30 éve hunyt el Ernster Dezső

A világhírű magyar basszistára emlékezünk – BÓKA GÁBOR  írása

Ernster Dezső
Ernster Dezső

Kevés magyar énekesnek adatott meg olyan egyértelmű és hosszan tartó világkarrier, mint az 1898-ban Pécsett született Ernster Dezsőnek. A világ összes nagy operaháza a lábai előtt hevert, csaknem húsz éven át volt a Metropolitan állandó vendége. Sosem volt tagja a budapesti Operaháznak, karrierje külföldön indult, s ott is teljesedett ki – ám eközben minden nyári szabadságát szülővárosában töltötte, s olyannyira pécsi polgárként viselkedett, mintha egész életében ki sem tette volna a lábát a baranyai megyeszékhelyről.

A több zenésztagot is sorai között tudó családból, a helyi zsidó hitközség kántorának fiaként született fiú zenei tehetsége már kisgyermekként megmutatkozott: bátyja a pécsi színház korrepetitoraként dolgozott, s az ő javaslatára Dezső bekerült a Carmen gyerekkórusába – ez volt első találkozása az opera műfajával. Az elmélyültebb ismerkedésnek azonban útját állta a világháború: az éppen csak nagykorúvá érett fiatalembert 1916-ban besorozzák, s az orosz frontra küldik, ahol csakhamar hadifogságba esik. Regénybe illő kalandok során, a forradalmi Szentpétervárt is érintve tér haza szülővárosába 1918-ban. Megérkezése után jószerivel első dolga, hogy immáron komolyabban nekiálljon az énektanulásnak – a messze földön híresen szép hangú édesapa nyomdokaiba lépve.

Marke király szerepében
Marke király szerepében

Egyévnyi pécsi tanulás után Bécsbe költözik, ám a világháborút épphogy kihevert hajdani császárvárosban bizony alig-alig boldogul a kevés pénzből, amit magával vihetett. A bécsi zeneakadémiára csak rövid ideig jár, magánóráit is csak rendszertelenül látogathatja az éhezés közepette. Tehetsége mégis hamar feltűnik a zenei világban: 1923-ban máris megkapja első szerződését a plaueni színháztól. Kisebb szerepek mellett beugrással a Fidelio Roccóját alakítja első operai évadjában – olyan szerepet, amely egész élete során elkíséri majd, szinte védjegyévé válik.

Rigoletto – Rigoletto és Sparafucile kettőse (km.: Leonard Warren)

A következő évadokban előbb Wuppertal, majd Duisburg operatársulatához szegődik, s miközben egyre-másra hódítja meg a basszusrepertoár nagy szerepeit, hírneve is lassan országos lesz. Ennek eredményeképpen 1928-ban berlini szerződést kínálnak neki – s ki állhatott volna ellen, ha a világ aktuális zenei fővárosába invitálják? Az akkori szokások szerint mindhárom fővárosi színházban (Staatsoper Unter den Linden, Städtische Oper, Krolloper) felléphetett, nem ritkán évi kétszáz előadást abszolvált olyan karmesterek vezetésével, mint Bruno Walter vagy Otto Klemperer, akikkel pályája későbbi szakaszában is összetalálkozott. Ennek az időszaknak köszönheti bayreuthi meghívását is: Winifred Wagner és Heinz Tietjen személyes felkérésére három kisebb szerepet énekelt az 1931-es Ünnepi Játékokon – sőt helyesebb volna felkérés helyett győzködést írnunk, hiszen a fiatal énekes a hely szellemétől kellően meg nem hatódva elsőre bizony visszautasítja az ajánlatot… Később mégis legszebb emlékei között említi a Furtwänglerrel és Toscaninivel eltöltött próbaidőszakot és előadásokat.

Siegfried – Siegfried és Fafner jelenete (km. Set Svanholm)

Sarastróként
Sarastróként

Három év után úgy dönt, hogy kevés neki, amit Berlin kínál: egész lényét átható szerénysége ellenére is vezető énekes akar lenni, nem csupán egy a közepes szerepeket éneklő basszisták között. Így ismét váltott, s kevesebb pénzért kisebb társulatokhoz szegődött – ám első basszistának. Dessau, Düsseldorf, majd Graz következett a sorban – utóbbi szerződése részben már a németországi kedvezőtlen politikai változások következménye is. 1937-ben egy kiemelkedően rangos nemzetközi társulatba invitálják, mely Amerikában tervezett hatalmas turnét a következő évad során. A Salzburg Opera Guild névre keresztelt csapat (melynek zenei vezetői a fiatal Alberto Erede és Ernst Křenek, a zeneszerző) jószerivel az egész északi kontinenst bebarangolja – s a társulaton túl Ernster is kiemelkedő személyes sikereket arat fellépéseivel. Amerikai szerződéssel a zsebében tér haza szokásos pécsi szabadságára 1939 nyarán – ahonnan aztán a hatóságok nem engedik többé vissza az Újvilágba.

