Aki sokat markol…

2012. december 3.

American Lulu a berlini Komische Operben, 2012. november 17. NOVOTNY ANNA írása

Lulu: Marisol Montalvo (fotó: Iko Freese)

Lulu? Amerikai Lulu… miről van szó? Bizony, nem téved a Kedves Olvasó, nem egy szokatlanul fantáziadús címmel szembesülhettünk: valóban Alban Berg operájának remake-jét mutatták be Berlinben. Olga Neuwirth, az osztrák zeneszerzőhölgy a berlini Komische Oper megbízásárból készítette el a második bécsi iskola e jelentős operájának újraértelmezését. Hogy mekkora sikerrel, az kérdéses. A három felvonásos, ámde szünet nélkül játszott opera első két felvonása gyakorlatilag újrahangszerelt és újraszövegezett Berg-muzsika, a harmadik felvonás viszont teljes egészében Neuwirth munkája. Az újraértelmezések, újraírások lehetnek formabontók, értelmező jellegűek, többletjelentést adva az eredeti műnek, ugyanakkor talán nem véletlen, hogy nem sok hasonló vállalkozás születik. Itt ugyanis nem egyszerűen valamiféle „XY opera gyerekeknek” vagy „A Ring 15 percben”-féle vállalkozásról van szó, hanem egy amerikai Luluról.

És mitől amerikai? Neuwirth értelmezésében a Lulu emancipációs történet, ami nem meglepő, csakhogy az alkotók nem elégedtek meg ennyivel: egyenesen a feketék jogaiért küzdő amerikai emberjogi folyamatokat vélték felfedezni a Frank Wedekind két drámáján alapuló librettóban. A probléma a történet és a ráerőltetett ideológia diszkrepanciájából fakad: történetesen, hogy nem sok kapcsolat akad a kettő közt. Igaz ugyan, hogy Lulu a férfiak uralta társadalom alávetettje, ő mégsem kitörni vágyik, hanem lehetőségeihez mérten mindenből és mindenkiből hasznot húz, mindegy, milyen áron. Hiába tűzdelte tele a zeneszerző korabeli amerikai idézetekkel a jelenetek közti váltásokat, ezzel csak azt érte el, hogy kizökkentett a történetből.

Lulu: Marisol Montalvo

A zenei szövet ezzel szemben egészen érdekes és változatos. Neuwirth választása érthető: Alban Berg nem tudta befejezni művét, a harmadik felvonásból csupán vázlatok maradtak fenn. Az ebben a formában két felvonásos operát 1937-ben mutatták be, majd 1962-ben az Universal kiadó megbízta a bécsi zeneszerzőt, Friedrich Cerhát, hogy fejezze be az darabot. A harmadik felvonással kiegészült opuszt végül Pierre Boulez mutatta be 1979-ben.  A harmadik felvonás továbbra is szabad terület a komponistáknak, ámde ingoványos talaj is. Neuwirth hűen követte az eredeti operát, ugyanakkor invenciózusan alakított rajta. Teljes mértékben hatásvadásznak és oda nem illőnek találtam viszont azt a megoldást, hogy Eleanor (alias Geschwitz grófnő) affektáló jazz-soul énekszólamot kapott, ami pontosan úgy hatott, mintha tizenkét fokú áriákat énekelnének egy Puccini-operában. Az énekesek mikroportot használtak, ami furcsa és gyanakvásra okot adó tényező, mi több, a hangosítás néha recsegni kezdett. A rendezés (Kirill Szerebrennyikov) alapvetően hagyományos, már-már lului, némi videóval és sokkoló képekkel (pl. a mű végén a szétszabdalt Luluéval) fűszerezve. Az énekesek teljesítményéről éppen a hangosítás miatt nehéz véleményt formálni. Talán a két főszereplő, Marisol Montalvo (Lulu) és Claudio Otelli (Dr. Bloom) voltak a legemlékezetesebbek  A legnagyobb elismerésre a Johannes Kalitzke vezényelte zenekar gigászi munkája tarthat számot.

A szünet nélkül játszott kétórás opera nemcsak a hallgatóságot, de minden bizonnyal az előadókat is próbára teszi. Hogy milyen eredménnyel? Azt hiszem, az Amerikai Lulu esetében bebizonyosodott, hogy aki sokat markol, keveset fog…

Fotó: Iko Freese / drama-berlin.de

Hasonló bejegyzések