet, másrészt viszont a kor úttörő színházi irányzataival (mutatis mutandis Brecht színházával) rokonítja a darabot. Előadását illetően tehát nem csak zenei tekintetben van feladva a lecke; s ha a zeneszerző eredeti elképzeléseire gondolunk, azt is észre kell vennünk, hogy azok nagyon emlékeztetnek a ma oly divatos – és a jelen előadás helyszínéül szolgáló Művészetek Palotájában különösen otthonos – félszcenírozott előadás eszményére. Annál meglepőbb, hogy ezúttal a tisztán koncertszerű előadás mellett döntöttek a szervezők, az auditív élmény felé irányítva a hallgatók figyelmét.

A produkció felemás élményekkel szolgált, és sajnos nem is bizonyult elég átütőnek ahhoz, hogy a közönség szívébe zárja ezt a komor fenségű remekművet, mely még a maga zártszámos attraktivitásában is inkább csodálható, mintsem szerethető. Pedig az alapozás kiváló volt: a Nemzeti Filharmonikusok együttese számára nem jelentenek problémát a Sztravinszkij muzsikája által támasztott, nem csekély technikai nehézségek – mára, mondhatni, anyanyelvükként beszélik ezt a zenei nyelvet (is). Az előadás autentikusságát Thomas Sanderling hivatott szavatolni: személyében nem csak felmenői miatt beszélhetünk a múlt század orosz zenéjében különösen járatos dirigensről (édesapja, Kurt Sanderling hosszú életének jelentős részét töltötte a Szovjetunióban, és személyes kapcsolatban állt Sosztakoviccsal), de saját jogán is. A világpolgár Sztravinszkij szerzette Oedipus Rex persze csak laza szálakkal kapcsolódik a szovjet-orosz zenéhez, ideértve a komponista saját korai, „orosz” korszakát is, de Sanderling e meglehetősen eklektikus (olykor neoklasszikus, máskor kifejezetten romantikus nagyoperai elemeket is magába olvasztó) partitúra minden ízét és zamatát meggyőzően tolmácsolta – teljesítménye alapján a legkevésbé sem tűnik beskatulyázható, szakbarbár karmesterek. Nagyszerű volt a kórusprodukció: az Antal Mátyás vezette Nemzeti Énekkar férfirészlege, valamint a Strausz Kálmán irányította Honvéd Férfikar hangzása tökéletesen homogénnek bizonyult, s nem csak átütő fortéik voltak impozánsak, de pianóik is testesen, egészségesen, határozottan, ugyanakkor finoman és főképp intonációs bizonytalanságoktól mentesen szólaltak meg.

A problémát a szólisták produkciója jelentette – s lévén szó egyetlen előadásról, nehéz eldönteni, hogy szerepek és énekesek meg nem feleléséről, a felkészítés hiányosságairól vagy egyszerűen indiszpozícióról volt szó esetükben. A legjobb teljesítményt, az egyetlen igazán pozitív élményt Wiedemann Bernadett nyújtotta Iocastéként: szerepformálásához jó érzékkel használhatta fel Verdi-operákból szerzett tapasztalatait, dúsan áradó mezzoszopránját hallgatni pedig, mint mindig, most is élvezetes volt. Hogy mégsem éreztük száz százalékosnak alakítását, azt csak a saját maga által felállított magas mércéhez képest szabad értenünk: a hang felülete nem volt olyan sima, bársonyos, mint Wiedemann legihletettebb pillanataiban, legnagyobb alakításaiban – esetében alighanem az idő hiányzott ahhoz, hogy ez a Iocaste-alakítás tökéletesen beérjen. A mérleg másik serpenyőjében Gábor Géza a szólammal mindvégig küzdő (s e küzdelemben sokszor alulmaradó) Creonja állt – a máskor tisztes produkciókat nyújtó basszistát azonban nem jogos bírálni, hiszen beugrásával megmentette az előadást. A másik két énekes szólista teljesítménye nagyjából középen helyezkedett el e két szélsőség között. Palerdi András Tiresiása vokálisan kifogástalan volt, viszont nem tudott jelentőséget adni a vak jós karakterének. Will Hartmannt, gondolhatnánk, szereptudása miatt hívták meg a produkcióra: ezzel nem is volt gond, maga a hang azonban sokszor tűnt vékonynak, kevésnek a jelentős, de sosem túl hangos zenekari apparátus mellett, és minden bizonnyal egyéni ízlés kérdése, de engem túlzott vibrátója is zavart. Kovács István kellő távolságtartással, ha tetszik, szárazsággal adta elő a sok részletszépséget magában rejtő, de összességében enyhe csalódást okozó oratórium-előadás összekötőszövegét.

Hasonló bejegyzések