A sors kegyetlen fintora, hogy a már világhírű magyar művész, akinek egész addigi karrierje külföldön zajlott, emberi méltóságában megalázott, másodrendű állampolgárként lép először magyar színpadra. A zsidótörvények által munkájuktól, megélhetésüktől megfosztott előadóművészek számára szerveződött OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) ún. művészakciója biztosít neki fellépési lehetőséget a Wesselényi utcai Goldmark-teremben. Ersnter itt is bővíti repertoárját: a Fidelio Pizarróját, a Carmen Escamillóját vagy a Sába királynője főpapját ezen a színpadon alakítja először. 1944. március 19-én délelőtt a Bohémélet Colline-ját próbálta éppen Fehér Pállal és Lendvai Andorral. A német megszállás miatt az előadást már nem lehetett megtartani. A társulatot megszüntették, tagjainak többségére deportálás várt. Ernster a Kasztner Rezső által szervezett különvonatok egyikébe került: rövid bergen-belseni tartózkodás után a csoport átkerült Svájcba, ahol azonban szintén fogolyként, másodrendű állampolgárokként kezelték őket. Ernster a koncentrációs táborban, majd később a svájci menekülttáborban is folyamatosan énekelt – visszaemlékezése szerint Schumann Két gránátosával és Kodály Ádám, hol vagy? című dalával váltott ki döbbenetes hatást mindkét oldalt képviselő hallgatóságából. S egy sorsszerű találkozás is kötődik ehhez az időszakhoz: egy fiatal olasz katonának ad énektechnikai tanácsokat, aki civilben maga is énekművésznek készül. Cesare Siepinek hívják – legközelebb a Metropolitan színpadán találkoznak mint Fülöp király és a főinkvizítor…

Schumann: A két gránátos

Gurnemanz jelmezében
Gurnemanz jelmezében

Ernster 1945-ben tért vissza a hivatalos operaéletbe: a bázeli színház közbenjárására elhagyhatta a tábort, hogy elénekelhesse a Così fan tutte Don Alfonsóját (kevés teljes stúdiófelvételének egyikén is ezt a szerepet formálja meg). Az Egyesült Államok svájci konzuljának közbenjárására utazhat be Amerikába, ahol csakhamar előéneklésre jelentkezik a Metropolitanben – s legnagyobb szerencséjére régi ismerőse, Bruno Walter is a bírálók között van… Páratlan sikertörténet veszi ezzel kezdetét: tizenhét év alatt csaknem 180 előadás, a repertoár szinte valamennyi jelentős basszusszerepe, köztük elsősorban Wagner hősei. De énekli Roccót (a Bruno Walter vezényelte legendás előadáson, Rudolf Bing igazgatásának első nagy premierjén), Sarastrót, A rózsalovag Ochs báróját, Sparafucilét – no és Ozmint a Met történetének első (és angol nyelvű!) Szöktetés-előadásán.

Szöktetés a szerájból – Ozmin és Belmonte kettőse (angolul, km.: Charles Kullman)

1947-ben másik, tán kevésbé reflektorfényben lévő, de számára nem kevésbé fontos bemutatkozásra is sor kerül: először áll a Magyar Állami Operaház színpadán. Ahogy a Metben, úgy itt is Marke királyként lép fel először – hálátlan feladat, amit a kritika szóvá is tesz: „Őszintén megmondjuk: a plakát láttán csalódásfélét éreztünk, mert ha már A varázsfuvola hiánya miatt Sarastro szólamát nem hallathatta, Faust, Fülöp Pizarro feladataiban szerettük volna a debüt. Ernster királyának nemessége azonban nem kívülről készült, hanem belülről árad. Hajadonfővel, sisaktalanul, dárda nélkül lép ki, s annyi méltósággal, emberséggel, kultúrával, művészettel énekel, hogy az is megérzi a dráma tető- és fordulópontját, akire eddig Marke semmi hatással sem volt…” (Magyar Nemzet – Gaál Endre).

Trisztán és Izolda – Marke király monológja

Marke királyként - partnere: Set Svanholm
Marke királyként – partnere: Set Svanholm

Hasonló elragadtatást vált ki a hazai kritikából A rózsalovag előadása is: „A hatalmas basszus… nem súlyával, hanem könnyedségével akart hatni. Ernster elragadó volt: olyan tökéletes, »echt« bécsi levegőt hozott a színpadra, a régi bécsi kedélynek olyan elfelejtett ízeit éreztette velünk, hogy Manowarda óta nem volt ilyesmi. [Joseph von Manowarda Ernster egyik tanára volt bécsi tanulóévei alatt!] Strauss Richard Bécsnek írta A rózsalovagot; Ernster Bécsnek játszotta és énekelte. Ezúttal külön kiemeljük színészi teljesítményét: a népszerű stílusművész anélkül, hogy engedett volna természetes előkelőségéből, a csalódásig el tudta hitetni a hús-vér vaskos valóságot” (Kis Újság – Szenthegyi István).

A rózsalovag – a II. felvonás fináléja

Színészi teljesítményére maga Ersnter is büszke volt: alakításaira ebből a szempontból is különleges igényességgel készült. Ezért is oly fájó, hogy filmfelvétel tudomásunk szerint egyetlen alakítását őrzi csak: a Salzburgi Ünnepi Játékok Don Giovanni-előadásának komturjaként színesfilm örökítette meg színészetét 1954-ben.

Don Giovanni – kőszobor-jelenet

Ochs báró a Met színpadán
Ochs báró a Met színpadán

A színészi alakítás fontos összetevőjének tartotta a tiszta kiejtést is: mint nem egy interjúban elmondta, a dalirodalom remekműveinek tanulását a versek szavalásával kezdte. De szívesen emlékezett arra is, mennyit dolgozott vele Bruno Walter a Fidelio prózai dialógusain. „Sohasem felejtem el, ahogy Bruno Walter szájából ez a mondat hangzott: »Guten Tag Marzellina, ist Fidelio schon zurückgekommen?«” Ez a szerepformálás annyira beléivódott, hogy később, a Rákosi-korszak idején szüneteltetett budapesti vendégszerepléseinek újraindulásakor itthon is németül mondta a prózát. Simándy József így emlékezett vissza erre: „Ernster Dezső a próbák elején odajött hozzám, és ezt mondta: »Ugye, Józsikám, nem haragusztok rám, ha a prózát németül fogom mondani. De én ezt csak így tudom. És nagyon furcsa volna, ha most át kéne állnom…« Ilyen figyelmes volt! Tündéri ember. Milyen csodálatos volt Sarastrónak és Pognernek!” 

Fidelio – jelenet és kvartett (vezényel: Bruno Walter)
Fidelio – melodráma és kettős (km. Kirsten Flagstad)

Emberi kedvességét kivétel nélkül minden partnere rendre hangsúlyozza – talán nem véletlen, hogy éppen az operaszínpad humanistái, Sarastro és Gurnemanz voltak legnagyobb alakításai. Nem mintha más szerepkörben nem nyújtott volna kiválót (a kedélyesen parlagi Ochs vagy Wagner negatív hősei: Fafner és Hagen színpadi személyiségének másik pólusán állnak), de ebben a két szerepben érte el szerep és énekes oly ritkán megvalósuló tökéletes egységét – a valóban ihletett alakítások kulcsát a hagyományos, realista színjátszási paradigma szerint. Külön említést érdemel szerepei között a Fidelio Roccója, mely egész pályafutását meghatározta, s melynek Ernster-féle megformálása iskolát teremtett. Az emberiesség e világi diadalát hirdető, az európai felvilágosodás beteljesüléseként is értelmezett mű lobogó szenvedélyű pozitív hősei között Rocco a kisszerűséget, a polgári világ korlátozottságát jelképezi – kedélyessége, jószívűsége megkérdőjelezhetetlen, ám az is tény, hogy csak az utolsó jelenetben száll szembe Pizarro gonoszságával, mikor az már erkölcsileg és fizikálisan egyaránt ellehetetlenült Leonóra állhatatossága folytán. A kisszerű polgárembert kiváló énekes-színészeink sora vitte színpadra az elmúlt évtizedekben Székely Mihálytól Gregor Józsefig. Ernster más utat választott: nem első fokon formálta meg Roccót, hanem az egész darab szellemiségéhez emelte. Papírforma szerint Ernster nemesebb, mint a szerep megkívánná – Rocco az ő előadásában Sarastro és Gurnemanz társává válik. Hangsúlyeltolódás – de az egész mű szellemiségéből kiinduló, a konkrét szituációk valóságán felülemelkedő megközelítés ez, melyet azóta alkatukhoz illően többen is követtek – a legnagyszerűbben Polgár László.

Fidelio – Rocco áriája

Simándy Józseffel Pécsett
Simándy Józseffel Pécsett

Utolsó aktív éveit újabb színházakkal való kapcsolatfelvétel és a repertoár eddig hiányzó nagy szerepeinek meghódítása töltötte ki. New York mellett gyakran lép fel ekkor Bécsben, Düsseldorfban, és az egyre izgalmasabb operaelőadásokat kiállító Zürichben, ahol fiatalkorában már visszautasított egy szerződést. Hatvanadik életévén túl ölti magára először Borisz Godunov jelmezét, s ekkor találkozik elsőként minden magyar basszista álmával, a kékszakállú herceggel. Zürich olyannyira a szívéhez nő az utolsó évek sikerei közepette, hogy 1966-os visszavonulása után végleg ott telepszik le: ott is temették el 1981-ben bekövetkezett halála után, Otto Klemperer, a régi barát és harcostárs mellett.

A búcsú azonban nem Züriché, hanem Magyarországé: tudatosan döntött úgy, hogy szülőhazájában lép utoljára színpadra, méghozzá két legkedvesebb szerepében. Gurnemanzot persze a Parsifalt sújtó tilalom miatt nem formálhatta meg teljes egészében – a Madách Színházban (e nem éppen kiemelt koncerthelyszínen) rendezett hangverseny így is az első Parsifal volt Budapesten a világháború óta.

Parsifal – Nagypénteki varázs

Ezt követte a szombathelyi Iseumban énekelt Sarastro, melyet végleges búcsúfellépésnek szánt: „Nehéz kifejezni örömömet…, hogy olyan helyen énekelhetem Sarastrót, ahová azt Mozart álmodta… s hadd tegyem hozzá: hazai földön. Így megérhettem, hogy egyik legkedvesebb szerepemmel mondok búcsút a hivatásnak. Elhatározott szándékom, hogy e felejthetetlen szerep után sem pénzért, sem másként nem lépek színpadra. Ezután nézőként, hallgatóként szeretném élvezni a zeneművészet remekeit, úgy, hogy közben visszaemlékszem pályám egy-egy felejthetetlen állomására… Különösen erre a mostanira, hattyúdalomra: Sarastróra…” (Huszár Klára – Muzsika, 1981. április).

Ernster Dezső élete utolsó éveiben
Ernster Dezső élete utolsó éveiben

Az iménti feltételességet az indokolja, hogy egy váratlan ráadás mégis meghosszabbította pályafutását: a pár héttel későbbi, a Margitszigetre meghirdetett Varázsfuvola külföldi Sarastrója váratlanul megbetegedett – méltó helyettesítőjeként egyedül Ernster jöhetett szóba, aki – még egyszer, utoljára – elvállalta a fellépést. Ezzel a beugrással, a segítségnyújtás gesztusával búcsúzott a közönségtől. Olyan Sarastróként, akinek „…nincs szüksége arra, hogy hatalmát éreztesse, hiszen ereje a magasrendű erkölcs és szeretet. Ritkán hallani zenés színpadon ilyen pátoszmentes, fennkölten nemes Sarastrót. Milyen tökéletesen érti és érzi a figurát! Amikor az előtte térdelő Paminához szólt, hangját az a rezignáció járta át, amit csak Mozart zenéjének teljes vállalása sugallhatott. Az Isis-ária valóban szabadkőműves imaként hangzott, és az E-dúr ária Sarastrója olyan megindítóan melegszívű, megértő és nemes volt, mint az eszmény, amelyről énekelt. Ebben az alakításban nem a hang átütőereje, hanem az átélés mélysége az illúzió forrása” (Magyar Rádió, Új Zenei Újság, 1961. január 8. – Kroó György).

Ernster Dezső művészetének emlékét kevés számú kereskedelmi forgalomban kapható lemezfelvétele és a Metropolitan-előadások kalózlemezei mellett Fábián Imre 1969-ben megjelent portrékötete őrzi.